Meg kell mondanom, imádtam a Tomb Raider 2013-as rebootját. Nem volt tökéletes játék, mint ahogy a folytatása sem, de pontosan erre volt szüksége a sorozatnak a 21. században, és a Crystal Dynamics szuperul érzett rá, hogyan kell konkurenciát teremteni az Unchartednek. Az humoros, Indiana Jonesosan laza kalandokba keveredő Nathan Drake helyett egy törékenyebb főszereplőt, és sötétebb történetet kaptunk Rhianna Pratchett írónő tollából, ami persze kiemelkedőenek messze nem mondható, de pont kellően szórakoztató, és remekül megteremtette az új Lara karakterét.
A Rise of the Tomb Raider aztán a megfelelő helyeken újított, érezhetően előrelépett az első részhez képest, így hasonlót vártam a sorozat harmadik (de talán mégsem az utolsó) darabjától is. Sajnos azonban ezt nem teljesen kaptam meg, és a Shadow of the Tomb Raider az elejétől kezdve valahogy furcsának tűnt, mintha nem ugyanazok a dizájnerek dolgoztak volna rajta, mind az előző kettőn.
Nem csoda, hogy így éreztem, ugyanis ezt már nem a Crystal Dynamics készítette, hanem az előző két részbe csak besegítő Eidos Montreal, és szégyen szemre én erről a változásról lemaradtam, vagy szimplán csak elfelejtettem.
De kezdjük az elején. A történet szerint továbbra is a több száz éve létező gonosz szervezet, a Trinity nyomában vagyunk, melynek aktuális fővezére, Dr. Pedro Dominguez éppen Mexikóba tart, hogy megszerezzen egy Chak Chel Kulcsa nevű maja tőrt. Ez a kulcs ugyanis Ix Chel Ezüstdobozához, amit ha valaki kinyit, akkor gyakorlatilag újra tudja alakítani a világot.
Az elképesztően hangulatos Conzumel városkába megérkezve Lara hamar nyomra akad, és előbb találja meg a tőrt, mint Dominguez, azonban akad egy kis bibi. Dominguez végül elkapja Larát, elveszi a tőrt, és főhősnőnk szemére veti, hogy jó nagy marhaságot csinált, mert ha a tőr mellé a doboz nincs nála, akkor bizony bekövetkezik a maja apokalipszis, kezdve egy jó kis cunamival, folytatva földrengésekkel és vulkánkitörésekkel, míg végül semmi nem marad.
Mindez pedig hamar beigazolódik: Dominguez lelép a tőrrel, hogy megtalálja a dobozt, Larát pedig az egész várossal együtt elönti az árvíz. Az Eidos Montreal egyértelműen a sorozat legsötétebb darabját akarta megalkotni, ahol Lara cselekedetei már nem egyértelműen pozitívak: a megszállottsága rengeteg ember halálát okozta és elindította az apokalipszist, de most már megállnia sem szabad, mert ki tudja, hogy a Trinity mit kezd majd Ix Chel dobozával, ha megtalálja.
Ezt a kettősséget folyamatosan igyekeznek hangsúlyozni az írók. Miután megérkezünk a játék központjául szolgáló HUB-városba, Paititibea perui dzsungel mélyén, a helyiek egy része egyáltalán nem nézi jó szemmel Lara tevékenységét, közel sem örülnek neki, hogy valaki megbolygatja az életüket és gátlástalanul birizgálja ősi építményeiket. Lara rendszeresen össze is törik lelkileg, de közben a megszállottság határát súrolja.
A probléma, hogy a történet ezekkel az érdekes kezdeményekkel, szálakkal nem tud mit kezdeni.
Dominguez például elsőre nem feltétlenül tűnik gonosznak, de a karakterét mégsem bontják ki. Lara belső konfliktusa jó alap, de igazából nem lesz feloldása. A mellékszereplők üresek maradnak. És azt gondolhatnánk, hogy az elindított apokalipszisnek is komolyabb szerepe lesz, de sajnos ez sincs így.
Összességében a Shadow of the Tomb Raider története a legvékonyabb a három közül, tele kihagyott ziccerekkel, és már-már szó szerint unalmas átvezetőkkel, párbeszédekkel. Azt nem mondom, hogy rossz, mert azért messze nem az, csak ennél sokkal jobbat/többet vártam volna.
Ami a játékmenetet illeti, furcsa fókuszeltolódások történtek. Ami azonnal feltűnt, hogy a játék idegesítően sokszor veszi ki a kezünkből az irányítást, néha egyszerűen csak azért, hogy Lara megcsinálhasson valami előre letárolt, látványosnak szánt animációt. Ez azért volt nagyon meglepő, mert az előző rész elkezdett visszavenni a linearitásból és a túlzásba vitt filmszerűségből, hogy több kontrollt és szabadságot adjon a játékosnak.
A másik, hogy ezúttal jóval nagyobb szerepet kap a felfedezés és a feladványok megoldása, mint a harc. Ezzel önmagában semmi gond nincs, elvégre a játék neve Tomb Raider, így örömteli, hogy egyrészt sok platformer-szekciót és feladványt kapunk, másrészt pedig ott van a kilenc nagy sírhely is, melyek mindegyike eléggé komplex, és nem csak gondolkodásra, de a teljes eszköztárunk bevetésére szükségünk lesz a megoldásukhoz.
Jóval nagyobb szerepet kapnak a víz alatti szekciók is, melyekhez a fejlesztők teljesen átalakították az úszás irányítását (jól sikerült), illetve a jól bevált csákányaink és a kötelet is lövő íjunk mellett most már a kötél segítségével le is ereszkedhetünk a magaslatokból.
Azzal tehát nincs baj, hogy kevesebb lett a harc, azzal viszont igen, hogy ami van, az is viszonylag egyszerű, holott a készítők bőven játszhattak volna a nagy terepek nyújtotta lehetőségekkel, hogy a több ellenféllel nehezebb szituációkba kényszerítsék a játékost. Kár, pedig játékmechanizmusok terén szuper az anyag és továbbra is a magunk stílusában állhatunk neki a rendrakásnak: rommá lőve mindenkit, csendesen nyilazgatva, csapdákat állítva, vagy lopakodva és hátulról gyilkolva.
Ráadásul lopakodás tekintetében a lehetőségeink is bővültek: most már nem csak a bozótosban rejtőzhetünk el, de az indákkal benőtt falak mentén is, valamint Schwarzeneggert másolva bekenhetjük az arcunkat sárral, így az olyan falakba is könnyebben beolvadhatunk, ahol nincs növényzet, csak egy jó adag dzsuva.
Lara fegyverei és képességei továbbra is fejleszthetőek menet közben, és a képességekkel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy nem kell a korábbi részekből minden alapvető dolgot újra megtanulnunk, ami dicséretes, elvégre Lara nem amnéziás.
Technológiai fronton továbbra is az abszolút élvonalat képviseli a játék. A karakterek szuperül festenek, az animációk kiválóak, és az új helyszín, a perui dzsungel elképesztő. A dús növényzet, a lépten-nyomon fellelhető ősi romok és elhagyatott holmik, meg persze maga Paititi városa tényleg lenyűgöző. Raádásul én az alap PS4-en teszteltem (a screenshotok is onnan vannak), így csak elképzelni tudom, hogy PC-n maximális grafikán hogy nézhet ki.
Itt érdemes megjegyezni, hogy egyébként egy érkező patch-csel támogatni fogja a játék az Nvidia-féle sugárkövetést is, ennek láthattuk a bemutatóját a GamesComon.
A Shadow of the Tomb Raider tehát nem lépett akkorát előre, mint a Rise of the Tomb Raider az elődjéhez képest, és néhány ponton kevésbé egységes mint a korábbi részek, illetve a történettel most sem tudtak igazán sokat kezdeni. Azonban az alap játékmechanizmusok annyira jók és olyan szuperül kapcsolódnak egymáshoz, hogy az Eidos Montreal-féle adalékokkal és finomhangolásokkal továbbra is garantálják a remek játékélményt, a puzzle-ök és sírok felé történő eltolódást pedig biztosan sokan értékelni fogják. Éppen ezért a Shadow of the Tomb Raider mindenképpen ajánlott, még ha összességében talán az elődei jobbak is voltak.
