A Soulcalibur egy igazi veterán sorozat a verekedős játékok között, olyanokkal lehet egy lapon emlegetni, mint a Tekken, vagy a Mortal Kombat. Idén lesz 22 éves, és a spin-offokkal együtt 11 játék tartozik a szériába. Engem már az első PlayStationön bevonzott a Soul Blade-del a harcrendszere miatt, mert a PC-s múltammal jobb szerettem a gyorsabb, reszponzívabb csatákat. A már emlegetett Tekkent mindig mackósabbnak éreztem (ami miatt nagyon figyelni kell egy kombónál, hogy mikor nyomjuk le a következő gombot), a Mortal Kombat meg… elvitt pár tucat órát a gyerekkoromból, szóval mondhatni az szocializált ebben a stílusban, és ott inkább a gyorsaság számított. Apropó PC-s múlt:
A Soulcalibur VI az első a széria történetében, ami megjelent PC-re is!
Ráadásul mivel kvázi rebootnak tekinthető, ezért mondhatjuk, hogy senki nem maradt le semmiről, nyugodtan lehet ezzel kezdeni, tökéletes belépési pont (na nem mintha a verekedős játékok a hihetetlen történeteikről lennének híresek). A Soulcalibur V nagyon sok rajongónak csalódást okozott azzal, hogy újítani szeretett volna a karakterek frontján, de a fejlesztők nem voltak bevállalósak, így igazából teljesen feleslegesen kukáztak régi karaktereket. Csak hogy pár példát mondjak azoknak, akik kihagyták anno: a hihetetlen idomokkal megáldott (sosem szerénykedtek a Soul sorozatban az ilyesmivel) nindzsanő, Taki tanítványa egy… fiatalabb Taki. Xianghua lánya Leixia, aki minő meglepetés, ugyanúgy harcol mint az anyja. Xiba, az utcakölyök pedig ugyanazt a stílust követi, mint Kilik és így tovább… Bár voltak valóban új karakterek is, az említett cserék mégis rossz szájízt hagytak maguk után.
A Soulcalibur VI visszahozza a régi nagy kedvenceket, de azért nem mindet, mert a szezonbérletet is el kell adni valahogy. Bár meglepő módon a nemrég bejelentett következő karakter 2B a Nier Automatából, úgyhogy egy újabb vendégkarakterhez lesz szerencsénk. Vendégek más játékokból már nagyon régóta felbukkannak a Soul szériában, PS3-on például Darth Vaderrel is végig lehetett gyakni mindenkit (az Xboxosok Yodát kaptak), de a most felbukkanó Geralt illik talán a legjobban a játékba.
Be kell valljam, amikor elkezdtem letölteni az aktuális részt, kicsit meglepődtem a méretén. 10GB manapság már elsőnapos patchnek is kicsi, nemhogy egy teljes játéknak, úgyhogy lélekben lemondtam az átvezető filmekről (nem is tobzódik bennük a játék) és felkészültem a Tesco gazdaságos érzésre. Félreértés ne essék, nem hiszem, hogy a mérete tenné a játékot, de manapság azért megmutatja, mennyi tartalom lehet benne, és félig-meddig be is igazolódott a balsejtelmem, még ha nem is a tennivalók hiánya miatt.
Kezdjük azzal, hogy ezúttal két sztori mód van. Az egyik a szokásos, amiben a különböző karakterekkel kell végigverünk néhány ellenfelet, a bunyók között pedig hallgatjuk az életbölcseleteiket, a másik pedig a Libra of Soul, amiben egy saját magunk által készített karakterrel eshetünk neki a világtérképnek, és letolhatunk egy sokkal szabadabb kalandot. Lehet, hogy régimódi vagyok, de én a hagyományos sztori móddal kezdtem. Sajnos ez rossz döntésnek bizonyult, mert már 10 perc után visítani tudtam volna, hogy úristen miért?!
Egyrészt borzasztóan sok a duma, ami elválasztja a harcokat, másrészt ennek a 70%-a teljesen felesleges, harmadrészt a 100%-a olyan, mintha egy ötéves írta volna. Oké, ez már-már hagyomány a Soul szériában, és lehet csak az idő szépíti meg az emlékeimet, de úgy gondolom, ennyire ostoba szkriptet még nem láttam Soulcaliburban (elnézést az ötévesektől, lehet jobbat írtak volna), és aki játszott az előző részekkel az ez alapján talán el tudja képzelni a szintet. Ha mindez nem lenne elég, a fejlesztők nem hallottak még az előtöltésről sem, aminek a hiánya már a PS2 éra vége felé is kezdett ciki lenni, hát még most. Szóval végignézzük a hihetetlenül magasröptű beszélgetéseket aztán… bámuljuk a töltőképernyőt egy ideig. Pedig csak állóképeket néztünk feliratokkal, szóval nem izzadt a gépünk, hogy kiköhögjön magából valami in-game motoros átvezetőt, úgyhogy lett volna mikor töltögetni.
Na mindegy, ezt a részét javaslom engedjük el, bár ezen a ponton én egy napra az egész játékot elengedtem, annyira sokkolt a dolog.
A másik sztori, a Libra of Soul meglepő módon viszont fényévekkel jobban sikerült, csak egy kicsit visszarepít minket a 90-es évekbe a kivitelezésével. Első lépésként meg kell alkossuk a saját karakterünket, az ehhez használható szerkesztő pedig nagyon jó, sőt, megkockáztatom a játék egyik legjobb része, és már most tele van a net kreatív kinézetű harcosokkal, a különböző anime szereplőktől kezdve a péniszharcosokig van itt minden. Az egyetlen hátránya szerkesztőnek, hogy az itt létrehozott karakterekkel online is harcolhatunk, és ezek, bár a stílusukat valamelyik alap szereplőtől kapják, képesek teljesen máshogy viselkedni (például a hit box nagysága miatt). Ez pedig kicsit kaotikussá teszi az online teret.
Na de vissza a Libra of Soulhoz! Ha megvan a karakterünk, belevághatunk egy elég hosszú sztoriba. A főszál egyenesen visz minket előre a világtérképen, de ha kedvünk tartja, egy idő után elbóklászhatunk amerre csak akarunk, és csinálhatunk mellékküldetéseket, vagy csak gyűjthetjük a tapasztalati pontot a random csatákból. A fejlődésrendszer faék egyszerűségű: ha szintet lépünk, nő a maximális életerőnk, valamint használhatunk magasabb szintű fegyvereket, amik meg ugye többet sebeznek. Ezen kívül a csatákban még bevethetünk zsoldosokat is, valamint kajákat, amik valamilyen erősítést adnak (pl. másfél másodpercenként visszatöltenek egy kis életet). Ez így papíron nem hangzik rossznak, de valójában nem sok értelme van. Amikor még a sztori eleje felé elkalandoztam, és 14-es szinten belefutottam egy 40-es ellenfélbe, keresztet vetettem és gondoltam oké, ennyi volt, aztán legnagyobb meglepetésemre játszi könnyedséggel agyonvertem. Ahogy az is előfordult, hogy egy nálam kisebb szintű haramia csomagolt össze engem, anélkül, hogy megizzadt volna. Szóval szép dolog ez a szintrendszer, de messze nem számít annyit, mint amire számítanánk, sokkal fontosabb, hogy milyen stílusú karakter ellen harcolunk, és milyen nehezítésekkel. Mert vannak, akiknél még ha épp jól akar játszani a gép is mosolyogva kenjük el a száját, míg néhánynál a buta MI is tud erős lenni, főleg ha csúszós a talaj.
Meglepő módon az írás sem olyan bántóan bárgyú, mint az alap sztorikban, szóval a történet végéig egész élvezhető ez a játékmód (utána átmegy grindelésbe). Ami viszont elég problémás, hogy a csatákon kívül igazából csak a világtérkép van, néhány kép, és feliratok. Sok-sok felirat. Szinkron? Az mi? Ráadásul biztos én vagyok vaksi, de a feliratok méretét is egy fokkal kisebbnek gondolom, mint ami egészséges lenne (hiába no, kell egy nagyobb TV, majd valahogy beadom az asszonynak).
A Libra of Soul elején egyébként van egy tanító küldetéssorozat is, ami nagyon kell, és igazából lehetett volna komolyabb is, mert elég hamar elengedi a játékos kezét. Márpedig a Soulcalibur harcrendszere lényegében pont ugyanolyan, amilyennek az évek alatt megszerettük. Nagyon könnyen tanulható, még az ősi játékosok által kifejlesztett, úgynevezett button smashing technikával is lehetnek sikerélményeink, viszont ha elkezdünk rágyúrni egy-egy karakterre, és gyorsak a reflexeink, akkor felfedezhetjük az igazi mélységeit. Amolyan tipikus, könnyű tanulni, nehéz a mesterévé válni játék, ami tartogat valamit az ügyetlenebb és a vérprofi játékosoknak is.
A harcok nagyon gördülékenyek, csak az oldalra lépéseknek örültem volna, ha kicsit megváltoztatják a működését. Ugyanis a fel-le irányokkal lehet kitérni 3D-ben, de pont ezért ugrani, vagy guggolni már nem olyan egyszerű (utóbbit pl. védekezés közben lehet csinálni). Van újra Critical Edge, ami a karakterek szuperképessége (enélkül már nincs is bunyós játék mostanában), nagyon látványos és sokat sebez, de fel kell tölteni hozzá a Soul Charge-ot, ami azért nem megy olyan gyorsan, ráadásul alternatív módon elhasználhatjuk arra is, hogy megerősödjünk egy időre. Ilyenkor bejönnek új támadások és a védekező ellenfeleket is tudjuk sebezni.
A hárításokat már könnyebb kivitelezni, mint eddig, viszont rengeteg olyan apró szabály van, hogy ilyen-olyan feltételek teljesülése esetén többet sebzünk (lethal hit), és még az ellenfelünk páncélzatát is pusztíthatjuk. Valamint ott van még a Reversal Edge, amit ha sikerül bevinnie az egyik félnek, akkor belassít a játék, és egy kő-papír-olló elven működő gyors döntés után végignézhetjük, amint a sikeres fél bevisz egy jó támadást (na ennek az indításával lehet például jól tölteni a Soul Charge-ot, de veszélyes a dolog, mert egy kis időre védtelenek leszünk).
Aki nem akar felmerészkedni az online kűzdőtérre, annak ott vannak a hagyományos arcade bunyók is: kiválasztunk egy karaktert és végigmegyünk 8 ellenfelen, majd attól függően, hogy ez mennyi idő alatt sikerült, besorol minket a játék és jutalmat is kapunk. Kár, hogy erről az időlimiten kívül egyébként semmit nem árul el a játék (első végigvitelnél azon gondolkoztam, vajon hány ellenfél lesz pl.).
A jutalom alatt a Soul Pointokat értem, amiből az extrák (Múzeum) menüpontban lehet például művészeti galériákat vásárolni, akár a régebbi játékokból is. Ennek először nagyon megörültem, de sajnos ezt a részt se gondolták túl a fejlesztők, a képek kerettel vannak körülvéve, nem lehet nagyítani rajtuk, stb. Csalódás, mert mindig is szerettem a Soulcalibur rajzait, menő lenne ha ki lehetne exportálni őket, de azt hiszem ezen a ponton már bilibe lóg a kezem.
Mindent összegezve felemásak az érzelmeim a Soulcalibur VI-tal kapcsolatban. Egyfelől az alapok még mindig nagyon erősek, a karakterkreáló jó, a harc élvezetes, és visszatértek a régi nagy kedvencek is, a Libra of Soulba pedig simán bele lehet tolni 10-20 órát önmagában. Másfelől viszont technikailag nem túl nagy teljesítménnyel állunk szemben, és az egész játékról süt a forráshiány (fapados Libra of Soul, majdnem teljesen szinkron nélkül), itt-ott az átgondolatlanság és a sztorimód beszélgetéseitől még mindig rémálmaim vannak, szeretném látni azt, aki ezt leokézta.
Pedig a játékra ráférne egy kis siker, mert már így is nagyon győzködni kellett a Namco Bandai-t, hogy adjon neki zöld utat, és ha anyagilag nem teljesít jól az SC VI, akkor valószínűleg ez volt a vége a dalnak. A Street Fighter V a borzasztó indítás ellenére túl tudott élni (ott körülbelül csak a nagyon jó harcrendszer volt meg és üres volt a játék), úgyhogy azért remélem a legjobbakat. Akiknek a bunyó a legfontosabb, azoknak bátran merem ajánlani az SC VI-ot, a legjobb verekedős anyagok között van, akiknek viszont fontos a körítés, azoknak azt tudom mondani, hogy ez sajnos messze nem egy Mortal Kombat/Injustice szint (sőt, mostanra a Street Fighter is egészen összekapta magát).
