A fantázia alkotta világok nem ismernek lehetetlent, mondhatjuk, hogy végtelen féle történetet, lényt és világot hoztak a világra, amióta csak képes erre az emberiség. Egy megfigyelés szerint viszont folyamatos ismétlődésben, újrahasznosításban, hibridekben (összevont gondolatok-témák-helyszínek) és felelevenítésben mozognak a történeteink, fantázia birodalmaink, ugyanis nem tudunk elrugaszkodni attól, ami körbevesz minket.

Akár horror, akár fantasy vagy tündérmese, az építőkockákat ugyanúgy a civilizációnk adja és ha utalunk is tőlünk eltérő gondolkodású lényekre (pl. földönkívüliek vagy a Cthulhu mítosz Nagy Öregjei) egy ponton akkor sem tudunk túllépni. Humanizáljuk is ezeket a lényeket, történeteket, vagyis a „valahonnan ismerős” nem véletlenül jelenik meg bennük gyakran. Ettől még mindez nagyon szórakoztató marad jó esetben és egy-egy csavarral, vagy az arányok jó eltalálásával izgalmas videojátékokat kapunk a végén.

A Sovereign Syndicate esetében nyilvánvaló, hogy miből merít, de jó érzékkel teszi. Törpe, minotaurusz, kentaur, a mesék és mítoszok lényei mind léteznek egy olyan világban, ahol a mágia és a steampunk technológia együtt formálja a viktoriánus London komor, esős és borongós arcát. A főszereplő trió tekintetében is elmondható, hogy az élet különböző – némelyeknek akár kényelmesnek is mondható – részeiről sodorta össze őket a sors.

De a helyzet általában nem ilyen egyszerű, mert az élet nem könnyű és nem is vidám. Buktatók, megalkuvások, illékony örömök és kemény leckék adják meg a mindennapok hangulatát. Erről a lecsúszott illuzionista és gin-áztatta bajkeverő Atticus Daley elég sokat tudna mesélni. Minotauruszként a kezdetektől fogva hátránnyal indult, amit az örökölt mágikus tehetsége is csak alig tud kompenzálni. Az árvaház, ahol szökésééig az életét töltötte pedig sötét emlékként kíséri.

Clara Reed határozott, intelligens és nagyon ügyes diplomata, ha szociális helyzetekről van szó. Ügyesen tapogatózik, az ujja köré csavarja, akit kell és könnyedén oszt sértéseket, amikre a másik fél kezdetben csak vigyorog, nem fogva fel a súlyát. Clara prostituáltként keresi a kenyerét és épp menekülni készül, amikor a jól előkészített tervét keresztülhúzza valaki, akiről azt sem tudja kezdetben, hogy kicsoda.

A játék kockadobás helyett tarot lapokat használ (Tarot Card Chance System) olyankor amikor próbára teszi a képességeinket, tudásunkat A választás nem rossz, hiszen a kocákhoz, csont vagy fadarabokra vésett rúnákhoz hasonlóan a tarot kártyákat évszázadok óta használják jóslásra és jövendőmondásra.

Arra, hogy hogy betekintést nyújtsanak egy személy múltjába, jelenébe, jövőjébe, vagy hogy feltárjanak bizonyos kérdéseket, aggodalmakat. Emellett a teljes mértékben felvállalt Disco Elysium hatás ott is megjelenik, hogy karakterünk személyiségének és képességeinek fejlődését, valamint a reakcióinak jellegét is befolyásolhatjuk azzal, hogy mit választunk.

Clara esetében például az intuíció, az intellektus a tapintat (tact) és a kecsesség/báj (grace) az a repertoár, amiből dolgozhatunk. Kezdetben választhatunk egy archetípust, ami más-más pont elosztással a hangsúlyt is máshová helyezi, valamint kap egy feat-nek, nevezett – a tarot nagy arkánumának kártyáival jelzett – képességet, mint például a kaméleon vagy a félelmetes, ami új opciókat és megoldásokat nyithat meg számunkra.

A fejlesztők által Skill and Etiquette System-nek hívott megoldás nemcsak azért érdekes, mert egy történetet, következményt több módon is megközelíthetünk, de az újrajátszhatóság lehetőségét is magában rejti. Egysíkúan is megközelíthetjük a játék világát, mondjuk, hogy a legerősebb képességünk használjuk, ahol csak lehet, ezáltal pedig még tovább erősítjük közben, vagyis nem vagyunk rákényszerítve a kiegyensúlyozásra – a következménye viszont az lehet ennek, hogy bizonyos helyzetekben esélytelennek számítunk.

A Sovereign Syndicate másik, a nagy elődre utaló jellemzője, hogy minden reakciót pontokkal jutalmaz, amit RPG-s karakter fejlesztésként is felfoghatunk, ugyanis 10 pontonként +1-et kapunk az adott skillre.

A főszereplőkkel kapcsolatban felmerült az a kritika, hogy jobb lett volna egy karaktergeneráló felület, mert így bele vagyunk kényszerítve 1-1 szerepbe, de úgy gondolom ennek a formának is bőven van létjogosultsága – hiszen könyveket olvasva sem bízzák ránk, hogy kit is rakunk bele főszereplőként.

A csavaros történet, a jól megírt és hangulatos leírások és kommentárok, párbeszédek nagyon jó alapot adnak a játéknak, ezért is kár, hogy nem kaptak legalább a főszereplők saját hangot. Az biztos, hogy jó sokat kell olvasnunk, de aki ezt nem bánja, annak egészen egyedi élményben lehet része, miközben elmerül egy olyan világban, ami sokunk kedvenc fantasy stílusait ötvözi magában.