San Francisco császára – I. Norton élete és kora

Egy félresikerült üzlet, megannyi meghökkentő rendelet, tisztelők sokasága és egy bámulatos temetés. Cikkünkben Joshua Abraham Norton, San Francisco első és egyetlen császárának történetet meséljük el!

San Francisco császára – I. Norton élete és kora

Lógjon a disznó!

Amikor az ácsként és fűrészmalom-kezelőként dolgozó James Wilson Marshall 1848. január 24-én véletlenül huszonhárom karátos, azaz 96%-os tisztaságú aranyat talált az American folyó Coloma közelében csörgedező szakaszán, a legmerészebb álmában sem hitte, hogy felfedezése alapjaiban változtatja majd meg a vidék történelmét. De a váratlan örömhír egyből megtette a hatását. Először a környékbeli munkások mondtak fel, mert arra jutottak, hogy ha csak egy kicsi szerencséjük van, kevéske fizetésük sokszorosát tehetik zsebre, és eközben ráadásul a maguk urai lehetnek.

Később azonban a sokak számára egy új kezdetet jelentő aranyláz hihetetlen mértékeket öltött. Az átalakulást a legjobban San Francisco esete illusztrálja. Az 1848-ban még csupán ezer főt számláló település egy kurta esztendő alatt huszonötezres csomóponttá duzzadt. Ám mivel az új jövevények java a negyvenkilenceseknek nevezett, semmitől sem visszariadó szerencsevadászok közül került ki, akiket a legkevésbé sem foglalkoztatott, hogy milyen körülmények között tengetik napjaik, a népességrobbanás kezdetben nem hozott magával érdemi fejlődést. A régió központjának java 1849-ben pár szebb negyedet leszámítva lényegében egy zsúfolt, sátrakkal, ócska viskókkal és hasonló, igénytelen-kezdetleges szállásokkal teli nyomortanyára emlékeztetett.

A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a jellemzően ágrólszakadt, vagy súlyos adósságok terhe alatt nyögő, újonnan érkezett lakók komoly hányada kevés hajlandóságot mutatott a törvények betartására, és a város teljes joggal veszett hírnévnek örvendett.

A már eseményszámba sem menő verekedések, gyújtogatások, netán baleset, vagy gondatlanság miatt kipattant tűzvészek és gyilkosságok mellett a legfőbb gondot a tolvajok okozták. Ezért, miután a rend elvileg éber őrei bajosan szolgálták meg a bérüket, szerepüket önjelölt igazságosztók az írott jogot nem sokra tartó hordái vették át. Ha egy szegény ördögöt azzal vádoltak, hogy megkárosította egyik sorstársát, a bandavezérek nem fárasztották magukat bizonyítási eljárással, az ártatlanság vélelmének szem előtt tartásával, és hasonló, úri huncutságnak tekintett formaságokkal. Egyszerűen kerestek egy vastag törzsű fát, majd kötelet hurkoltak a gyanúsított nyakába, aztán zokszó nélkül fellógatták a kezük közé került nyomorultat. Megannyi ártatlan szerencsétlen fejezte be úgy földi pályafutását, hogy a rögtönzött bitó felé taszigálva utolsó szavaival kétségbeesetten, de haszon nélkül esküdözött, hogy semmit sem követett el.

Galéria megnyitása
San Francisco 1851-ben. A hely az aranyásók rohama után pár évvel már a fejlődés jeleit mutatta, igaz, még jó ideig nem vetekedhetett más városokkal.

Egy sohasevolt vagyon krónikája

A csőcselék tombolása persze nem sokat javított az összképen, ám az arany és a könnyű meggazdagodás reménye elég vonzó volt ahhoz, hogy a veszélyek ellenére semmit se apadjon az emberáradat. Az Angliában született, de élete nem elhanyagolható részét Dél-Afrikában leélő Joshua Abraham Norton is vállalta a kockázatot, ám ő a többséggel ellentétben nem orcája verejtékéből kívánt megélni, hanem kereskedőként akart lélegzetelállító vagyonra szert tenni. Azt, hogy pontosan hogyan és mikor érkezett San Franciscóba, nem tudni. A leggyakrabban hangoztatott, közmegegyezés alapján elfogadott nézet szerint 1849. november 23-án, egy Franzeska nevű hajón futott be, a zsebében negyvenezer, az apjától örökölt ropogós dollárral. De ezt semmiféle dokumentum nem erősíti meg, ráadásul a ténykedése alapját megteremtő vagyon eredetét és létét erősen kérdésessé teszi, hogy felmenője, John Norton nem sokkal a halála előtt csődbe ment. Ám bárhonnét is származott is esélyesen szerény kezdőtőkéje, vitathatatlan, hogy a férfi ügyesen sáfárkodott vele. A kereskedőt kifejezetten kedvelték a helyiek, és ebben nem kis szerepe volt annak, hogy skrupulus nélkül, szenvedélyesen szónokolt arról, hogy az USA problémáit egyedül egy keménykezű, teljhatalommal bíró uralkodó oldhatja meg. Ez értelemszerűen rendhagyó, de érdekes nézetnek számított és páran a legközelebbi barátai közül Császár becenéven kezdték emlegetni a férfit.

Ám a vidám napok nem tartottak sokáig. Nortont egyre kevésbé elégítettek ki a csip-csup tranzakciók, és mert hallatlanul bízott a megérzéseiben, elbizakodottságában elfeledkezett a spekulánsok legfőbb szabályáról, miszerint nem szabad mindent egy lapra feltenni.

Terve egyszerű volt. id=":6c.co" class="tL8wMe EMoHub"Kínában olyan kevés rizs termett, hogy a belföldi igényeket sem tudták kielégíteni, és a népszerű élelmiszer ára jócskán megugrott. A pénzember így Peruból rendelt egy nagyobb szállítmányt, ahol jóval olcsóbb volt a keresett portéka. De balszerencséjére, nem ő lépett elsőnek, és mivel több rakomány olcsó rizs érkezett San Franciscóba, az árak egyből meredeken zuhanni kezdtek. Nortonnal forgott a világ. Kétségbeesetten ki akart hátrálni az üzletből, ám nem tudta felbontani a szerződést. Nehéz helyzetét tovább súlyosbította, hogy Fortuna ezekben az években meglehetősen szeszélyesen osztogatta kegyeit. Rengeteg hozzá hasonló, neki csinos summával tartozó kalmár vesztette el a vagyonát és köreiben egyenesen általános volt az elszegényedés. Lényeges, hogy a több mint valószínű, hogy soha nem létezett negyvenezrét elvileg negyedmilliós vagyonná duzzasztó Norton sorsát egy huszonötezer dolláros üzlet pecsételte meg. Ez megerősíti, hogy a megőrülése előtti fényes jólét meséje sem több puszta kitalációnál.

A kereskedő hosszú, meglehetősen megalázó jogi procedúra során végül 1858-ban hivatalosan is csődbe ment, és barátai kegyelemkenyerén élve, egy munkásszálon tengette napjait. Szellemi igényeiből azonban semmit sem engedett és nyomorult körülményei dacára a politizálást sem hagyta abba. Változatlanul heves kirohanásokkal illette az elnöki rendszert, és ez a rabszolgaság kérdése miatt megosztott országban sokaknál értő fülekre talált. Főleg, hogy a határozatlan természetű Millard Fillmore, az alkoholista Franklin Pierce és a hozzá hasonlóan várakozások alatt teljesítő James Buchanan elnököket jellemzően a magas tisztség legkevésbé kompetens viselői között szokták emlegetni. Norton ezért apránként maga is elhitte, hogy választott hazája ügyes-bajos dolgait neki kell megoldania.

Galéria megnyitása
Egy Norton császárt ábrázoló, rossz minőségű kép feljavított változata. Notwist munkája.

Az álmodozók császára

Végül 1859-ben elszánta magát a cselekvésre, és levelekkel kezdte el bombázni a városi lapok szerkesztőségeit, melyekben tudatta a világgal, hogy I. Norton néven az Amerikai Egyesült Államok császárának nyilvánította magát. Irományát először a San Francisco Bulletin közölte le, 1859. szeptember 17-én, aztán konkurensei közül többen is követték a rivális újság példáját.

Normális körülmények között egy ilyen bejelentést harsány gúnykacaj, alapos kivizsgálás és kínzásnak is beillő elmegyógyintézeti kényszer-kúra követett volna, de Nortonnak több szempontból is szerencséje volt. Egyrészt, annak ellenére, hogy a magukat keménykötésű, sorsukkal dacoló fenegyerekeknek valló lakosok jó eséllyel tiltakoztak volna a minősítés ellen, San Francisco az álmodozók Mekkája volt. Elvégre, egészen sajátos beállítottság kellett ahhoz, hogy a kincsvadászok felkerekedjenek és maguk mögött hagyják korábbi életüket pusztán azért, hogy elvi esélyük legyen a jólétre. Továbbá, bár a mai értelemben véve erős túlzás lenne kozmopolita olvasztótégelynek tekinteni a települést, hiszen rendszeresek voltak a kínai bevándorlók elleni alávaló merényletek, ám a kor mércéjével mérve kifejezetten sokszínű volt a társadalom. 1863-ig például nem tiltotta törvény a másik nem ruháinak nyilvános viselését, és számos bordély specializálódott a saját nemüket keresőkre, lefektetve ezzel a San Francisco védjegyének számító LGBT+-kultúra alapjait.

Ergo, a sorból kilógok nem keltettek akkora megütközést, mint máshol, sőt, az igazi fejlődés megindulásakor a „nyugat Párizsaként” emlegetett helység egyik első hagyománya a csodabogarak toleráns kezelése lett.

A példák hosszasan sorolhatóak. Az önmagát George Washington reinkarnációjának tartó, kenyérkereső foglalkozásként a kor népszerű áltudományával, a frenológiának nevezett, a koponya formájából következtetéseket levonó zagyvasággal foglalkozó Frederick Coombs is megtalálta a maga számítását. De aztán összetűzésbe keveredett Nortonnal és el kellett hagynia sikerei színterét, mert hírneve nem vetekedhetett riválisáéval. Még beszédesebb Naplopónak és Lázárnak, a két imádott ebnek az esete. A nevével ellentétben kiváló patkányfogó hírében álló, jókora újfundlandi kimentette későbbi barátját egy nagyobb, agresszív kutya karmai közül, és ameddig fel nem épült, rendszeresen vitt neki a zsákmányából, hogy ne vesszen éhen. Ezután sokáig elválaszthatatlan komákként együtt rótták az utcákat, és mivel a halált éppen hogy elkerülő négylábú is a rágcsálók rémének bizonyult, hamar San Francisco kedvencei lettek. Tetteiket papírra vetették, és amikor a lábon lőtt Naplopót Lázár magára hagyta, rengetegen elszomorodtak. Ám kedvük hamar újra felderült, mert komája gyógyulását követően az ideiglenesen hűtlenné vált cimbora visszatért egykori pajtásához, hogy megint együtt vadásszanak és vígjátékba illő galibákba keveredjenek. Helyzetüket jól illusztrálja, hogy az 1863-ban megmérgezett Lázár gyilkosának ötven dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére. Míg 1865-ben a Naplopót megrúgó, az egyik belső szervét megsértő és ezzel a halálát okozó Henry Rippey döbbenten vette tudomásul, hogy egy kóbor bolhazsák megölése miatt rácsok mögé került.

Ráadásul sajátos mellékbüntetésként cellatársa, a gaztetten felháborodó David Popley igazi lokálpatriótához méltóan irtóztató erővel orrba vágta a könnyelmű tettét ezerszer megbánó gyilkost.

Galéria megnyitása
Lázár kutya temetése. Edward Jump gúnyrajza 1863-ból. A kép bal oldalán Norton látható, kezében a Bibliával.

Egy uralkodó mindennapjai

Norton tehát szerencsésnek mondhatta magát, hogy egy, a furcsa figurákat már-már istenítő helyen jutott eszébe kikiáltani magát koronás főnek. Ez önmagában még kevés lett volna a tartós ismertséghez, de az aranyláz óta eltelt időben sokat fejlődő San Franciscóban egyre több újság jelent meg, és mivel határozottan olcsók voltak, a szórakozásra vágyó szegényebb rétegek is a vevőik közé tartoztak. Ezt a közönséget vajmi kevésbé érdekelték a pártviták, vagy a helyi politikai csörték. Szenzációkat akartak, és mi lehetett volna fantasztikusabb annál, hogy egy saját „császáruk” van, aki ugyanazokon a helyeken fordul meg, mint ők? Norton ezért hamar médiasztárrá avanzsált. Sokan előre köszöntek neki, hosszasan elbeszélgettek vele, hovatovább, a boltosok, fogadósok és vendéglősök körében egyenesen sikk lett kisegíteni az uralkodót. Ám fontos leszögezni, hogy alkalmi, látványos felajánlásoktól eltekintve a férfi egyáltalán nem dőzsölt és hiába szólnak legendák tucatjai arról, hogy finom falatokat habzsolva, két kézzel szórta a saját maga által kiállított, értéktelen pénzt, a valóság jóval kiábrándítóbb.

Több mint valószínű, hogy valóban gyakran evett manapság csemegének tekintett homárt, azon egyszerű oknál fogva, hogy a 20. század elejéig elsősorban a szegényebb rétegek, és a börtönbe zárt bűnözők fogyasztották a nem sokra tartott eleséget. A meghívásoknak is eleget tett, de ha úgy érezte, hogy nem szívből jön az ajándék, gondolkodás nélkül visszautasította azt, és saját pénzének forgalomba hozatalával nem tett sokkal többet zsebre egy nap, mint egy béreslegény. Technikailag a nyomorküszöb szélén élt, ám persze a tény tény marad: az üzletemberek egy része hajlandó volt elkönyvelni egy kevéske veszteséget és tisztelettel bánt az időközben Mexikó védelmezőjének címét is magának deklaráló férfivel.

A sikerhez és általános elfogadottsághoz azonban a valósággal nemritkán köszönőviszonyban sem álló cikkeken túl Norton sajátos jelleme is nagyban hozzájárult. Elvégre, miközben vitathatatlan hogy ha egy karikatúra, vagy gúnyosabb írás miatt kijött a béketűréséből, akkor hajlamos volt paprikajancsiként viselkedni, de alapvetően távolról sem tartozott a hepciáskodó, piaci légy szemtelenségű alakok közé. Méltósággal viselte a császári címet, és ahogy azt nyomtatásban megjelent „rendeletei” is tanúsítják, elsődleges célja nem saját jólétének biztosítása volt, hanem, hogy a maga naiv módján békét teremtsen.

Sajnos, Norton színes jelleméből adódóan megannyi, megkérdőjelezhető hitelességű történet maradt fenn arról, hogy a császár milyen törvényeket is hozott, illetve, hogy hogyan viselkedett krízishelyzetben. Arra a széles körben elterjedt mítoszra, mely szerint egy, a kínaiak ellen irányuló, pogromnak is beillő, rasszista indíttatású támadást azzal hárított el, hogy az életükért reszkető bevándorlók és a csőcselék közé állva fennhangon imádkozott, nincs hitelt érdemlő, kortárs bizonyíték. Ám vitathatatlan, hogy nem tekintette ellenségnek a messziről jött idegeneket. Mesterterve szerint azok vallásuk, önazonosságuk és szokásaik feladása esetén, megkeresztelkedve hasznos tagjai lehettek volna a birodalmának.

Ennek a mai szemmel nézve meglehetősen drasztikus tervezetnek az akkori viszonyok közötti liberális voltát akkor lehet igazán értékelni, ha figyelembe vesszük, hogy az érthetetlen módon népi hőssé nemesedő, alkoholista Roy Bean „bíró” azzal az indokkal mentett fel egy gyilkost, hogy a törvény szerint embert ölni bűn, ellenben egy kínai életét kioltani nem az.

Az is megcáfolhatatlan tény, hogy a 1872. június 6-a és 1873. július 4-e között lezajlott Modok-háború során Norton felajánlotta, hogy közvetít a felek között, a lehető legszigorúbban megtiltotta a törzsbe tartozó hadifoglyok kivégzését, egyben felszólította az őslakosokat, hogy illeszkedjenek be az új társadalomba. Ráadásul feltett szándéka volt, hogy az indiánokat becsapó és az alku rájuk eső részét be nem tartó kormányügynököket nyilvánosan megbünteti. Bizonyos fokig a női jogok iránt is érdeklődött és elrendelte, hogy a neme miatt senkitől se vonják meg a szavazati jogot – igaz, ennek a gesztusnak az élét kissé tompítja, hogy osztatlan felhördülést keltett, mikor egy nőjogi előadáson azt javasolta a résztvevőknek, hogy menjenek haza és törődjenek a gyerekeikkel.

Galéria megnyitása
Norton egyik proklamációja. A kép BrokenSphere tulajdona.

Mindezek tükrében könnyű lenne Nortont holmi relatíve progresszív gondolkodónak beállítani, de ez jellemének alapvető félreértéséhez vezetne. Hiszen a császár fő mozgatórugója nem a társadalmi fejlődés, hanem jóval prózaibb módon a béke és a még annál is fontosabbnak tartott hierarchikus rend megteremtése-fenntartása volt. Ezért amikor a Western Union Telegraph Company előnytelen szerződésükkel torkig lévő, többször becsapott, fizetést ritkán látó alkalmazottjai sztrájkba léptek, Norton vajmi kevés szimpátiával figyelte a jogaikért küzdő munkásokat. Ügyük meleg szavakkal való bátorítása helyett a közjó érdekére hivatkozva arra utasította őket, hogy térjenek vissza a megszokott kerékvágásba, és sokadszorra is üljenek le tárgyalni úgy, hogy semmiféle ütőkártya nincs a kezükben.

Tisztelet mindenek felett

Norton tehát messze nem élt olyan luxuskörülmények között, mint azt manapság tartják és sem túlzóan jóindulatú félkegyelműnek, sem fennhéjázó, hagymázas eszelősnek sem lehet nevezni. Helyi híresség lett, kuriózum és ha úgy tetszik, az épülő-szépülő San Francisco hivatalos udvari bolondja, egy félig-meddig a jog fölött álló csodalény. Megbecsültségét jól mutatja, hogy a városi jegyzékben az ekkoriban kötelezően kitöltendő foglalkozás rovatban császárként tüntették fel – igaz, a miheztartás végett a szót idézőjelbe tették. Ennél is jobban érzékelteti sajátos státuszát az első és egyetlen letartóztatásának esete.

Norton, aki szokásához híven kedvenc, rikító egyenruháját és tollas kalpagját viselte, a Palace Hotel halljában olvasgatott. A tulajt ez kizárólag általa ismert okok miatt rendkívül zavarta és szólt az egyik privát, fizetését a költségeket álló vállalkozóktól kapó rendőrének, bizonyos Armand Barbiernek, hogy mielőbb távolítsa el a furcsa figurát. A járőr engedelmeskedett és letartóztatta a méltatlankodó Nortont. Ez jócskán felingerelte a lakosokat, és a lapok is síkra szálltak kedvencük védelmében. Még a férfiből gyakran gúnyt űző Fitz Smythe is tollat ragadott, azt állítva, hogy mert a császár nem ontott vért, nem zsákmányolt ki egy országot sem, és rablás sem terheli a lelkiismeretét, lényegesen jobb ember a többi uralkodónál, ergo, vétek lecsukni. Az ügy így azelőtt véget ért, hogy elkezdődött volna, és a rendőrség hivatalosan is elnézést kért Nortontól az őt ért kellemetlenségekért. Mondanunk sem kell, a néphagyomány szerint San Francisco ura a rá jellemző jóindulattal kegyelmet adott Barbiernek, és innentől kezdve a rendőrök tiszteletteljesen beszéltek vele.

Ám ez a kis közjáték semmi sem volt a főrendnek kijáró végtisztességhez képest. Kezdetben kevés jel utalt arra, hogy San Francisco gyászolni fog, mivel az eredeti tervek szerint a 1880. január 8-án, egy váratlan szívroham következtében elhunyt, koldusszegény Nortont az akkori szokásoknak megfelelően felhajtás nélkül akarták örök nyugalomra helyezni. Ám élete józan szakaszára emlékező tisztelői összeadták a pénzt egy szép koporsóra, és bár meglehetős sietséggel, 1880. január 10-én temették el, a szeretett különcük haláláról a lapokból értesülő polgárok jelentős része kötelességének érezte, hogy tisztelegjen a császár előtt. Kalifornia ekkoriban már kétszázötvenezer főt számláló ékében jószerivel leállt az élet, mert a legszerényebb becslések szerint is tízezer ember azaz az akkori lakosság négy százaléka hömpölygött az utcákon, hogy egy pillantást vethessen a gyászmenetre.

Más források szerint azonban akár harmincezren is elkísérhették végső útjára I. Nortont – de ahogy az illik, magán a szűkebb szertartáson csupán őt még kereskedő korából ismerő, legközelebbi barátai vettek részt. Lényeges kiemelni, hogy távolról sem holmi kedélyes népünnepélyről, vagy ironikus gesztusról volt szó. San Francisco őszintén meggyászolta jogos uralkodóját, kinek emlékét a mai napig rengetegen ápolják és több mint valószínű, hogy a jövőben is sokat fogunk hallani róla, mégpedig egy megvalósult ötlete miatt.

Norton ugyanis 1872. szeptember 17-én parancsba adta, hogy épüljön híd San Francisco és Oakland között, ám azt csak 1933-ban húzták fel (persze szigorúan véve nem a parancsára, de az ötlete miatt kezdtek el foglalkozni a dologgal). Hívei nem feledkeztek meg róla, és 1939-ben egy ma már raktárba került, helytörténeti kincsnek számító plakettet helyeztek el, hogy az utazók tudják, hogy kinek köszönhetik a gyors közlekedés lehetőségét.

Ezután hosszabb csönd következett, de 2014 óta egy nonprofit szervezetbe tömörülő rajongó állhatatos ügyködésének hála, komoly erőfeszítések történtek egy, a Bay Bridge nevét Norton császár hídra változtató népszavazás kiírására. Hogy a tagok valaha is sikerrel fognak-e járni, azt nem tudni.

Galéria megnyitása
Norton emléktáblája. A kép Nagle munkája.

De azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy őfelsége több mint százharminc évvel később is előkelő helyet foglal el alattvalói leszármazottjainak szívében, és ez több, mint amit a kékvérűek többsége elmondhat magáról.

Neked ajánljuk

arrow_backward arrow_forward
Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward