Silent Hill: Downpour - Horror kifulladásig

A Silent Hill sorozat az utóbi években megindult a lejtőn, a cseh Vatra Games viszont igyekezett megtenni mindent tőle telhetőt, hogy megállítsa.

Silent Hill: Downpour - Horror kifulladásig

I. oldal

Csalódni emberi dolog, hisz tulajdonképpen a másik legemberibb tulajdonság, a remény szülöttje: minél inkább bízunk valamiben, annál jobban fáj a pofára esés. Márpedig ha valakik, hát a Silent Hill sorozat rajongói régóta fájlalják a képüket, hisz a zseniális trilógiát alkotó Team Silent (máig tisztázatlan) feloszlása óta egyre többször élik át ezt a kellemetlen élményt. Először jött a PSP-s Origins, ami egy teljesen felesleges előzményt mesélt el egy minden magyarázatot elvető franchise-ról, majd a katasztrofális Homecoming, ami az eddigi egyetlen modern Silent Hill játékként egy középszerű akcióprogram lett. A Silent Hill HD pakkot inkább nem is említenénk, olyan rossz, hogy jobb elfelejteni, hogy megjelent. Szóval maradt egy utolsó mentsvár, a nem túl ígéretes Downpour, amit egy újonnan formált cseh (!) csapat készített. A játéktól nem vártunk sokat, és annak tükrében, hogy a külföldi kritikusok a sárga földig lehordták, már a lemez gépbe helyezése is fizikai fájdalommal járt. Aztán jött a csalódás.

In my restless dreams, I see that town.

Hogy mégis miféle csalódás érhet, amikor nincsenek elvárásaink? Természetesen pozitív csalódás! A Silent Hill: Downpour a jelen konzolgeneráció legjobb játéka a sorozatból, mely persze így is messze van a klasszikusok színvonalától. A sztori egyébként úgy, ahogy van, ígéretes: egy Murphy Pendelton nevű rabot alakítunk, aki egy buszbaleset következtében kerül Silent Hillbe. Murphy hamar rájön, hogy sem a várossal, sem a lakóival nincs minden rendben: alig látni valamit a ködtől, az utcákon torz szörnyek garázdálkodnak, a maradék túlélő pedig látszólag teljesen őrült, hisz egyikük sem vesz tudomást a körülöttük lévő világról.

Ennél többet nem árulunk el, mert a történet jó. Oké, nem egy Restless Dreams, de minket speciel megvett kilóra, mert egyáltalán nem lehet kiszámítani, hogy mi fog történni, és Murphy is szimpatikus főhős, akivel élmény azonosulni (legutóbb James tett ránk hasonló benyomást). A többi szereplő sajnos nem ennyire kidolgozott, legtöbbjükről semmi sem derül ki (így az sem, hogy mit keresnek a városban), de ez végül is nem akkora baj: a lényeg, hogy Murphy utazása meghozza gyümölcsét, és sötét lelkű hősünk levonhatja a tanulságokat.

A játék, ahogy a sorozat többi része, eltérő befejezésekkel bír, melyeket ezúttal nem a puzzle-ök megoldásával, hanem konkrét döntéshelyzetekkel befolyásolhatunk. Előfordul, hogy a beszélgetések alkalmával mi határozzuk meg Murphy mondandóját. Ez a videók kimenetelét közvetlenül nem befolyásolja, de a sztori végkifejletére hatással van, így bár nem emelkedünk BioWare-i magasságokba, kapunk egy kis szelet szabadságot.

II. oldal

[bold]Városnézés

[/bold]

S ha már szabadság: Silent Hill hatalmas lett, és ami a legjobb, a város nagy részét mindenféle kötöttség nélkül bejárhatjuk, mi több, mellékküldetéseket és opcionális logikai feladványokat kereshetünk és oldhatunk meg, kitolva az amúgy nem túl masszív, nagyjából 8 óra hosszú játékot. Ezek a mellékküldetések persze nem a megszokott mederben zajlanak, azaz szó sincs kutyáját elvesztett kislányról, vagy szörnyek közé ragadt postásról. A metódus a felfedezés élményére épít: ahogy rójuk az utcákat, találunk épületeket, melyekbe behúzódhatunk, ezeken a helyeken pedig szinte biztos, hogy elrejtettek valami nyomot, ami egy, a sztorihoz csak lazán, vagy épp sehogy sem kapcsolódó missziót fed fel. Ezeket Murphy gondosan felírja a noteszába, mi pedig vagy megoldjuk a rejtélyt, vagy továbbállunk - egyébként érdemes elgondolkodni rajtuk, mert nagyon sok olyan dolog is napvilágra kerülhet, amiket a főszálban épphogy csak megemlítenek.

A város persze csak egy része a Silent Hill: Downpour nyújtotta élménynek. Mint minden túlélőhorrorban, itt is vannak szörnyek, akik az életünkre törnek. Ez az első negatív tapasztalat a játékkal kapcsolatban: a lények úgy néznek ki, mint bármely más akció vagy horror program ellenfelei, nincs bennük semmi eredetiség, és ez a sorozat korábbi, hírhedten groteszk teremtményei után kicsit sem szívderítő. Sajnos a főellenfelek sem jelentenek kivételt, akik egyébként nem is léteznek a megszokott formában. Egyetlen piramisfej-wannabe nyomoronc kivételével búcsút inthetünk a klasszikus bossoknak, ami fájdalmas pontja a játéknak, hisz a széria mindig híres volt undorító, és főleg nehéz főszörnyeiről.

Ha már a nehézségnél tartunk, érdemes kitérni a harcra, ami szerencsére sokkal súlytalanabb, mint a Homecoming esetében. Ugyan itt is fontosak a különböző, földről felvehető tárgyak, és alig-alig akad lőszer a shotgunba, a konfrontációk nagyobb hányada elkerülhető, ami különösen sokadik végigjátszás esetén jó pont. Ekkor már ismerjük a pályákat, tudjuk, hol és mi vár ránk, szóval nem kell azon idegeskedni, hogy mikor ugrik a nyakunkba egy rémség, elég hidegvérrel átfutni a termeken, hogy összeszedjük az épp aktuális puzzle-höz szükséges tárgyakat.

A logikai feladványok nagyon jók, a Downpour ezen része tényleg jeleskedik. Normál beállításokon nem túl nehezek, de van bennük kihívás, sőt, egy-egy puzzle még a kalandveteránokat is megizzaszthatja. A legjobb azonban minden kétséget kizáróan a nehéz fokozat: itt szinte semmi mankó nincs, így aki valódi szellemi kihívásra vágyik, rögtön így indítsa a játékot. A harcot viszont ne vegyétek normálnál magasabbra, mert semmi értelme, sőt, a játék maga is az Easy-t ajánlja fel.

III. oldal

Kisváros

Technikai fronton a Downpour inkább közepes, mintsem jó, de a hiányosságait remekül pótolja látványtervezéssel. A játékot az Unreal 3 motor hajtja, és ez meg is látszik: darabos karaktermodellek, csúnyácska textúrák, fakó színek jellemzik. Ráadásul a Vatra Games, újonc csapat révén, alig tudott mit kezdeni a sokszor átalakított engine-nel. A játék sokszor szaggat, a látvány itt-ott homályos, és glitchek is előfordulnak. Mindettől függetlenül azonban nem tudunk elmenni szó nélkül a fejlesztők kitartása mellett. Tudták, hogy nem érhetnek fel a sok AAA csodához, így inkább a beállításokkal, a pályatervezői eszközökkel játszottak. A játék kinézete hangulatos, nem bántja a szemet, a karakterek pedig bár kidolgozatlanok, hihetőnek, élőnek látszanak.

Silent Hill játékról révén szó van egy pont, ami minden másnál fontosabb: a hangzás. Jamaoka Akira lelépése után úgy tűnt, itt a vég, székébe pedig a Dexter című tévésorozat zeneszerzője és hangmérnöke, Daniel Licht ült. Licht stílusa merőben eltérő Jamaokáétól, így ez elsőre nem hangzott jó ötletnek, úgy tűnik azonban, hogy a főleg tévésorozatokban és B-filmekben utazó szakemberrel jó lóra tett a Konami, mert ahelyett, hogy másolni akarná az eddigi hangulatot, inkább tovább viszi annak örökségét, és ezzel sikeresen újat teremt. A Downpour muzikális háttere kiváló, és ugyan nem olyan eredeti, mint a sorozat eddigi felvonásaiban, kiválóan illeszkedik a játék Vatra által vázolt világához. A szinkronról még érdemes megjegyezni, hogy pazar, a legjobb, amit a sorozat eddig villantott.

IV. oldal

Murphy törvénye

Persze ahogy az lenni szokott, ha valami elromolhat, az el is romlik. A technikai nehézségeken és a gyenge szörnyeken túl a játék irányítása is problémás lehet. Murphy néha be-be akad, a kamera időnként teljesen érthetetlen módon átvált a megszokott third personből egy fix nézetbe, a játék pedig hajlamos ismételni magát, ami miatt a félelemfaktor idővel lecsökken. Míg az első négy-öt órában aktívan parázunk, addig az utolsó perceket már acélos arckifejezéssel toljuk, hogy aztán elérjünk a szívszaggató végkifejlethez. Ugyanez mondható el a Wii-s Shattered Memoriestól örökölt menekülős részekről: elsőre jó, másodjára oké, harmadjára dög unalom. A korábbi Silent Hill játékok ezt sikeresen elkerülték, nem laposodtak el, bár tegyük hozzá, hogy ezt csak három játékon át tudták szinten tartani (emlékezzünk csak a Team Silent utolsó, The Room című felvonására, aminek a végén az összes pályán vissza kellett vánszorognunk). Hasonlóan negatív tényező, hogy bár a sztori jó, igazból semmi újat nem ad hozzá a már így is kissé fáradt lore-hoz: Silent Hill egy gonosz hely, ami az ember bűntudatára épül. Oké, tudjuk, már ezer éve ez van, nem lehetne kicsit bővíteni mindezt? A Vatra nem mert zavaros vizekre evezni, inkább óvatosak voltak - reméljük, hogy csak most, először.

Bizony, ugyanis ha a Downpour siker lesz, bízhatunk a csehek szakértelmében. Frissek, tapasztalatlanok, de látszik, hogy van bennük potenciál, s a franchise-nak pont erre van szüksége. Ráadásul süt a játékból, hogy olyanok dolgoztak rajta, akik szeretik a sorozatot, és tisztelik a Team Silent eddigi munkáját. A sok fanyalgó kritikával ellentétben mi nyugodt szívvel ajánljuk a játékot a rajongóknak. De csak nekik, mert az újak valószínűleg nem értik majd, mire a felhajtás.

Platformok: PlayStation 3, Xbox 360

Tesztelt platform: Xbox 360

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward