1. oldal

A legtöbb játékban, amiben lőfegyverek rendeltetésszerű használatával kell elérnünk célunkat, helyt kapnak különféle mesterlövész puskák is. Ezek a gyilokszerszámok viszont igen ritkán viselkednek úgy, mint ahogy a valóságban. Legtöbbször, legyen bármekkora is a távolság, és a szél, ha valaki benne van a célkeresztben, amikor ujjunk egyetlen gyors, és határozott mozdulatával meghúzzuk a puska ravaszát, annak vége. Holott, egy igazi mesterlövésznek a fentebb említett két tényezőt minden egyes leadott lövés előtt gondosan meg kell vizsgálnia, ha nem akarja hogy a golyó tíz-tizenöt méterrel célpontja fölött csapódjon be, vagy esetleg elfütyüljön a feje mellett, mert egy kicsit arrébb kellett volna helyezni az irányzékot.

A Sniper Elite sorozat harmadik része, mint ahogy a korábbiak is, elsősorban azokhoz szól, akik az átlagosnál részletesebben kidolgozott játékmechanika mellett szeretnék próbára tenni, hogyan is menne nekik az orvlövészet.

Küldetésünk során, ami kronológiailag az első rész és annak remake-je, a V2 előtt három évvel játszódik, a már ismert német származású amerikai mesterlövész, Karl Fairburne felett vehetjük át az irányítást. A férfi küldetése, hogy Észak-Afrika sivatagjaiban küzdjön a tengelyhatalmak seregei ellen, és puskavégre kapja a rettegett Vahlen tábornokot, aki egy titkos projekttel igyekszik elősegíteni a Harmadik Birodalom végső győzelmét. Feladatunk teljesítése során hamar szembesülünk azzal, hogy Fairburne, legyen bármilyen jól képzett is, csak egyetlen ember, aki egy jól működő, és mindenre elszánt hadsereggel kell, hogy felvegye az egyenlőtlen harcot. Így a hagyományos hadviselést el kell felejtenünk, ha nem akarjuk percenként visszatölteni a játékállásunkat.

Specialistaként amennyire lehet, észrevehetetlennek kell lennünk. Ezt némileg megnehezíti, hogy puskánkhoz nincsen hangtompító. Tehát egy-két leadott lövés után nyilvánvaló lesz minden közelben lévő katona számára, hogy honnan is osztjuk az áldást, ha pedig kiszúrtak, jó eséllyel végünk van. Közel lopakodva egyetlen hang nélkül átvághatjuk a nácik és az olasz fasiszták torkát, illetve, egy a második világháborúban használt integrált hangtompítójú pisztollyal is végezhetünk velük, ehhez azonban kevés a töltényünk, maga a fegyver pedig pontatlan, lassú, és kicsi a hatótávja.

Marad tehát a puska és a zajprobléma. A lebukás elkerülésére szerencsére több módszer is akad. A legtriviálisabb, ha a környezetre figyelve kihasználjuk azokat a pillanatokat, amikor bombázás, légvédelmi ágyúk, vagy repülőgépek miatt senki sem hallja, hogy honnan is ritkítjuk az ellenség sorait. Ezek a lehetőségek sajnos esetlegesek, hosszú távon nem támaszkodhatunk rájuk, így időnként nekünk magunknak kell tennünk azért, hogy leplezhessük a puska elsütésének hangját. Ezt generátorok szabotálásával oldhatjuk meg. Ameddig a masina hangosan kattog, és mi a közelében vagyunk, semmi akadálya ténykedésünknek.

Ha ezen megoldások egyike sem áll rendelkezésünkre, jöhet a terror taktikája. Az első, halálos lövés után elmenekülünk, ízlés szerint valami robbanóeszközt hátrahagyva, hogy a keresésünkre induló bakák a levegőbe repüljenek, ha rossz helyre lépnek, és pozíciót váltva küldjük is a második golyót. Ha jól csináljuk, és elég ügyesen élünk a terepviszonyokkal, nem kapnak el, de csak ha nem vagyunk türelmetlenek, és kivárjuk a megfelelő pillanatot. Ez a játék kulcsmotívuma: aki siet, meghal, mint ahogy az is, aki nem reagál időben. A helyes tempó felmérése ugyanolyan lényeges, mint hogy megtanuljunk célozni a távcsöves puskával. Harminc-negyven méterre ellőni nem kunszt, de nyolcvan-száz már megizzasztja az embert, fölötte pedig hosszasan kell koncentrálnunk, ha találatot akarunk elérni. A lövés sikerét a távolság és a szél mellett befolyásolja, hogy mennyire zakatol a szívünk az ide-oda futkosás miatt, és hogy guggolunk, vagy hasalunk-e az elsütőbillentyű megrántásakor. Ezen kívül a levegő visszatartásával is növelhetjük a pontosságot. Ez újabb taktikai dimenzióval teszi összetettebbé a játékot: folyamatosan latolgatnunk kell, hogy megpróbálunk-e egy kicsit messzebbről lecsapni, kockáztatva, hogy elhibázzuk a célt, vagy közelebbről támadunk, ahonnan viszont nehezebb elmenekülni.

2. oldal

Fontos azonban megjegyezni, hogy a nehézségi szint beállítása igen baráti. Lehetőségünk van előre megadott opciók közül választani, de ha nem találjuk őket kielégítőnek, megalkothatjuk sajátunkat is, az ellenfelek szellemi képességeinek és hatékonyságának, a golyó fizikájának, illetve a program által nyújtott segítség szintjének meghatározásával.

Ha menet közben jönnénk rá, hogy túlméreteztük a kabátot, vagy éppen, úgy hasítunk, mint forró kés a vajban, és több kihívást keresnénk, a pályák elején könnyebb vagy nehezebb fokozatba kapcsolhatunk. Így azok is bátran tehetnek egy próbát a játékkal akik nem bíznak annyira a szem-kéz koordinációjukban, hogy valódi fizika mellett teszteljék képességeiket. Bár természetesen a SE3 sava-borsa realisztikus beállításoknál jön a legjobban elő. A korábban említett lélegzet-visszatartáskor például a legnehezebb fokozatot leszámítva minden esetben egy vörös pötty jelzi, hogy hova fog megérkezni a kilőni készült töltény, ami igen jelentős előny.

Mint a fentiekből kikövetkeztethető, a szimuláció tökéletesen sikerült, és azt kapjuk, amiért fizettünk. Hatalmas élmény mindig érezve a kést a torkunkon, csak magunkra számítva zavart kelteni az ellenséges vonalak mögött, főleg, hogy a tágas, és sok alternatív útvonalat kínáló pályák maximálisan támogatják a kreatív megoldásokat. A játék teret enged, hogy a lehetőségekhez mérten saját szánk íze szerint haladjunk előre a küldetésünkben. A holttestek mozgathatóak, tehát elrejthetőek, vagy éppen, szándékosan olyan helyre vihetőek, ahol egy járőröző osztag észreveszi őket. Ha ez történetesen egy benzinnel teli hordó közelében van, egy golyóval akár öt embert is a másvilágra küldhetünk, majd, miközben mindenki a robbanás helyszínére, vagy a lövés irányába rohan, arrébb lopakodva megrongálhatunk pár teherautót, és elhelyezhetünk egynéhány aknát. Akár köveket dobálva is elcsalhatjuk a többiektől leendő áldozatainkat, hogy halkan beléjük mélyesszük a késünket, egyesével ritkítva az ellen sorait. Az aljas csapdáknak és praktikáknak csak a fantáziánk szab határt. Egy másik játékossal együttműködve pedig még kellemesebb órákat szerezhetünk magunknak, mivel a kampány kooperatív módban is teljesíthető, illetve, van egy másik játékmód is ahol összedolgozhatunk.

Ám bármilyen stílust követve játszunk is, kisebb-nagyobb hibákkal és furcsaságokkal mindenképpen találkozni fogunk. Az apróságok, mint például a gyengécske szinkronmunka, vagy hogy a program nem menti az állást automatikusan a pályák teljesítésekor, még feledhetőek. Az érdekesen viselkedő mesterséges intelligencia miatt viszont már nem egyszer fel fogjuk vonni a szemöldökünket. Szándékosan nem az ostoba kifejezést használom, mert a gép által irányított katonák tízből kilenc esetben életszerűen reagálnak. Pánikba esnek, fedezéket keresnek, vagy a vérünket akarják, ahogy a helyzet kívánja, viszont nem egyszer életszerűtlenül gyorsan és könnyen akadnak ránk. Esetleg ellenkezőleg, nem veszik észre, hogy a tőlük pár méterre álló társuk nem ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy minél nagyobb területen érintkezzen a teste a sivatag homokjával, miközben a szétnyílt fejéből lágyan-halkan csordogál a vér, hanem összeesett, és meghalt. Ez még kiszámíthatatlanabbá teszi az amúgy sem egyszerű játékot. Az alkalmankénti nyílt csaták, különösen a tankok ellen vívott küzdelmek, furcsán hatnak, nehezen nevezhetőek kalandjaink fénypontjának, és jelentősen rontják az amúgy kiváló játékélményt.

3. oldal

Ellenfeleink leterítéséért, valamint a mellékfeladatok teljesítéséért, és a különféle járművek felrobbantásáért pontokat kapunk, amikből eleget összegyűjtve szintet lépünk, és újabb karabélyokat, távcsöveket, kiegészítőket, és mellékfegyvereket nyithatunk meg, amikkel személyre szabhatjuk felszerelésünket. Nem minden halál ér azonban ugyanannyit. Minél inkább „karakterben maradunk”, azaz, puskánkat használva, fontos szervet találva ölünk, annál gyorsabb tempóban fejlődünk. Ezekben az esetekben látványos, lassított jelenetekben nézhetjük végig, ahogy a nagy kaliberű töltény kilyuggatja a megcélzott katona tüdejét, szétroncsolja az arc, és agykoponyáját, vagy éppen, a heréit robbantja fel. Az effektekre amúgy sem lehet panaszunk, a grafika jól néz ki, és a fegyverek hangjai, valamint az alkalmasint felcsendülő zenék is hozzák a jól összerakott programtól elvárt magas minőséget. Éppen ezért különösen feltűnőek a részben, vagy egészben eltűnő tárgyak, amik leginkább a killcam használata esetén válnak köddé.

A fentiek után elég nehéz elképzelni, hogy egy ilyen, nem éppen gyorsan pergő alapkoncepcióra épülő játéknak élvezhető, nem kooperatív multiplayer módja legyen, de a Rebellion tervezői kitettek magukért. A pályák elég nagyok ahhoz, hogy akár tizenkét játékos is megmérkőzhessen egymással. Más lövöldékkel szemben a Sniper Elite 3 pályáin nem ropognak állandóan a fegyverek, sőt, kifejezetten nyitva kell tartanunk a szemünket, hogy megtaláljuk riválisainkat, és még az előtt golyót röpítsünk a homlokukba, hogy minket érne ez a csúfos végzet. Valódi mesterlövészpárbajokat vívhatunk, amiknél legalább annyira számít a türelem, az időzítés, és az ész, mint a reflexek. Jó taktikával, ügyes manőverezéssel, és a terepviszonyok kihasználásával mindenkinek lehet esélye, hogy ő legyen az adott viadal királya. Az egyjátékos módban elsajátított piszkos trükkök itt is műkődnek.

Ez persze kétélű fegyver, mert nem csak mi vigyoroghatunk elégedetten, amikor egy óvatlan játékos nem veszi észre a bukózsinóros aknát, és cafatokra robban, hanem mi is szívhatjuk a fogunkat, ha nem vagyunk elég körültekintőek. A beállítási lehetőségek elég széleskörűek ahhoz, hogy mindenki megtalálja a szája ízének megfelelő szervert, azt azonban érdemes nem elfelejteni, hogy a játékélmény magja mindegyiken ugyanaz, így aki a ráérős, kivárós, és tervezgetős játék helyett habzó szájjal szereti magát belevetni a csata forgatagába, abban bízva, hogy a vakszerencse vagy a Jóisten majd úgy is megóvja a golyóktól, annak nem érdemes fáradnia a multi kipróbálásával.

Nem ritka ugyanis, hogy valaki egy húsz-huszonöt perces meccs alatt kicsivel több, mint egy tucatnyi kilyugatott homlokú, vagy szétlőtt gyomrú áldozattal lesz első. Sőt, az egyik variáns esetében nem is az számít, hogy hány ellenfelünknek bizonyítottuk be, hogy mi vagyunk a jobbak, hanem hogy milyen távolságról tettük ezt, így elvileg, ha valakinek nagyon biztos a keze 4-5 jó lövéssel is könnyűszerrel elnyerheti a bajnoki címet, míg más háromszor annyi hullával az utolsó helyek egyikén kénytelen kullogni.

Mindent összevetve a Rebellion kitett magáért, és talán nem túlzás azt mondtani, hogy az idei év legjobbjai között van a Sniper Elite 3. Egy hangulatos, de nem hibák nélküli TPS-t kapunk a pénzünkért, ami kötelező mindenki számára, aki ki akarja próbálni, milyen is valójában egy nagy teljesítményű, teleszkóppal felszerelt puska boldogabbik végén állni. Akik viszont adrenalin-pumpáló játékmenetet, és eposzokba illő csatákat keresnek, jobban teszik, ha messziről elkerülik. A hab a tortán a várakozásokon felül teljesítő, hangulatos multi, aminek köszönhetően a Sniper Elite 3 egy nehézségi fokozattól függően 8-16 órányi szórakozást, és egy-két újrajátszást kínáló alkotás helyett az embert hónapokig, sőt, konkurencia hiányában akár évekig elszórakoztató program lett. A klasszikussá váláshoz sajnos több tesztelés és fejlesztés kellett volna, de így sem lesz oka panaszra annak, aki tesz vele egy próbát, csak ajánlani tudom.

Platformok: PC, PS3, PS4, Xbox 360, Xbox One

Tesztplatform: PC