Némileg furcsa fejjel néztünk a 2017-ben megjelent Spintires: Mudrunner nevű játékra, amikor megjelent. Az azóta csak MudRunner néven futó anyag ugyanis körülbelül olyan volt, mintha az autós műfajt keverte volna valaki össze a Dark Soulsszal: nagyon nehéz, szenvedős, és mégis elképesztően élvezetes. Legalábbis akkor, ha valaki ráérzett az ízére. Azonban míg a MudRunnerben leginkább csak fatökönköket szállítottunk egyik pontból a másikba, addig a SnowRunner ennél sokkal többet nyújt.
Eleve ott kezdődik a történet, hogy egy remek tutorial szekciót kapunk, ami bevezet minket a legbrutálisabb off-road vezetés rejtelmeibe, és a játék alapjaiba. Ilyesmi az elődben is volt, de korántsem ennyire kidolgozott, átgondolt módon. A következő pedig, amit észrevehetünk, hogy a felhasználói felület ezerszer kifinomultabb és könnyebben kezelhető lett. Az első perctől olyan érzésre van az embernek, mintha az elődnél még félig poénre vettél volna, hogy valaki majd tényleg meg is vesz egy játékot, amiben egy rakás sáron át kell vezetgetnünk nagydarab gépeket, addig most már maguk a fejlesztők is elhiszik, hogy erre van igény.
Habár a SnowRunner nevéből arra következtethetnénk, hogy majd a játék jelentős részében rettenetes havas tájakon kell átvezetnünk, ez nem igaz. Az anyag három fő helyszínt kínál: az egyik Michigan, ahol leginkább a sár, a gyönyörű zöld táj és az amerikai vidék dominál, a másik Alaszka, amiről valószínűleg mindenki el tudja képzelni, hogy milyen jellegű, míg a harmadik Taymyr, ami az első rész oroszos, szibériai világát hozza el nekünk.
Az mindegyik régióban közös, hogy elképesztő részletességű, fantasztikusan kinéző tájakat vonultat fel. Michigan és Alaszka fejenként négy-négy, míg Taymyr három pályából áll, de önmagában is mindegyik felér egy remekül kidolgozott, nyitott világgal. A Ubisoft játékok mindegyikéhez hasonlóan ezúttal is meg kell majd találnunk a központi tornyot, hogy felfedezzük a pályát, illetve megjelenjenek a térképet a fontosabb küldetések, érdekességek. De ha ezt nem tesszük meg, a játék akkor sem kényszerít rá minket, nyugodtan felderíthetjük a térképet manuálisan is, csak úgy kicsit megnehezítjük a saját dolgunkat.
Amit viszont muszáj megtennünk, hogy felfedezzük az adott régióban található garázst, ahol egyrészt új járművek várnak ránk, másrészt pedig ez szolgál majd gyorsutazási pontként. Magát a gyorsutazást egyébként talán nem is fogjuk annyira gyakran használni, a garázsnak sokkal inkább az a funkciója, hogy ha végleg elakadunk, és sehogy máshogy nem tudjuk kimenekíteni magukat (például a csörlővel), akkor innen kell újrakezdenünk az adott küldetést.
Igen, a világ végéről... a SnowRunner nem puhánykodik, hanem alaposan megbünteti, hogy ha elbaltáztuk a dolgokat, és örökre leragadtunk. Pedig ezúttal nagyon sok múlik rajtunk: már nem csak farönköket kell cipelnünk egyik helyről a másikra, hanem részt kell vennünk a környék infrastruktúrájának felépítésében: leomlott hegyoldalakat kell elpakolnunk, hidak építéséhez kell anyagot szállítanunk, vagy éppen alapvető ellátmányt kell biztosítanunk a lakosság számára. A SnowRunner ebben a tekintetben (is) nagyon komoly előrelépést kínál az elődhöz képest, és alaposan segíti a beleélhetőséget.
Kényelmi szempontból nagyon jó az is, hogy végre nem kell manuálisan felpakolnunk az árut a daru segítségével. Ez sok bosszúságtól megkímél minket, ha inkább csak elindulnánk már, és nem szeretnénk leragadni ilyen babra melóval, de aki mégis megcsinálja, az extra tapasztalati pontokban részesül. A tapasztalati pontokért pedig újabb járművek és így küldetések járnak, és egyébként is ráerősítettek a fejlesztők a szerepjátékos vonalra: a járgányainkat fejleszthetjük is, valamint kereskedhetünk is velük.
A SnowRunner persze nem lenne az igazi a megfelelő járgányok és a megfelelő fizika nélkül. A játékban tulajdonképpen mindennel akciózhatunk majd, a Chevy pick-up teherautótól kezdve a 12 tengelyes szörnyetegekig, és mindegyiknek nagyon érezhetően más a fizikája, és minden létező inputra másként viselkednek. Mondjuk úgy, hogy egy kis pick-uppal egészen más dolog bevenni egy kanyart, mint egy rettenetes vontatóval lecsúszni a jeges domboldalon. Továbbra is aktívan játszhatunk a felezővel és az összkerék-hajtással, és úgy általánosan, minden fizikai dolog nagyon a helyén van, a járgányok irányítása fenséges, és minden terepfajta, valamint az azokhoz igazodó reakció telitalálat.
Hibák azért akadnak, igaz, leginkább csak kettőt tudok felhozni. Az egyik, hogy nincs minimap, így minden alkalommal meg kell nyitnunk a nagy térképet, ami viszont nem teszi pause-ra a játékot, így az esetlegesen a nagy terepezés közben megszerzett lendületünk elveszik, és alaposan ráfázunk. Persze, ez valamelyest hozzátesz a játék realisztikusságához, hiszen azt az érzetet kelti, mintha folyamatosan elő kellene vennünk az ajtózsebből a térképet, hogy legyen valami fogalmunk, hogy mégis merre kéne átvágnunk a semmi kellős közepén. A másik, hogy hiába szállítjuk le bármilyen módon az adott árut a célterületre, azt a játék nem fogadja el, csak ha utánfutón vittük. Így tehát a különböző kreatív megoldások (például a csörlővel odavontatás) jutalmazása elmarad, még akkor is, ha egyébként az adott holmi akkor és ott van, ahol lennie kell.
Ami viszont számomra a leginkább meglepő volt, hogy a SnowRunner mennyire jól néz ki. Ritka, hogy egy ilyen kvázi rétegjáték ennyire elképesztően mutasson, és ennyire részletes legyen. A fizikai motor is nagyon rendben van, a hó tényleg hó, a sár pedig tényleg sár, és minden, ami ezek között van, az tényleg frankón mutat és viselkedik.
Ezen kívül a játék tényleg nagy, tele van tartalommal, csak ugye kell egyfajta beállítottság ahhoz, hogy ezt élvezni is lehessen: mert nagyon lassú, megfontolt és bizony sokszor frusztráló, de pont ezért is ilyen izgalmas. Tényleg centiről centire kell haladnunk a cél felé, és sokszor egy rossz mozdulaton múlik, hogy sikerül-e a dolog, vagy kezdhetjük újra. Nekem nagyon tetszett a SnowRunner, még akkor is, ha sokszor a legszívesebben összetörtem volna a billentyűzetet a saját fejemen...
