1. oldal
Elcsépelt szólás, de mégis van benne valami, hogy ne ítéljünk első látásra. Az utcán kéregető idős, bozontos szakállú férfi lehet, hogy briliáns elméjű egyetemi tanár volt fénykorában, aki önhibáján kívül került az utcára. A futtatott márkák harmadába kerülő édesség is kényeztetheti az ízlelőbimbóinkat, valamint, előfordulhat, hogy az alsó-kategóriás, Gears of War klónnak tűnő TPS valójában minden idők egyik legszórakoztatóbb alkotása. Azonban az évek alatt kialakult percepcióink sajnos vagy nem sajnos, de többször helyesek mint nem...
A Scourge: Outbreak méltán nevezhető a játékfejlesztés állatorvosi lovának, aminél jobb, ha az első megérzésünkre hallgatunk. Miért? Vágjunk bele...
A történet megalkotása legalább három kávészünetébe kerülhetett az alkotóknak, átírásokkal együtt. Logikátlan, és igénytelen katyvaszt kapunk, amiben van minden, mint a vurstliban. Gonosz, klónhadsereggel rendelkező óriáscég, különleges képességekkel bíró zsoldosok, világpusztító idegenek: mind-mind részei a zavaros, és igénytelen sztorinak, ami egy tudós megmentése, és egy rivális osztag rossz útra tért tagjainak likvidálása körül forog. A műfaj hagyományainak megfelelően, ez alkalommal is kapunk egy hatalmas fordulatnak szánt csavart, ami mindent összevetve, annyira logikus, és átgondolt, mint ha Bambit a mese végén kineveznék fővadásznak.
Az amúgy is döcögős eseményeket tovább súlyosbítják a jellegtelen, és megkedvelhetetlen karakterek. A csatavezér, az izomagy, a lopakodós-sunyi, és a kötelező nő minden ízükben felejthető alakok, akiknek alsókategóriás szinkronszínészek kölcsönzik a hangjukat. Emiatt például a banda parancsnokának, Stonewallnak az orgánuma leginkább egy negyvenhárom év körüli, kopaszodó énektanárra hajaz, aki már annak is örül, ha nem köpik le a diákok, és pont annyira férfias, mint egy rózsaszín nyuszis mamusz. A dialógusok kiemelkednek a mezőnyből, mivel szimplán csak ezerszer hallott sablonszövegek.
Természetesen, ez még nem sokat jelentene, hiszen órákig lehetne sorolni a csapnivaló, vagy éppen semmilyen történettel sem rendelkező akciójátékokat, amik ezen fogyatékosságuk ellenére, a kiválóan megtervezett harcnak köszönhetően klasszikussá nemesedtek. A Scourge: Outbreak esetében azonban, ha lehet, a csaták még a történetnél is gyengébbek, ami teljesítmény, és nem jelent túl sok jót, mivel a harcon kívül legfeljebb kapcsolókat nyomkodhatunk a lineáris, ismétlődő elemekből összerakott pályákon. Célunk az adott szekció egyik részéből a másikba való eljutás, miközben mindent kiírtunk, ami mozog. A harc mechanikája a már említett Gears of Warhoz hasonló. Emberünket külső nézetből irányítjuk, testi épségét pedig fedezékbe vetődéssel védhetjük meg.
2. oldal
A jövőben szemmel láthatólag egy titkos, pacifista összeesküvés tagjainak kezébe került a fegyverek gyártása. Más magyarázat ugyanis nincs arra, hogy miért olyan karabélyokkal, pisztolyokkal, puskákkal, sőt, gépágyúkkal kell hadba vonulnunk, amiket láthatóan nem ölésre terveztek, hanem arra, hogy az ember előbb-utóbb feladja a reményt, hogy végezzen ellenfeleivel, és inkább békés konfliktuskezelési módszert válasszon.
A játék első pályája után örömmel lecseréltem volna bármelyik eszközömet egy első világháborús puskára, később egy elöltöltős pisztollyal is beértem volna, a finálé felé pedig minden vágyam egy másodikos elemista által összerakott, meggymagokkal üzemelő csúzli volt. A gyorstüzelő készségekből van, hogy egy-két, sőt, három tárat is bele kell lőni ellenfeleinkbe, hogy ott hagyják a fogukat, és a fejlövések sem jelentenek garantált halált. A shotgun szórása akkora, hogy öt játékbeli lépésről három-négy találat kell ahhoz, hogy a megcélzott delikvens biztosan padlót fogjon, a pisztoly legfeljebb papírnehezéknek jó, a mesterlövészpuskát pedig egy örökkévalóságba telik újratölteni. Érthetetlen, miért kellett egy csak akcióra épülő programban kizárólag használhatatlan fegyvereket adni a játékos kezébe.
A prímet azonban a gránát viszi. Igen veszedelmes fegyver, használata kontrollálhatatlan, hisztérikus röhögést válthat ki az emberből, amikor a saját szemével látja, hogy nagyjából egy fél méter átmérőjű körben képes némi pusztítást végezni. Ez számunkra komoly előny, elég egy kicsit hátrálni a felénk dobott robbanóeszközök elől, és meg is menekültünk. Fontos még megemlíteni különleges képességünket, a bekapcsolható pajzsot, aminek hasznossága több mint megkérdőjelezhető, mivel olyan ütemben zabálja a feltöltéséhez szükséges anyagot, hogy használata erősen limitált lesz.
Ilyen mordályokat csak fél, vagy egész hülyék vesznek a kezükbe, így azon már nem is csodálkoztunk, hogy ellenfeleink, és csapattársaink mesterséges intelligenciája minden mérce alatti. A kommandós-osztag gép által irányított tagjai előszeretettel sorozzák meg az acélfalakat az ellenség helyett, a taktikát hírből sem ismerik, és bár elvileg irányíthatjuk őket parancsokkal, ezeket vagy végrehajtják, vagy nem. Külön örömforrás, hogy ha rábukkanunk egy pajzstöltő hordóra, hetven százalékos eséllyel az előtt szétlövik, hogy lehetőségünk nyílna feltankolni magunkat, ezzel még tovább csökkentve ennek a lehetőségnek a gyakorlati hasznát.
A klónkatonák pedig alighanem mániás depresszióban szenvednek, mivel vagy fedezékről fedezékre vetődnek, fittyet hányva arra, hogy egyesével kapjuk le őket, vagy olyan, mindennemű taktikát nélkülöző horda-üzemmódban rontanak ránk, hogy hiába próbálunk menedéket keresni, ha nem vagyunk remek kapáslövők, hamar kivérzünk. Szemet gyönyörködtető látvány, ahogy 6-8 fegyveres tökéletes szinkronban szökken egyik helyről a másikra, nagyban ignorálva, hogy eddig három társukat lyuggattuk szitává, vagy éppen libasorban rohamozik, és hiába küldjük beléjük az újabb, és újabb töltényeket, meg sem érzik.
3. oldal
Az eddigiek miatt a játék jelentős része a borzalmas felszerelés ellenére sétagalopp, de akad pár olyan fejezet is, amit egyértelműen azért raktak a programba, hogy ne lehessen 3-4 óra alatt végigszaladni az egyjátékos kampányon. Ezeknél vért fogunk izzadni, mire végre átküzdjük magunkat a tucatjával özönlő, minden irányból támadó, nehézfegyveres osztagokon, vagy az idegeneken. Hamar megjelennek ugyanis a címben lévő, leginkább egy elmebeteg pókokról szóló rémálmában szereplő szörnyekre hajazó Scourge-ok is, akik ellen semmit sem ér a fedezékbe bújás, mert egyszerűen lerohannak és széttépnek minket. Őket ha nem tudjuk az érzékeny pontjaikon telibe találni, 2-3 tagjuk legyőzése után azon kaphatjuk magunk, hogy nincs muníciónk. Időnként stratégiát és taktikát nem, csak lőszert és türelmet igénylő, fantáziátlan főellenségekkel is megmérkőzhetünk. Egyeseket fél perc, másokat negyed óra legyőzni, illetve, van hogy egy félóráig is elhúzódik csata.
Különösen bájos, hogy a történet vége felé felbukkannak a szinte csak fejlövéssel elpusztítható, sisakot viselő szuperkatonák, akikbe hiába lövünk bele ötszáz golyót a gatlingból, meg sem érzik. Így, ha a lövedékek java része nem a kobakjukat találja el, hiába eresztettünk beléjük annyi skullót, hogy már csak az ólommérgezésnek is végeznie kellene velük, megrázzák magukat némi agónia után, és ugyanazzal az agyatlan dühvel támadnak tovább. Ilyen, színvonal alatti húzásokkal a duplájára nő a programmal eltölthető idő, már ha az ember nem adja fel valamelyik idegölő pályaszakasz után. Vagy éppen a lépten-nyomon jelentkező bugok miatt. A Scourge az egyjátékos móddal eltöltött hét óra alatt négy alkalommal fagyott le, és kétszer sikerült olyan programhibába ütköznöm, hogy kezdhettem újra az adott szintet, ami azt jelenti, hogy átlagosan hetven percenként vált lehetetlenné a küldetés folytatása.
Elvileg lehetőségünk van egymás elleni multiplayer meccseket vívni, vagy maximum három barátunkkal közösen végigvinni az alapjátékot, de a publikus szerver hogy, hogy nem, de kihalt, jóérzésű ember pedig nem kéri meg azokat, akiket kedvel, hogy szenvedjenek vele együtt.
A fentiek után némileg meglepő, hogy bár a tartalom borzalmas, maga a forma egyáltalán nem vészes. A grafika nyilván nem mérkőzhet egy AAA kategóriás játékéval, de a csúnyától igen messze van, és a karakter-animációk sem darabosak, sőt, kifejezetten jól sikerültek. A kalandjaink során hallható zenék, pedig ha nem is különösebben emlékezetesek, de fülbántó macskavernyogásnak sem lehet nevezni őket, kellemes, egyszerű muzsikák.
Mindent összevetve azonban, bármilyen keményen is igyekszem érveket keresni a program megvásárlása mellett, nem találok. Olcsónak olcsó, ez kétségbevonhatatlan tény, de van egy szint, ami alatt az ár nem szolgálhat mentségül a szégyenteljesen gyenge minőségre. A harcok borzalmasak, a történet ostoba, a nehézséget pedig mesterségesen tupírozták csak fel. Mindennek tetejére jön a bugok tengere. Jegyezzük hát meg a Tragnarion Studios nevét, és minden körülmények között kerüljük el alkotásaikat, ha jót akarunk magunknak. A Scourge: Outbreak nem más mint egy különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból elkövetett játékprogram.
Értékelés: 2/10
Platformok: PC (2014), Mac (2014), Xbox 360 (2013)
Tesztelt platform: PC
