Methtelenek és holtak

Bár Vince Gilligan és munkatársai kétségkívül izzasztó-áldozatos munkával hozták tető alá a Breaking Bad-et, Fortuna kegye nélkül merőben más lett volna a végeredmény. Például kezdetben Gus Fringet egy debütálása után nyomtalanul eltűnő, történet-továbbgördítő mellékfigurának szánták, és a hatékonyság szobrává avanzsáló, kérlelhetetlen Mike Ehrmantraut benne sem volt a forgatókönyv első változatában. Ugyanis ebben a kifejezetten kegyetlen Saul Goodman egyáltalán nem félt attól, hogy fizikai síkra terelje a vitákat.

Azonban mert Bob Odenkirk nem ért rá egy kulcsjelenet felvételére, pótmegoldásként megszületett a mogorva specialista, és a különc ügyvéd egy, a direkt konfrontációt kerülő, excentrikus csodabogárrá szelídült. Viszont ami késik, nem múlik: a jeles színész az Ilya Naishuller által jegyzett Senkiben végre megcsillogtathatta az agresszív énjét.  

Revue déja vu

Hutch Mansell (Bob Odenkirk) egy, napjait a purgatórium egy komfortos, gondozott sövényű kiadásában tengető családapának tűnik. Annak dacára, hogy az anyagiak terén nincs oka panaszra, örömtelen létezését ezernyi apró nyűg teszi elviselhetetlenné. Karrierjére koncentráló neje inkább megszokta, mintsem szereti, fiában vicc szintjén sem merül fel, hogy tisztelnie kéne, míg környezete a kapitális balfékeknek kijáró szelíd-szolid lenézéssel nyugtázza birkákat megszégyenítő türelmét.

Ám a színre megvetendően puha-pipogya papucsférj valójában egy tankhadosztályra egy kifestőkönyvvel rárontva is erőfölényben lévő, természetfeletti entitásokkal vetekedő faszagyerek, és fénykorában a bubópestist is vele ijesztgették. Csakhogy mivel megunta, hogy hullahegyek szegélyezik a lépteit, megházasodván önként és dalolva Excel-táblázatokra cserélte a stukkerét. Így mikor egy kellemetlen incidens folyományaként kevéske önérzetét megóvandó, kénytelen összerúgni a port az orosz maffiával, esze ágában sincs meghátrálni.

Szabadjára engedi a lélekölő rutinnal hosszú esztendőkön át elnyomott hajlamait, és eltökéli, hogy zabolázatlan-veszett bestiaként meghátrálásra készteti a hálójukat családjára is kivető pribékeket. De mérhetetlen pechjére az ellenségeit vezető, gyakorló elmebeteg Julian Kuznyecov (Alekszej Szerebrjakov) szótárából hiányzik a belátás, ezért ha diadalmaskodni akar, nincs mese. Az utolsó szálig le kell vadásznia a nyomában loholó martalócokat.

Frappánsnak vagy kreatívnak mérsékelten bélyegezhető alapvetés. Hovatovább, elsőre könnyedén azt hihetjük, hogy egy, a Jesse Eisenberg nevével fémjelzett, hátborzongatóan gyenge BeSZERvezvéhez hasonló, fájó ötlettelenségét egy atipikus vagánnyal kompenzálni igyekvő blődlivel hozott össze a sors. Vagy akár az is átfuthat az agyunkon, hogy egy, az Elrabolva-franchise köpönyegéből előbújó, bátortalan semmiségre, vagy az A védelmező hajmeresztően pofátlan koppintására vettünk jegyet.

Golyózápor iróniával

Ám szerencsére hamar kisül, hogy tévedünk, mert miközben tagadhatatlan, hogy a cselekmény nem több sablonok laza katyvaszánál, az is tény, az ördög megcsontosodott szokásához híven a részletekben búvik meg. A prímet egyértelműen a megannyi pályatársával szemben a groteszket a Szeszélyes évszakokba illő, hitvány-idióta kutyakomédiától elválasztó, vékonyka határvonalon tökéletesen egyensúlyozó Odenkirk viszi. Neki köszönhetően az irodistaként gürcölve életközépi krízistől szenvedő ex-mészáros egy egyszerre fenyegető, mókás és szánalmas enigma. Egy olyan, totyakos palimadár, akiről akkor sem hisszük el, hogy puszta kézzel belez ki minket, ha a jobbjában lüktető szívünket, a baljában pedig meggyötört májunkat szorongatja.

Kissé paradox módon egyetlen kurta perccé sem züllik hiteltelen, kabarészkeccs-karikatúrává, és bizarr kettőssége egyedül is bőven elég ahhoz, hogy megbocsássuk az ordító logikai bakugrásokat. Azaz az, hogy az epizodisták is mindent megtesznek a hangulat fokozásáért, csupán a hab a tortán. A nyolcvanon túl is bámulatosan energikus Christopher Lloyd arcán jellegzetes, kaján vigyorával gyilkol, és a kétdimenziós gengsztervezért pár apró manírral a klisé-haramiák fölé emelő Szerebrjakov sem marad szégyenben. Persze, Oscart nem érdemel, ám tehetségét fennen hirdeti, hogy a lehetséges maximumot hozza ki a selyemhacukákban páváskodva karaokézó, nettó pszichopata zsiványból.

Vagyis az atmoszféra előbb diszkréten háttérbe szorítja, aztán negyvenszer-ötvenszer vesén döfi, és záróakkordként némi fojtózsinóros-arcszétrúgós elcsendesítést követően egy kádnyi sósavban feloldja a lőtéri kutyát sem izgató alibi-sztorit. Ezt igazolandó, a bő marokkal adagolt összecsapásoknál is deklarált szándék volt az ágazat dögletesen unalmas közhelyeinek alkalmasint abszurdba hajló megfricskázása. A Bud Spencer - Terrence Hill duó klasszikusainak kedélyes sutasága vegyül a nyolcvanas-kilencvenes évek a fizika törvényeit ajánlásokká szelídítő etalonjainak posztmodern komolytalanságával, és a John Wick-trilógia giccses pózerségének aljasul kaján kikarikírozásával. Ergo éteri fürgeségről vagy kecsességről beszélni is dőreség. Antihősünk távolról sem sebezhetetlen, és a Nagy Kaszás precíz fejlövés vagy firnyákos harcművészeti technika helyett teáskanna, házibarkács robbanószer, poroltó vagy krómacél bicska képében érkezik.

Verdikt

Összességében tehát, ha elfogadjuk, hogy a belengetett társadalomkritika takaréklángon is alig pislákol, és az alkotók egyetlen szándéka a szórakoztatás, ne habozzunk. Ahogy abban az esetben sem ajánlott késlekednünk, ha unjuk az öldökléseket a ritmikus sportgimnasztikával kevert mozgásszínház szinonimájának tekintő, feszes-precíz-mesterkélt filmeket, és némi brutális-mocskos akcióra vágyunk. Amennyiben viszont a kategória mély-magvas kérdéseket feszegető darabjait szeretjük, vagy a realista iskola híveihez tartozunk, netán a pazarul koreografált hentelésekkel megdelejező próbálkozásokat preferáljuk, másfelé keresgéljünk.