A korai Edo (vagy más néven a Tokugava) kor kezdetén járunk (1603–1868) a feudális Japánban. Ez az időszak a gazdasági és kulturális fellendülés kora, de a szigetországot izolációs politikája elzárja a külvilágtól és az agresszívan térítő kereszténység próbálkozásaitól. A fejlődés mellett pedig szigorú társadalmi és szociális keretek jellemezték egészen a XVIII. század kezdetéig, amikor is az elszegényedés, a túlságosan szűk keretek és a külvilág mind gyakoribb betörési kísérletei elvezettek végül a Kanagawa Egyezmény kikényszerített létrejöttéig, a korszak pedig a Meiji restaurációval, 1868-ban ért véget. A nyugat/Európa számára készült „szamurájos, nindzsás” filmekből jó pár, ebben a korszakban játszódik, bár a két legismertebb példa, épphogy keretbe foglalja a korszakot. Kurosawa Hét Szamuráj című filmje épp a fordulópont előtti évtizedekben játszódik, az amerikai sikerfilm, Az utolsó szamuráj pedig az Edo-kor lezárása utáni évek zűrzavaros éveit jeleníti meg.
Az első jó pontot akkor szerezte nálam a Shadow Tactics – Blades of the Shogun, amikor kiderült, hogy a készítők komolyan vették a karakterek, a korszak ábrázolását. Olyannyira, hogy japán nyelven és/vagy felirattal is játszhatunk az angol mellett. Persze nem 100%-os történelemkönyvi és kulturális pontosságot kell várni, de a hangsúlyok, a főszereplők kidolgozott személyisége és az egész kor hangulata nagyon jó keretet ad a türelemjátékhoz. Azért hívom így, mert itt se a kapkodás, se a „majd levágok mindenkit” hozzáállás nem vezet eredményre. Tervezés, csapatmunka, kicentizett és gondosan előkészített stratégia kell a sikerhez. A Commandos és a Desperados játékok árnyékából azonban a saját jogán is kiemelkedik a Shadow Tactics, mivel nemcsak átvette, lemásolta a korábban említettek játékelemeit és ötleteit, de tovább is fejlesztette, valamint saját képére szabta. A szép és egyszerűen átlátható UI, a jó irányíthatóság mind hozzáad ahhoz az összképhez, ami a játék igényességét hangsúlyozza. A pályák megtervezése pedig nemcsak az ellenség viselkedése és elhelyezkedése szempontjából részletes és jól kidolgozott, de az izgalmas fordulatok mellett sok érdekességgel is összefuthatunk. Beszélgetéseket hallgatunk ki, pletykákat suttognak egymásnak a katonák, miközben egy bokorban lapulunk mellettük, és néhol a civilek is kiveszik a részüket a történet alakításából.
A főszereplők ugyan a hagyományos, legismertebb harcosok vonalából indulnak, de látszik, hogy nem akartak leragadni a kliséknél. Öt harcos alkotja a csapatunkat, de a stílusuk, a harcmodoruk és a karakterük nagyon is eltérő. Ez főként a beszélgetésekben és a reakciókban érhető tetten, de a feladatok megoldására is többféle megoldás kínálkozik: a csendes lopakodás, a véres harcba bonyolódás, az álruha, a csapdába csalás, vagy épp a robbantások és – az akkor már ismert – lőfegyverek révén. Számos fegyver, képesség és taktikai elem áll a rendelkezésünkre, a játék pedig a kifinomultabb megoldásokat jutalmazza főként. A shinobi (ninja), az árva tolvajlányka, a gésa/kunoichi (női ninja/kém), a szamuráj harcos és a mesterlövész/robbantás szakértő képességei, összehangolt munkája, egymásrautaltsága, a történet előre haladtával kialakuló barátsága értékes, jól kidolgozott részei a játék történetének.
Azt nem mondanám, hogy egyszerű küldetéseink lesznek. Például tisztítsuk meg az utat a szamurájnak, hogy egy nehéz hordót elcipelhessen a felrobbantandó kapu feletti háztetőre. Közben őrszemek, járőrök, lövészek védik a területet. Másodperceink vannak arra, hogy egy épp elforduló katona mellett ellopakodjunk, majd figyelemelterelésként egy követ a sarokba hajítva elérjük a létrát, ami elvezet egy állványhoz, amiről lelökve a farönköket, máris három pár szemmel kevesebb figyel minket, ha jól időzítünk. Talán ez is lehetne a játék alcíme: az időzítés mindenek felett. A leírt rövid részlet viszont csak egy a rengeteg ránk váró feladat és fejtörő közül. Taktikai érzékre, sok türelemre és helyzetfelismerésre lesz szükségünk. És egy kicsivel még több türelemre. A készítők jól felismerték, hogy a gyorsmentésre bármikor szükségünk lehet, ha pedig az egyik karakterünk elhalálozik, a játék azonnal mutatja a visszatölthető állásokat. Nincs ebben semmi rossz, az F5 (quicksave) az egyik legjobb barátunk lesz a Shadow Tactics – Blade of the Shogunban.
Az ellenség pedig nem hülye, még könnyű fokozaton sem! A riadóztatott őrség elől,az elbújás is csak időlegesen ment meg minket a nehézségektől. A pályán maradnak, és 3 egymásra figyelő ellenséges katonával sem könnyű elbánni, hát még ha egy negyedik is csatlakozik a csoporthoz, a járőröző ötödikről nem is beszélve. Vagyis elmondható, hogy életszerűen reagálnak az NPC-k, vigyáznak magukra és egymásra, és észreveszik, ha az egyik őr eltűnt, vagy ha kioltottunk egy fáklyát. Kiszámíthatóságuk az egyetlen gyenge pontjuk, és persze az, hogy trükkök egész tárháza áll a rendelkezésünkre, hogy elcsaljuk, átverjük, csapdába ejtsük őket.
Apró, de kellemetlen hibák előfordulnak. Egy alkalommal például egy zárt kapujú fal mögött bújva az egyik ellenséges szamuráj hirtelen rám látott. Az illesztéssel lehetett valami probléma, mert játéktechnikailag láthatatlan kellett volna maradjak a shinobival, a kis rés viszont elég volt rá, hogy a látószög „radarja” rám vetüljön, ami után 4 katona rohant le, és tölthettem vissza az előző állást. Szintén talán kétszer futottam bele abba, hogy a karakterem kicsit beragadt, igaz, hogy csak 1-2 másodpercre, de ez bőven elég volt arra, hogy az őrszem kiszúrjon, vagy, hogy az őrjárat beérjen. Ezen felül gördülékenyen működik minden, hibamentesnek mondható a játék többi része.
A Shadow Tactics – Blades of the Shogun egy szép, izgalmas és hangulatos játék, emellett a normál nehézség is elég kihívást ad. A zenék nagyon jól el lettek találva, a japán nyelv beemelése pedig nemcsak hangulati elemként, de a nyelv gyakorlói vagy a tökéletes átélésre törekvők számára is nagyon pozitív gesztus. Érződik, hogy a készítők nemcsak törekedtek a jó minőségre, hanem sikerrel is vették az akadályokat. A korai hozzáféréshez kötődő botrányok, az első napos óriás patchek, és a megjelenéskor alig játszható játékok között – talán fura ezt mondani – de figyelmet és főhajtást érdemel egy olyan cím, ami nem esik bele ezekbe a kategóriákba. Amint eljutunk addig, hogy természetesnek vesszük a minőséget, ez sem kelt akkora feltűnést majd, de most szót érdemel és példát mutat.
