South Park: The Stick of Truth - a bogyókák nagy kalandja

A béta kipróbálása után még csak sejtettük, most már tudjuk: a Stick of Truth az egyik legjobb dolog, ami a South Parkkal valaha történt.

South Park: The Stick of Truth - a bogyókák nagy kalandja

I. oldal

Először is, érdemes leszögezni, hogy a Stick of Truth nem egy Obsidian-szerepjáték, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy mondjuk a Fallout: New Vegas, vagy az Alpha Protocol. Nem, a Stick of Truth a South Parkot készítő Matt Stone és Trey Parker alkotása, ami alá történetesen az Obsidian pakolt egy játékrendszert (nem azért mondom, hogy az Obsidian érdemeit kisebbítsem, csak így az igazi egy SP játék). Ez egyben magával hozza azt is, hogy annak ellenére sem kell nagyon komoly, mély és hosszú szerepjátékra számítani, hogy a Stick of Truth számos szerepjátékos elemet tartalmaz, és ha kategorizálni kéne, akkor egyértelműen a szerepjátékokhoz sorolnám.

A téma kompromisszumra kényszerítette az alkotókat, mert egy ilyen körítéssel és a sorozatra jellemző történetmeséléssel nem lehet sokfelé elágazó párbeszédeket kialakítani, és persze nem fedezhetünk fel egy egész kontinenst sem. Ráadásul arra is figyelni kellett, hogy a sorozat rendkívül széles rajongótáborának is elérhetővé tegyék a játékot. A Stick of Truth tehát egy megfelelési kényszer szülötte egy olyan stúdiótól, ami a fejlesztés közben átment tűzön-vízen, és aki alól még a kiadó is kiesett menet közben. A probléma, hogy a kompromisszumos megoldások ritkán szülnek kiemelkedő végeredményt. Érdekes módon tesztalanyunk ez alól kivételt képez, a Stick of Truth ugyanis egy majdnem minden tekintetben kiváló játék.

Kalandjainkat egy újonnan South Parkba költözött család egyetlen gyermekeként kezdjük meg, aki egyébként a történet során egyáltalán nem beszél, és a szó szoros értelmében nevet sem adhatunk neki, Cartman ugyanis úgy dönt, hogy a Douchebag pont megfelelő megszólítás lesz nekünk. Semmi gond, mert később még előléptet minket Sir Douchebaggé is! Az egész némaságot a sorozatra jellemző laza humorral kezeli le a játék, és közben persze nem felejt el cinikus utalásokat tenni más játékok szótlan főhőseire sem. Mindennek persze oka van: így nem kell a sorozat eredeti szereplőgárdája által teljesen szinkronizált játékban kihagyni a nevünket a párbeszédek során.

A karaktergenerálás elég részletes, bár közel sem annyira, mint lehetne, azonban ez sem véletlen: menet közben minden megszerzett és felvett felszerelés megjelenik főhősünkön, aki fél óra elteltével úgy néz ki, mintha csak a helyi lomtalanításról öltözött volna fel. Ezen kívül gyűjtögethetünk kifejezetten kozmetikai holmikat, tehetünk fel arcszőrzetet, parókát, szóval menet közben is jelentősen módosíthatjuk kinézetünket, arról nem is beszélve, hogy egyszer lehetőségünk lesz teljesen lánnyá változni. Ha még ez sem elég, Tom plasztikai sebészete mindig nyitva áll előttünk, amennyiben némileg át akarjuk szabni magunkat.

II. oldal

Négyféle karakterosztály közül válaszhatunk, melyekből a Fighter, a Mage (“olyan mint a Wizard, csak gagyibb”), és a Thief egyértelmű, míg a Jew (zsidó) karakterosztály gyakorlatilag egyfajta harcos-papnak felel meg. Minden osztály rendelkezik saját képességekkel, ezen túl azonban nem nagyon különböznek egymástól, a leghatékonyabb megoldás az esetek többségében úgyis a közelharci, vagy távolsági fegyverrel történő támadás lesz (nem a képességek használata), illetve néhány szituációs poénon kívül a történetre sincs hatással, hogy milyen karaktert indítunk.

Szüleink azt szeretnék, ha minél több gyerekkel barátkoznánk össze South Park városkájában, így kiküldenek minket játszani. Szinte természetes, hogy elsőként Buttersbe futunk bele, aki persze rögtön szeretne a barátunk lenni és elvinni minket bemutatni Cartmannek, aki a hátsó kertjében lévő bázisából irányítja az “emberek” frakcióját, míg Stan és Kyle az ellenfél “sötét tündék” táborát vezeti. Megérkezve a Kingdom of Kupa Keep (KKK, mi más?) telephelyére hamar megismerjük a helyi viszonyokat: megtudjuk, hogy az Igazság Botja a legszentebb ereklye a világon, és a srácok kitalált kis élő fantasy szerepjátékában gyakorlatilag az a mindenség ura, akinél a bot van. Cartman itt megtanít minket a harc alapjaira, ezen tudásunkra pedig hamar szükségünk is lesz, hiszen a gonosz tündék éppen támadást indítanak, hogy megszerezzék a “varázstárgyat”.

A harc egy érdekes dolog a Stick of Truth-ban. Egyrészt elintézhetném annyival, hogy majdnem teljesen a Paper Mario rendszerét másolta le az Obsidian, de mivel feltételezésem szerint nem sokotoknak volt szerencséje a Nintendo remekművéhez, inkább kifejtem kicsit. Gyakorlatilag klasszikus körökre osztott harcról van szó, ahol az összeütközés megkezdésekor a felek bekerülnek egy külön harci képernyőre, majd felváltva támadhatnak és védekezhetnek, illetve használhatnak tárgyakat és képességeket. Ha a Final Fantasyra gondoltok, akkor sem tévedtek nagyot. Itt ezt az egészet még annyival megbolondították a készítők, hogy a megfelelő pillanatokban gombokat kell nyomkodnunk, hogy be tudjuk vinni a maximális sebzést, vagy éppen minél többet fel tudjunk fogni a támadásból. A képességeknél még ennél is többet kell tennünk, ott ugyanis sokszor QTE-szerű kombinációkat kell végrehajtanunk a sikeres ellövéshez.

Maguk a képességek persze iszonyatosan poénosak, és teljes mértékben a sorozatból merítenek. Butters átváltozhat Káosz professzorrá, Al Gore egy PowerPoint-prezentációt tart, ami elaltatja karaktereinket, Kenny hercegnő elcsábíthatja az ellenfeleket, vagy éppen egy egész patkányhordát szabadíthat rájuk, és így tovább. A legerősebb, harcban bevethető különlegességet a korlátozott számban megidézhető segítők jelentik, akik gyakorlatilag egymagukban képesek legyalulni az összes ellenfelet. Az első ilyen a City Wok kínai étterem vezetője, aki azután ajánlja fel segítségét, hogy megszabadítottuk őt a mongoloktól, a második pedig maga Jézus, aki leereszkedik a mennyből, legéppuskáz mindenkit, majd felveszi a napszemüvegét és tovább áll. A City Wok tulajdonosa és Jézus természetesen felvesz minket barátnak a játék saját “Facebookján”.

III. oldal

A barátok gyűjtögetésének egyébként azon kívül is van haszna, hogy felvett ismerőseink állandóan marhaságokat irkálnak az üzenőfalra, amiken nagyokat lehet kacagnii. Ugyanis míg a képességeinket szintlépésenként fejleszthetjük, addig a perköket csak bizonyos mennyiségű új barát megszerzése után oldhatunk ki. A képességek és perkök után pedig ott vannak a varázslatok, amik, nos, mivel a gyerekek nyilván nem rendelkeznek varázserővel, valójában a fingás különböző változatai. Összesen négyet kapunk meg belőlük a történet bizonyos pontjain, és amellett, hogy bevethetjük őket harc közben, különböző környezeti puzzle-ök megoldásában is a segítségünkre lesznek - nem egyszer kell például lángoló tárgyakat belobbantanunk egy visszafogott, lágy szellentéssel.

A környezet nagyon fontos a Stick of Truth-ban, ugyanis a játék tetemes része felfedezésből áll. South Park városkája majdnem a legelső pillanattól nyitva áll előttünk, így nem csak, hogy most láthatjuk először teljes egészében a legendás település minden négyzetméterét, de eszméletlen mennyiségű érdekesség és poénos marhaság is vár ránk. Ezek azonban nem mindig egyértelműek: a játék ugyan sárgával jelzi azokat a tereptárgyakat, amiket valamilyen formában használhatunk, vagy kinyithatunk, de nagyon sok dolgot meglőhetünk például a távolsági fegyverünkkel, hogy leessen, vagy széttörjön, és így kiessen belőle valamilyen felvehető holmi.

Ezek persze legtöbbször a “junk” kategóriába eső szemetek, amiket bármilyen más szerepjáték általában szürke színnel jelöl és egyetlen funkciójuk, hogy szemrebbenés nélkül eladjuk őket az első árusnak. De nem itt. A Stick of Truth-ban ugyanis a legutolsó kis kacat is egy kacsintás a sorozatra, ami minden igazi rajongónak simogatni fogja a lelkét, legyen szó a Cartman anyukájának szobájában talált szexuális segédeszközökről, a Faith+1 albumról, Terrance és Philip figurákról, vagy éppen az Okami GameSphere játékkonzolról. Minden egyes cucc, minden egyes helyszín, és minden egyes apróság egyfajta tisztelgés a rajzfilm régi követői előtt, amivel a játék szinte megköszöni nekik a türelmet, amit az utóbbi évek halasztásai során tanúsítottak.

Amikor éppen nem poénos vagy kozmetikai jellegű tárgyakat szedünk össze, akkor persze ott vannak azok a felszerelések, melyek ténylegesen a hasznunkra is válnak. Ezek lehetnek közelharci vagy távolsági fegyverek, sisak, “páncél”, lábbeli és gyűrű, melyeket egyébként különböző kiegészítőkkel fel is javíthatunk. Adhatunk hozzájuk például további armort, sebzést, vagy valamiféle támadási módosítót, így ütéseink felgyújthatják, lefagyaszthatják, vagy megmérgezhetik ellenfeleinket - bár a mérgezés helyi megfelelője valójában a “gross out”, amitől a delikvens minden körben hány egyet, életerőt veszítve ezzel, és ami miatt gyógyító varázslatokat, vagy potionöket sem tud használni.

IV. oldal

A Stick of Truth tehát rendelkezik viszonylag komoly szerepjátékos elemekkel és mechanizmusokkal, és ezek nagyon jól is működnek, és remekül kiszolgálják a narratívát. Túlzott mélységei azonban nincsenek: a karakterfejlesztés során nem kell például attribútumokat osztogatnunk, nincs választási lehetőségeket biztosító képességfa, a harc pedig néhány bejáratott mozdulat ismétléséből áll. Ami azt is jelenti, hogy a küzdelmek körülbelül a játék fele után már kezdenek kissé repetitívvé és unalmassá válni, és ezen csak ront a tény, hogy a Stick of Truth rendkívül könnyű, még legnehezebb fokozaton is - a szerepjátékos veteránok tehát ne itt keressék a kihívást.

Amit viszont hiba nélkül megtaláltok benne, az egy rendkívül jó, és legfőképpen irgalmatlanul poénos történet. Ahogy már korábban is említettem: a Stick of Truth olyan, mint egy nagy South Park-epizód, és mivel a sztorit a sorozat két alkotója vetette papírra, annak minden eleme visszaköszön. Ez persze azt is jelenti, hogy tanúi leszünk rendkívül undorító eseményeknek is, és teljesen megértem, ha valakinek a gyomra nem fog egyszerűen bevenni néhány jelenetet, de el kell fogadni, hogy ez is a South Park része. A szövegek, az apró utalások, és az egész narratíva egyértelműen azoknak szól, akik kedvelik a sorozatot, annak ismerete nélkül ugyanis biztos vagyok benne, hogy a poénok nagy része kevésbé, vagy egyáltalán nem érthető, s persze anélkül számos felkavaró jelenetet sem tudunk majd a helyén kezelni.

Maga a történet egyébként szerepjátékos mércével mérve nem hosszú: a főszálon körülbelül 8-10 óra alatt végig lehet érni, a mellékküldetésekkel és sok-sok felfedezéssel pedig a játékidő felmehet 15 óra környékére is. Ez alatt az idő alatt viszont olyan mennyiségű tömény szórakozásban, poénban, kikacsintásban és zsáner-paródiában lesz részünk, amiből más, humorosnak szánt játékok több évig megélnének. Az pedig külön öröm, hogy a történet egy kerek egészet alkot, kielégítő lezárással. Lehetne hosszabb? Persze. De nem vagyok benne biztos, hogy a hosszúság javított volna bármit ezen a játékon, sőt, talán még rontott is volna rajta.

Végső soron a Stick of Truth nem csak egy kifejezetten jó játék, hanem egy olyan gyöngyszem, ami valószínűleg csak egyszer kerülhetett ki ebből az iparból. Matt Stone és Trey Parker különböző nyilatkozataiból, ha nem is egyértelműen, de kiolvasható, hogy nem kívánnak visszatérni a videojátékok világába - és nem is hibáztatom őket, vélhetően ennyi megpróbáltatáson és nehézségen még ők sem estek át soha a South Park tizenhét évados sikertörténete alatt. A kiadóváltás, a sok-sok halasztás és a fejlesztési problémák miatt vélhetően akkor sem lesz túl nagy anyagi siker a játék, ha egyébként viszonylag sokan megveszik. Stone és Parker ráadásul lassan magát a South Parkot is abba szeretné hagyni; a hírek szerint hamarosan érkezik a következő mozifilm, ami egyben le is zárná a sorozatot. Ha pedig tényleg így lesz, akkor a Stick of Truth értéke csak növekedik. Az mindenesetre biztos, hogy senkinek sem szabad kihagynia, aki valaha is kedvelte Cartman, Stan, Kyle, Kenny és barátainak társadalomkritikával teli, olykor obszcén, mégis ártatlan, de legfőképpen hasfalszaggatóan humoros történetét.

Platformok: PC, Xbox 360, PlayStation 3

Tesztplatform: Xbox 360, PC

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward