Ha valaki másvalakik valamijét akarja, annak sosincs jó vége. Tudják ezt a Shardlight világának lakói is, hiszen egy csúnya világháborúnak köszönhetően most trutymós, zöld levegő betegíti meg őket. Rendkívül lehangoló, zöldes, barnás, sárgás, szürkés színekben tobzódó vidékeken és városokban élnek, mindenféle ultraveszélyes feladatot elvállalva csak azért, hogy az elit Arisztokraták által szervezett lottón vakcinához jussanak, ami megmenti őket a halálos betegségtől. Igazi disztópia ez, az 1984, a Fallout univerzum és a kalandjátékok hármasának szerelemgyereke, mindez retro, a 90-es évekre emlékeztető, pixelhegyekből álló grafikával. Igazi ínyencség.
Óva intenék mindenkit attól, hogy ezek a pixelek eltántorítsák a játéktól. Minden ki van dolgozva a legapróbb részletekig, animált mütyürök és nagyobb dolgok szaladgálnak ide-oda, az animációk remekül sikerültek, az egész teljesen jól fest, igazából semmi zavaró nincs benne, igényes pixelart. Persze lehetne vitatkozni azon, mennyire érdemes ragaszkodni egy ennyire idejétmúlt megjelenéshez, de mivel bevallottan azt a réteget (is) célközönségnek szánták, akiknek közelebbről is ismerősek már ezek a pixelhegyek, vagyis nagyban játszottak a múlt évezredben, így teljesen érthető – és ismétlem, számomra legalábbis semmiképp sem zavaró – a választás. Az egyetlen hiba talán az, hogy a fent említett színpaletta néha megnehezíti bizonyos tárgyak megtalálását.
A retrohangulatot a hangok és zenék is erősítik, nem kiemelkedőek, de a feladatukat elvégzik, autentikusak, olykor „recsegősebbek”, mintha tényleg egy régi játék lenne, vagy egyszerűségükben nagyszerűek, mint a leggyakrabban szóló gitárra vagy zongorára épülő zenei elemek. A szinkron megfelelő mértékű beleéléssel készült, Tiberius behízelgő-simulékony-pszichopata hangjától olykor kifejezetten a hideg futkározott a hátamon. Persze nem minden hibátlan, a kalandjátékokra jellemző tárgy-összepróbálgatásra adott visszajelzések például meglehetősen minimalisák és hamar unalmassá váltak, ami - fokozva a néha értelmetlennek tűnő rejtvényekkel -kicsit frusztráló tud lenni.
Ezeket a rejtvényeket Amy Wellard, egy szerelőként dolgozó lány bőrébe bújva fejthetjük meg. Ő is a már említett lottó reményteljes résztvevője szeretne lenni, épp a bekerüléshez szükséges feladatot végzi a játék elején. Az államként funkcionáló Arisztokraták csoportja persze meglehetősen piszkos munkákat végeztet el a jelentkezőkkel: nukleáris erőművek takarítását, beindítását védőfelszerelés nélkül és hasonló finomságokat. Ezek kipipálása közben Amy belekeveredik az elit és az ellenállás harcába, ahol semmi sem az, aminek látszik és természetesen ide-oda csapódik az életveszélyes helyzetek között, ugyanakkor lassan kirajzolódik előtte egy szörnyű összeesküvés képe. Hallottatok már valami ilyesmit valahol? Igen? Nem csoda, a sztori – bár nem rossz – sajnos eléggé híján van az eredetiségnek, talán az Arisztokraták 18. századot idéző "kultúrája" és jelmezei, a Reaper kultusza és a lottó az, ami némi új színt visz a posztapokaliptikus tucatdisztópiába. Sablonosak a rejtvények is, egyszerűek, nem igényelnek nagyobb fejtörést, amik pedig igen, azok – ahogy már említettem – elég értelmetlennek hatnak. Öröm az ürömben, hogy némi kémiai, történelmi vagy filozófiai műveltséget is felszedhetünk egy-egy feladat megoldásakor, no nem sokat, de azért jóleső elemként hatottak.
A történetnek, bár tényleg nem túl egyedi, azért vannak érdekes fordulatai, de szerintem nem érnek fel a fejlesztők korábbi játékaihoz, mint a Primordia vagy a Technobabylon. Kifejezetten jól szuperál viszont az apró részletekben, mint amikor a kislányok mondókáiból tudunk meg érdekességeket a Shardlight világáról.
A Wadjet Eye Games többi alkotásához hasonlóan a Shardlight is remek szórakozást nyújt, talán nem annyira emlékezeteset, mint azok, de egy csomag részeként vagy alkalmi leárazáson mindenképp ajánlott vétel, már csak a hangulata miatt is.
