A Cambridge-i Egyetem, a NHS és a Bristoli Egyetem munkatársai arra kíváncsiak, hogy az általuk előállított vér ugyanolyan hosszú ideig képes-e megmaradni a testben, mint a normál vörösvérsejtek. Utóbbiak normális esetben körülbelül 120 napig maradnak életben az emberi szervezetben. Emellett a készítmény esetleges mellékhatásait és szövődményeit is vizsgálják, ezért első körben összesen 10 egészséges alanynak fogják beadni a vért.
Az adományozott vér transzfúziójával a módszer kidolgozása óta számtalan életet mentettek meg, lehetővé téve a betegek számára, hogy jó egészségben vészeljék át a bonyolult műtéteket, illetve hogy a nagyobb vérveszteségekből is felépüljenek. A vérkészítmények olyan krónikus betegségek kezelésében is segítenek, mint a sarlósejtes vérszegénység. A véradási rendszernek azonban megvannak a maga hátrányai is.
Ezek közül a legfőbb, hogy bonyolult infrastruktúrát igényel a vér biztonságos levétele és eljuttatása oda, ahol szükség van rá. Ehhez megfelelő hűtésre van szükség, és míg ez a fejlett országokban viszonylag egyszerűen megoldható, a világ sok részén továbbra is kihívást jelent. További gond a vérhiány, különösen a ritkább vércsoportok esetében, ami azt is jelenti, hogy bizonyos csoportok számára nehezebb megfelelő vért találni. Az infrastruktúra fenntartása is költséges: egy átlagos adag, kevesebb mint fél liter vér adományozásának és kezelésének költsége az NHS-nek körülbelül 130 fontba (57 ezer forintba) kerül.
Ezért a világ tudósai évtizedek óta keresik a praktikusabb alternatívákat, a törekvések azonban eddig csak korlátozottan jártak sikerrel. 2001. szeptember 11. után az amerikai hadsereg például dollármilliókat fektetett be egy olyan vérpótlék előállításába, amelyet a harctéren a sebesülteknél használhattak volna, de nem lett belőle semmi, mondja Matthew Armstrong alezredes, aki a vér folyadékdinamikáját tanulmányozza az West Point Katonai Akadémián.
A vér pótlásának megoldása évszázadok óta probléma az orvoslásban. Az 1600-as években az orvosok először tejet és bort próbáltak meg transzfundálni vérző betegeikbe, ami persze nem sikerült jól. Később áttértek a juhvér használatára, de ez sem működött. Végül rájöttek, hogy emberi vérre van szükség, amely ráadásul specifikus donoroktól származik. Az első sikeres transzfúziót végül 1818-ban végezte el egy brit orvos, James Blundell, az ABO-vércsoportrendszert (amelynek kezdetben ABC volt a neve) ugyanakkor csak 1901-ben írta le Karl Landsteiner osztrák orvos.
A második világháború idejére a véradási infrastruktúra kellően fejlett lett ahhoz, hogy nagy mennyiségű vért szállítsanak nagy távolságokra, hogy eljusson a rászorulókhoz. 1940-ben, mielőtt az Egyesült Államok hivatalosan is belépett volna a háborúba, egy nagyszabású kampány során 13 millió egység vért szállítottak a briteknek. A háborút követően aztán egyre nagyobb figyelem fordult a vér laboratóriumi előállításának lehetőségére.
Az egyik megközelítés olyan mesterséges anyagok szintetizálása, amelyek ugyanazt az oxigénszállító szerepet töltik be, mint a vér. Egy másik irányvonal az őssejtek kihasználása, hogy azok valódi vérsejteket állítsanak elő. Ez a legújabb kutatás is utóbbi vonalat erősíti. A kutatók jelen esetben is donorvérből indultak ki, és speciális mágnesek segítségével izolálták az őssejteket, amelyeket aztán laboratóriumi környezetben tenyésztettek tovább. Biztosították számukra az ideális feltételeket ahhoz, hogy ezek az őssejtek nagyszámú vörösvérsejtet termeljenek. Körülbelül három hét alatt 15 milliárd vörösvérsejtet hoztak létre. Ez soknak tűnhet, de nem olyan nagy mennyiség, egy egészséges felnőttek vérének egy mikroliterében 3,92–5,65 millió vörösvértest található.
Bár a klinikai vizsgálatok jelen szakaszában egyelőre csak minimális mennyiségű laboravért használnak, a kutatók remélik, hogy egy nap nagyobb mennyiséget tudnak majd létrehozni, különösen a ritka vércsoportú emberek számára. Az azonban jelentős kihívás lesz, hogy a technológiát költséghatékonnyá tegyék.
