I. oldal

A PlayStation 2-nek olyan döbbenetes exkluzív játékfelhozatala volt, ami talán sosem ismétlődik meg még egyszer a konzolok történetében. A rengeteg csúcsminőségű játékból azonban még így is kiemelkedett a Shadow of the Colossus. A Sony belsős japán stúdiója az instant klasszikussá vált ICO után irányt váltott, és egy olyan játék után, melyben nem hangsúlyos az akció, készített egy olyat, amiben több emelet magas kolosszusokkal kell megküzdeni.

A mai napig tartom, hogy a Shadow of the Colossus a valaha készült egyik legjobb játék. Döbbenetes volt, ahogy ez a nyitott világú anyag kinézett annak idején a PS2-n, a játékmenetbe és a hangulatba pedig lehetetlen volt belekötni. Annak idején én két hibát tudtam neki felróni: az egyik a borzalmas framerate volt, ami akció közben nem haladta meg a 20fps-t, de inkább alatta maradt, a másik pedig a néha akadékoskodó irányítás, habár valószínűleg a kettő összefügg.

És akkor most itt van nekünk a felújított verzió, amit a kiváló minőségű portjairól elhíresült stúdió, a Bluepoint készített. A csapat az eredeti, PS2-es verzió kódbázisából indult ki, hogy játékélményben a lehető legpontosabban tudják visszaadni az eredetit, azonban a grafikát olyan szinten feltuningolták, hogy egyáltalán nem lehet megmondani, hogy ez a játék nem eleve a PS4-re készült. És ez nem vicc. Egészen elképesztően gyönyörű az egész.

Ezt a részét tehát kipipálhatjuk. A fő kérdés ezután már csak az, hogy vajon 12 év után a játékmenet hogyan állja meg a helyét? Meg kell mondanom, emiatt kicsit aggódtam, hiszen a nosztalgia néha el tudja homályosítani a múltbéli dolgokat. De az a helyzet, hogy ezt is gyorsan kipipálhatjuk: mivel a Shadow of the Colossus tiszta, egyszerű, mindenféle felesleges sallangtól mentes játékmenettel rendelkezik, tulajdonképpen képtelen az öregedésre. Amit akkor tökéletesre csiszoltak, az most is az.

II. oldal

A Shadow of the Colossus alaphelyzete és története egyszerű, melankolikus és szomorú. Főhősünk, az egyszerűen Wander névre keresztelt fiatalember lóháton megérkezik egy ősi, tiltott vidékre. Egy hatalmas templomba lépve levesz a lóról és az oltárra helyez egy láthatóan halott lányt, majd furcsa árnyéklények támadják meg, akiket viszont egy pillanat alatt elijeszt a kardjával. Ezt követően egy Dormin nevű isteni lény szól le hozzá, meglepődve azon, hogy Wander birtokában van a kard.

A fiú elmondja neki, azért vándorolt el idáig, hogy feltámassza a lányt, és Dormin szerint mindez lehetséges is, csak előtte meg kell ölnie 16 kolosszust, akik az elhagyatott vidéket járják, és akiknek a szobrai ott sorakoznak a templom falainál. Wandernek nem is kell több, kérdés nélkül nekiáll annak ellenére is, hogy Dormin figyelmezteti, ezért könnyen lehet, hogy súlyos árat kell majd fizetnie.

Innen indulunk tehát. Egy baljóslatú, elátkozott, kihalt vidéken kell megtalálnunk 16 hatalmas lényt, akik nekünk semmit nem ártottak, nem tudjuk, hogy rosszak-e vagy jók, nem tudjuk, hogy mi szerepük van ebben a világban. Csak meg kell ölnünk őket, mert valaki azt mondta, hogy ezért cserébe majd feltámasztja a lányt. Nem egyszerű ezt feldolgozni, nagyon messze van ez attól, mint amikor a történet egyértelműen az erkölcsi jófiú szerepét osztja a főhősre.

És tovább fokozza az egészet a környék. Az ember úgy érezheti, hogy ez régen valami fontosnak a központja volt: hatalmas, roppant épületek, végtelen mezők, kopár sivatagok és gyönyörű erdők tarkítják. De élőlény sehol, minden elhagyatott, magányos. A játékban hagyományos értelemben vett történetmesélés nincs, senki nem fogja elmondani nekünk, hogy mi történt itt, vagy mi fog történni utána, legfeljebb a világot szemlélve következtetésekre juthatunk. És nincs semmi, ami eltérítse a hangulatot. A Dark Soulshoz hasonlóan nincs zene, amíg a világot járjuk, csak a saját (és a lovunk) lépteinek visszhangja fokozza a magányt. Egyedül a bossharcoknál csendül fel muzsika.

III. oldal

Tehát, ott vagyunk a hatalmas templomban, mellettünk egyetlen társunk, az Argo nevű lovunk, és el kellene indulnunk a teljesen nyitott világban kolosszusokra vadászni. A dolog úgy néz ki, hogy a napfényre kiérve, a kardunkat feltartva egy fénycsóva fogja jelezni, hogy merre kell elindulnunk, ez azonban csak korlátozott ideig használható, mert ahogy közelítünk a kolosszusokhoz, jellemzően úgy fogy el a fény is. Úgyhogy felpattanunk a paci hátára, és már indulhatunk is.

A világban nincsenek más ellenfelek a kolosszusokon kívül, a játék kizárólag 16 darab bossfightból áll. Nincsenek küldetések, nincsen ikonokkal teleszemetelt térkép negyvenféle gyűjtögetnivalóval, nincs semmi, ami kötelező feladattá, vagy inkább már-már munkává tenné a felfedezést, mint a modern játékokban. Viszont itt van ez a csodás világ, ami egész egyszerűen annyira érdekes és letaglózó, hogy az ember önmagától elkalandozik, megpróbál eljutni helyekre, még akkor is, ha egyébként nem is arra vezetne az útja. Feltenném a kérdést: mi ez, ha nem a pályatervezés és a kreativitás abszolút csúcsa?

De kanyarodjunk vissza a fő vonalra: szóval, meg kéne ölni egy kolosszust. A dolog úgy történik, hogy ugyebár nekiindulunk a lóval, majd jellemzően különböző platformer szekciókon keresztül kell megközelítenünk a helyet, ahol az óriás egy adott területen belül éldegél. Ezt követően elindul a harc, ami először is azzal kezdődik, hogy ki kell tapasztalnunk a kolosszus képességeit, hogy egyáltalán miként tudunk felmászni rá, és miként tudnánk legyőzni.

Többnyire mindegyiket valamilyen egyedi úton kell eltennünk láb alól, de az jellemző, hogy maguk a kolosszusok önmagukban is platformer-részek, hiszen meg kell másznunk őket, hogy eljussunk a gyenge pontjaikhoz. Az egészhez némi gondolkodás, meg persze sok ügyesség kell, mert a játékmechanizmusok már az első kolosszus után egyértelművé válnak: pontosan tudjuk majd, hogy a Wander hol tud megkapaszkodni és hol nem, és az extrém minimalista kezelőfelületen is csak két dolog található: az életereje és a kitartása. Innentől ránk vár, hogy megoldjuk a dolgot.

IV. oldal

Fontos megjegyezni, hogy a Bluepoint nem csak mai szintre hozta a grafikát a textúrák, az animációk és a shaderek tekintetében, de döbbenetes bevilágítási rendszert is készített. Ennek következtében némileg változott a képi világ, sokak számára talán színesebbnek tűnhet, míg az eredeti sokszor úgy festett, mintha egy posztapokaliptikus világban járnánk. Fontos megjegyezni azonban, hogy a beállítások közé beraktak filtereket, amikkel szinte egy az egyben reprodukálni lehet az eredeti látványvilág hangulatát, ha valaki arra vágyik.

A másik az irányítás. Egyrészt a jó framerate-nek és a teljesen átalakított animációs rendszernek köszönhetően az egész sokkal simábbá vált, másrészt pedig a készítők beraktak egy modern irányítási sémát. Ez annyit jelent, hogy a gombkiosztást úgy variálták át, hogy az magától értetődő legyen az olyan TPS-akciójátékok után, mint az Assassin's Creed vagy akár a Shadow of Mordor. Viszont továbbra is választható az eredeti séma, habár őszintén szólva, az ma már tényleg nehezebben áll kézre, és kicsit feleslegesen túlkomplikált is.

Akik most szembesülnek először a játékkal, azok számára furcsa lehet a ló irányítása. Ennek az a trükkje, hogy a modern címekkel ellentétben itt nem "közvetlenül" irányítjuk a lovat, hanem inkább csak terelgetjük. A lényeg itt az, hogy nem kell túlgörcsölni a dolgot, megvan neki a maga mesterséges intelligenciája, kikerüli ő amit kell, nem szükséges minden centiméteren kézivezérelnünk. A másik a kamera kezelése, ami elsőre furcsa, és néha akár frusztráló is lehet, de a megoldás hasonló: ne próbáljuk folyton össze-vissza rángatni, mint egy mostani akciójátékban, és hamar ráérzünk majd az ízére. Ezzel együtt itt is számos beállítási lehetőségünk van a menüben.

Összességében számomra a Shadow of the Colossus továbbra is szinte tökéletes játék, sőt, ha lehet, akkor most még jobb mint valaha. Mivel a játékmenete feszes, egyszerű, nincsenek benne "gimmick"-ek, ezért örökzöld, nem képes elavulni, sőt, manapság talán még frissebbnek hat az egész koncepció, mint annak idején. Ráadásul most már az irányítás és a framerate gyengeségeit is sikerült kiküszöbölni. A grafikai színvonala elképesztő, a hangulata még mindig letaglózó, a zenéi felülmúlhatatlanok. Egész egyszerűen egy kötelező darab.