1. oldal
Ahogy az a jobb kocsmák, bárok és csapszékek esetében lenni szokott, a kissé furcsa elnevezésű „Help the Poor Struggler” pub is büszkélkedhetett pár, a hangulatot megalapozó, fél életüket a söntéspult mellett töltő törzsvendéggel. Ezek egyike a nótás kedvű James Henry Corbitt volt, aki kiváló viszonyt ápolt a csaposként is dolgozó tulajdonossal, az udvarias és előzékeny, ráadásul ügyesen zongorázó Albert Pierrepoint-tal. A két férfi így esténként gyakran együtt szórakoztatta a közönséget, és egy korabeli szokás szerint előbbi Tosh, az utóbbi pedig Tish becenéven emlegette komáját.
Cimboraságuk azonban tragikus fordulatot vett, amikor a nejétől és gyermekétől különélő, hirtelen haragú Corbitt egyik indulatkitörése során megfojtotta kedvesét, Eliza Woods-t. Ugyanis a gyilkost a hatályos törvények értelmében annak rendje és módja szerint halálra ítélték, és nem más akasztotta fel, mint a másodállásban Anglia utolsó, egyben precizitása miatt legnagyobb tiszteletnek örvendő hóhérjaként ténykedő barátja. Elképzelni is nehéz, hogy mi járhatott kettejük fejében, miközben 1950. november 28-án a bitó felé haladtak, de bajosan hihető, hogy egyetlen vidám éjszaka, vagy az élet nagy dolgairól szóló beszélgetés sem jutott eszükbe komor sétájuk során.
A Spellforce 3 tesztelése során kevés embert éreztem magamhoz közelebb a szomorú kötelességét zokszó nélkül teljesítő Pierrepoint-nál. Hiszen, összességében bármennyire is kellemes benyomást tett rám a Grimlore Games és a THQ Nordic munkatársainak szaktudását dicsérő játék, sajnos pár óra után nyilvánvalóvá vált, hogy jóval keményebb szavakat kell majd használnom a szériát trilógiává bővítő epizód jellemzéséhez, mint szerettem volna.
2. oldal
Ahogy azt az ötszáz évvel az első rész előtt játszódó, a szériát trilógiává bővítő epizód nyitányából is megállapíthatjuk, a győztes oldalon állók élete sem feltétlenül leányálom. Döntésünktől függő nemű hősünk ugyanis, annak ellenére, hogy a lázadó mágusfejedelem, Isamo Tahar által kirobbantott, véres polgárháborúban legjobb tudása szerint szolgálta a végül diadalt arató királynőt és nem kisebb személyiség vette a pártfogásába, mint a birodalom egyik legnagyobb hőse, Sentenza Noria, egyáltalán nem boldog. Elvégre, miután a többség azon a véleményen van, hogy a vér nem válik vízzé, sokan úgy sem tudják, vagy akarják elfelejteni, hogy a gyűlölt varázsló kegyelmet kapott gyermeke, még akkor sem, ha saját életét kockáztatva fellázadt eszelős-vérgőzös apja ellen. Ez már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy káplári rangot viselő főszereplőnk mosolya ne legyen őszinte, de amúgy sem egyszerű helyzetét tovább bonyolítja, hogy egy, az önmagát a legfőbb isten, Aonir küldöttének tekintő Rondar Lacaine vezette szekta napról napra nagyobb hatalomra tesz szert. Ez pedig, tekintve, hogy az önjelölt próféta minden probléma ősforrását a misztikus tanok tudóiban látja, azt jelenti, hogy az ezerszer elátkozott felmenőjéhez hasonlóan komoly mágikus hatalommal bíró katona kétszeresen is aggódhat a jövője miatt.
Ám, miként az az efféle alkotásoknál lenni szokott, sorsa egy váratlan fordulat után új pályára áll és azon kapja magát, hogy bár besározták és űzött vadként menekül, közben felül kell emelkednie a személyes érzésein, mert kiválasztottként egyedül ő mentheti meg a planétát egy titokzatos ragálytól. Ezután kezdetét veszi élete nagy kalandja, ami során a sajátjai mellett az elfek és az orkok vezéreivel is szövetséget köthet. Ahogy azt ez alapján nem nehéz kikövetkeztetni, nagyívű, viszont a kliséket nem hogy elkerülni igyekvő, hanem azokat büszkén felvállaló kalandozófantasy-t kapunk, amiben ugyan akad pár fordulat, de a nagy meglepetésnek szánt csavarok javát jó eséllyel már láttuk valahol. Ám, ennek ellenére a sztori elég izgalmas és jól megírt ahhoz, hogy ne szisszenjünk fel a közhelyektől, a párbeszédek is értő szerzők munkáját dicsérik, és a karakterábrázolás is megüti azt a szintet, hogy őszintén érdekeljen minket a befejezés és az erejüket egyesítő kitaszítottak sorsa. Utóbbi fokozottan igaz, ha játszottunk a korábbi felvonásokkal, mivel menet közben csatlakozó társaink java később fontos szerephez jut Eo történelmében, és kifejezetten érdekes őket felemelkedésük előtt látni.
A néha kissé túlságosan is ismerős, de távolról sem élvezhetetlen narratíva mellett a mesés grafika is sokat hozzátesz az élményhez. Gigászi kastélyok, egy letűnt civilizáció évezredek óta elveszettnek hitt romvárosa, orkok lakta katlan, vagy éppen buján zöldellő dzsungel: egytől egyig szemet gyönyörködtetőek, és meseszép, részletgazdag kidolgozottságukkal jótékonyan feledtetik velünk azt, hogy a legtöbb helyen csupán egy maroknyi NPC-vel bonyolódhatunk komolyabb diskurzusba, mert a képernyőn nyüzsgő karakterek java cél nélkül nyüzsgő töltelékfigura. Javukkal egy huncut-megveszekedett szót sem válthatunk, ami vitán felül komoly negatívum.
Az atmoszférára azonban ennek dacára összességében nem lehet panaszunk, mivel egy etalonná garantáltan nem nemesedő, ám a tisztes iparosmunkák fölött álló, igényes cselekményt és egy, viszonylagos sterilitása ellenére szemkápráztató világot kapunk, de a játékmenet terén már némileg felemásabb az összkép. Ahogy azt megszokhattuk, újfent egy RPG-RTS hibriddel van dolgunk, azaz partink sorsának egyengetése mellett hadvezérként is bizonyítanunk kell a rátermettségünket, ám sajnos a sajátos keverék két elemének minősége között jókora szakadék tátong.
Hiszen, míg a nemritkán varázsképességeket és tisztes bónuszokat adó tárgyakkal, valamint változatosabbnál változatosabb képzettségfákkal és fejleszthető tulajdonságokkal megspékelt, megannyi kombinációra lehetőséget adó szerepjáték-vonulat láttán megnyalhatjuk mind a tíz ujjunkat, addig a valós idejű stratégiai részek megvalósítása maga a legszürkébb középszer. Az, hogy ilyenkor elkísérhetjük katonáinkat és iszonytató rendet vághatunk a másik oldal fegyveresei között, nagyjából az egyetlen kicsit is érdekes megoldás, amit leszámítva hiába vezethetjük hadba három nép harcosait, jóformán semmi emlékezetes sincs. A legfőbb gond, hogy az elődökhöz hasonlóan elsősorban az számít, hogy melyik egységtípusból mennyi van a seregünkben és a taktika finomságai vajmi keveset nyomnak a latba. Emellett, embereink mesterséges intelligenciáján is bőven volna még mit javítani, mert ha nem állítjuk be, hogy defenzív alapállást vegyenek fel, kéjes élvezettel indítanak frontális rohamot íjászok ellen, ha viszont úgy döntünk, hogy egy szűkebb területet védünk, akkor faarccal végignézik a tőlük három lépésre álló bajtársuk felkoncolását.
Szerencsére a különféle felállások kipróbálása kompenzálja ezeknek a szekcióknak a gyengeségét, mivel páratlan élmény, ahogy bajnokaink vállt vállnak vetve, a tűz, vagy a jég erejével, esetleg ocsmány élőholtakat idézve, vagy egyszerre két karddal vagy bárddal kaszabolva ritkítják az óriáspókok, farkasok, megmételyezett nyomorultak, banditák és zsoldosok hordáit. Sőt, ha kiderül, hogy amit elképzeltünk, papíron jobban nézett ki, vagy csak váltanánk, egy varázsitallal újraoszthatjuk a pontjainkat, tehát semmi sem szabhat határt a képzelőerőnknek.
3. oldal
A kampány mellett multiplayer-meccsekkel és a gép ellen vívott gyorscsatákkal is próbára tehetjük magunkat. Ezek a módok értelemszerűen az RTS-elemekre fókuszálnak, ám a hősök itt is tisztes szerephez jutnak, mert frakciónként hat bajnokból válogathatunk, akiket amellett, hogy a leölt ellenfelekért kapott tapasztalati pontokból fejleszthetünk, csengő aranyakért cserébe harctéri hatékonyságukat nagyban fokozó holmikkal is felszerelhetünk. Sajnos azonban, bár el lehet velük ütni az időt, ezen opciók élvezeti értékéből a korábban felsorolt hibák mellett az is levon, hogy mindössze féltucatnyi térképen vehetjük fel a harcot az ellenséggel, ráadásul ezek között csupán egy olyan van, melyen hatan is egymásnak eshetnek.
A Spellforce 3 tehát, annak ellenére, hogy nem mérkőzhet meg kategóriája AAA-kategóriás képviselőivel, és akad benne pár, sután kivitelezett elem, egy vitán felül szórakoztató játék, amiért ha hatvan eurót nem is, de harmincat-negyvenet feltétlenül megéri kiadni. Ezek alapján örömteli lenne cikkemet azzal zárni, hogy egy hatvan százalék körüli, azaz messze nem világmegváltó, ugyanakkor, a szürke középszer felé magasodó programmal állunk szemben, és hogy ha a fejlesztők tanulnak a visszajelzésekből, akkor a széria következő része okvetlenül egy, a műfaj élvonalába tartozó klasszikusként vonul majd be az ágazat történelmébe. Ámde, sajnálatos módon távolról sem ez a helyzet, mivel az alkotásban hemzsegnek az egész küldetés-folyamok teljesítését lehetetlenné tevő, béta-verzióban is kínos bugok.
Értelemszerűen a digitális terjesztés korában az ember igyekszik türelmes és megértő lenni, mert a patchek automatikusan települnek, ám egyrészt akárhogy is nézzük, egy teljes áron kínált műről beszélünk, nem egy indie-szösszenetről, másrészt kicsit sem kell megerőltetnünk magunkat, ha bele akarunk futni egy, az élményt hidegvérrel a padlóra küldő gyomrosba. A példák hosszan sorolhatóak. Az egyik missziónál az elvileg megvédendő falu földművesei és katonái estek nekem, ráadásul egy ideig azt hittem, hogy a célszemély akivel beszélnem kell, meglelte a láthatatlanság titkát és izgalmában egy szívrohamtól lebénult, mivel, másfél órányi keresgélés után sem sikerült megtalálnom. Ekkor a lehető legkomolyabban eljátszadoztam a gondolattal, hogy elvesztettem a morális alapot arra, hogy kritikákat írjak, mert aki arra sem képes, hogy egy szabvány hosszúságú film megnézéséhez elég idő alatt ráleljen a keresett küldetésadóra, az nézzen más állás után.
Viszont, miután végső elkeseredettségemben belenéztem egy végigjátszás-videóba, a kétségbeesés helyét vörösen izzó, galaxisok elpusztításához elég düh vette át, mivel mint kiderült, egyrészt senkinek sem kellett volna a torkomnak ugrania, másrészt a polgármester asszony nem elszublimált, vagy bújócskázott, hanem egy olyan, ürességtől kongó ketrecben kellett volna, hogy várja a megmentését, mely mellett negyvenhét alkalommal haladtam el. Az is legalább ennyire megdobogtatta kicsiny szívemet, hogy Gor, az alakváltó ork az Úristennek sem volt hajlandó farkasból agyaras keménylegénnyé visszavedleni, ergo, felvezetés nélkül neki se tudtam vágni a feladatomnak. Ilyen és ehhez hasonló jelenetekből ha nem is Dunát, de egy kisebb folyót könnyedén lehetne rekeszteni.
A negyedik-ötödik eset után már egyszerűen nem fér az ember fejébe, hogy ha már egyszer amúgy is eltolták a megjelenést márciusról decemberre, akkor mi a kínnal kivert, fájdalommal cifrázott és nyomorral ékesített francnyavalyáért dobtak piacra félkészen egy amúgy vállalható CRPG-t? Szabadságon volt az illetékes kedvenc dominája, vagy dominusa és mert nem kapta meg a heti szenvedés-adagját, úgy döntött, hogy szakértő kezek által érzékeny pontokra felrakott fogazott csipeszek helyett a joggal felháborodott vásárlók gyalázkodó kommentjeivel gyötri meg magát? Netán tényleg abban bíztak, hogy a franchise annyira erős, hogy a rajongók vállat vonnak és elnézik a rettenetes startot? Esetleg csupán a pénz fogyott el?
Bármi is legyen a válasz, a tény tény marad: hiába érkezik néha napi két tapasz is, a Spellforce 3 jelen formájában egy olyan lutri, ahol nem is annyira a vásárlás során elvert összeg a tét hanem a jóval értékesebb szabadidőnk, mivel sosem tudni, hogy mikor tölthetünk vissza egy két-három órával korábbi mentést. Emiatt még ha pont úgy is érzem magam, mint Tosh, miközben az utolsó útjára kísérte Tisht, a legnagyobb, már-már túlzó jóindulattal sem adhatok negyven százaléknál többet a Grimlore Games és a THQ Nordic munkájának gyümölcsére. Ám nem győzöm hangsúlyozni: ez nem azt jelenti, hogy maga a játék valamiféle lelketlen, összecsapott, kijavíthatatlan, rémálmaink visszatérő elemévé váló borzalom lenne. Az ellenben vitathatatlan, hogy akkor járunk el a legbölcsebben, ha várunk két-három hónapot, és kizárólag abban az esetben ruházunk be egy kópiába, ha a Steam fórumain nem arról szól a bejegyzések nem elhanyagolható százaléka, hogy ki milyen probléma miatt nem tud előrejutni a történetben.
