Ha a legpusztítóbb emberi állapotok közül kellene válogatni, akkor a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság minden bizonnyal előkelő helyen szerepelne, sőt, részemről dobogós helyre várnám őket. A 83 éves rendező legenda, Ken Loach is úgy tűnik hasonlóan gondolkodik, hiszen majd fél évszázados pályafutása alatt társadalmilag érzékeny témákat és azokat az embereket helyezte művei középpontjába, akik a perifériára szorultak vagy épp jó úton vannak a katasztrofális végkifejlet felé.

A munkanélküli családfő, Rick (Kris Hitchen) végső esélyként saját vállalkozásba fog. Csomagkézbesítőként reméli kihúzni családját az adósság, az albérlet és a mindennapi nehézségek karmai közül. Azonban már ez a lépés is komoly áldozatokat kíván, ami több ezer fontban mérhető. Kiderül, hogy mint alvállalkozó a nagy cég kicsiny fogaskereke lesz csupán, rengeteg munka, nehezen betartható határidők várják, de minden felelősség az övé marad. Ha baj történik, nem nagyon számíthat sem megértésre, sem segítségre.

Ha egyszer lehetőségünk van bepillantani egy csomagszállító furgon hátuljába, akkor ne lepődjünk meg azon, hogy rengeteg dobozt, borítékot és egyebet találunk ott. A reggeli bepakolás után Ricknek 16-17 órájába kerül, mire mindennel végez, az időérzékeny expressz csomagok pedig különösképpen kényesek, hiszen ha nem érnek oda időre, azért büntetés jár.

Rick felesége, Abby is nehéz munkát választott, az idősek és a felügyeletet igénylők látogatása, a róluk való gondoskodás még a lelkiismeretes és hivatását szívvel-lélekkel végző nőt is próbára teszi, pláne, ha fel kell áldoznia az autóját a családért. Így esnek haza egy dolgos nap után szülőként, miközben kamasz fiúk, Seb úgy tűnik rossz társaságba keveredik, kislányuk, Liza pedig egyre inkább szülő szerepbe kényszerül. Csoda, hogy küszködés majdnem minden nap?

A történet azonban sokkal régebbről indul és ami a legszomorúbb, szó sincs arról, hogy a főszereplők ingyenélő, lusta semmirekellők lennének. Halálra dolgozzák magukat, igyekeznek minél jobban teljesíteni és reménykednek a régi mondásban, miszerint a kitartás és a szorgalom meghozza a gyümölcsét. Azonban senki nem szólt nekik az apróbetűs részről, hogy a gyümölcs savanyú és kissé rohadt lesz.

És mivel egy családról van szó, mindegyikük története, érzései, kudarca, szenvedése hat a többiekre. A szorongó kislány békét szeretne és azt, hogy minden újra nyugodt legyen. A gimnazista serdülő fiú látva szülei helyzetét nem tud egy olyan rendszerben hinni, ami kizsigereli a munkavállalókat, cserébe pedig a középső ujját mutatja csupán. És hibáztathatjuk ezért? A gyerekek szenvedését pedig látják a szülők, de sem egymásra, sem egy kis kikapcsolódásra, pihenésre nem marad idejük. Meddig lehet ezt bírni így és a töréspont vajon mennyivel mélyebbre taszítja őket a szakadék széléről?

Megrázó és szívfacsaró az a kép, ami elénk tárul, főként, ha tudatosítjuk, embertömegek élnek így napról napra. Az ország, a rendszer aminek a részei, dolgozói használja őket, de amint ők nyújtanák a kezüket, máris csak szankciók és megbélyegzés várja őket. Ken Loach hangsúlyozza, hogy itt nem azokról van szó, akik a munka könnyebbik végét ragadják meg vagy épp élősködnének a rendszeren.

A majdnem horrorba forduló dráma az igyekvők és a próbálkozók kilátástalanságát mutatja meg és azt, hogy munkavállalóként is micsoda bizonytalanság lehet a részük, ha egy valami kisiklik.

Nincsen védőháló, nincs idejük arra, hogy rendezzék a soraikat, mert jön a következő munkanap, a következő csekk, tartozás vagy elintéznivaló. Nincsen szünet és látszólag nincsen kegyelem. Talán a nézőnek a legjobb, akik a moziszékből felkelve úgy érezheti, nagyon sok tekintetben jobb dolga, vagy csupán szerencséje van. Valószínűleg volt ideje tanulni, kapott némi támogatást, van egy családi vagy baráti háló, ami elkapja, ha baj lenne, jó fejek a munkatársai és a kikapcsolódásre ideje, pénze, lehetősége van. Nem verseny ez, hogy kinek rosszabb, ki a nyomorultabb, de attól még gyomorszájba érkezik a film üzenete: Vannak, akiknek ennyi jutott.