I. oldal

Régóta vita tárgyát képezi, hogy a sandbox játékoknak mennyire érdemes elengedni a játékosokat. Vannak, akik szerint épp elég, ha egy program a szabadság illúzióját kelti, holott tulajdonképpen végig fogja a kezünket és vigyáz ránk, nehogy túl nagy hülyeséget csináljunk (jó példa erre a GTA IV, aminek legerősebb eleme pont a történet). Mások viszont alig várják, hogy egy hatalmas, rózsaszín műbrokival verjék be a nagyszájú lebujtulajdonos pofáját, miközben pedobearnek öltözve rohangálnak és szidják a vendégek édesanyját. Nos, a Saint's Row: The Third kifejezetten nekik készült, ebben a hatalmas káoszban ugyanis minden felsoroltat meg lehet csinálni, akár egyszerre is.

Nem épp szentek

A sztori... bah, miről beszélünk, kérem!? Ez egy sandbox őrület, sztorit csak akkor lásson a játék, mikor mi a karakterünk háta közepét. Bár ez utóbbi nem túl jó hasonlat, lévén a Saint's Row egy GTA-klón TPS akciójáték, de attól még a tény tény marad: forgatókönyv terén nem erőltették meg magukat a fejlesztők. A játék elején generálnunk kell egy karaktert, akin mindent mi adhatunk meg. Nemét, ruháját, méreteit, mindent. Ha ez megvan, jöhet a kampány, ami a Saint család kalandjait meséli el Steelport városában. Bizony, az első két rész Stilwaterjétől búcsút kell vennünk, hogy új területeken ugrasszuk össze az alvilág magukat mindenhatónak gondoló urait. Adott három rivális banda, mi pedig hülyére vésszük őket, ahogy azt a GTA-iskolában tanították. Bár a felállásból kisülhetne jó is, ez nem történik meg. A Saint's Row sosem volt komolyan vehető sorozat, így sejthető, hogy a harmadik rész minden korábbinál messzebbre megy majd a botránykeltésben. Az viszont, hogy nincs egyetlen normális, szimpatikus karakter sem, illetve hogy a játék így is béna történetét egy abszolút nevetséges és rossz végkifejlet zárja, már semmiféleképp sem írható a széria hagyományaira. Mindössze annyi történt, hogy a készítők feláldozták a sztorit a játékélmény oltárán.

Ez persze nem baj, ha a gameplay megéri az áldozatot. A Saint's Row: the Third pedig, bár nem képvisel értéket, piszkosul szórakoztató. Akik csak azért vennék meg, hogy kövessék az eddig is harmatos sztorit, felejtsék el, itt ugyanis a szabadságon és a minél ízléstelenebb humoron van a hangsúly. Mivel a karakterünket teljesen személyre szabhatjuk, akár pucéran is rohangálhatunk vele, hatalmas mellekkel, vagy épp... nos, szerintem el tudja képzelni a kedves olvasó. Különösen mókás, hogy az átvezető videókban is úgy néz ki a karakter, ahogy mi szeretnénk, így állandó poénforrás, hogy a többi szereplő tudomást sem vesz az épp bohócmintásra festett arcunkról és rózsaszín sztrecsrucinkról (csak hogy egy finomabb példával éljünk). Ráadásul annyiféle festés és ruha van, hogy míg élünk, nem próbáljuk ki mindegyiket.

II. oldal

[bold]Mindent lehet

[/bold]

A játékmenet nem fejlődött túl sokat, így a felállás ismerős lesz a korábbi részekből. Akárcsak a GTA-ban, a Saint's Rowban is küldetéseket kell vállalnunk, hogy minél több pénzünk legyen, amiből aztán eszelős külsejű ruhákat, tetkókat és fegyvereket vásárolhatunk. Ez viszont csak a kezdet, ugyanis egyes missziók után különleges járművekkel lehetünk gazdagabbak, mint a sugárhajtású repülőgép, vagy a pixeles, 8-bites tank (igen, zöld kockákból áll az egész). S hogy mit kezdünk velük? Nos, akkora kalamajkát okozunk, amekkorát csak tudunk. A Saint's Row világában a játékos már a puszta létezéséért is jutalmat kap. Ha lövöldözünk, rombolunk, balesetet okozunk, vagy épp felfedezünk, pénz és tiszteleti pont üti a markunkat, nehogy véletlenül úgy érezzük, hogy van, amit nem szabad Steelportban. Ráadásul míg az előző részekben el kellett érni egy bizonyos tiszteleti szintet, ha tovább akartuk görgetni a sztorit, addig a The Thirdben semmi sem állhatja utunkat.

Maga a város egyébként kellően nagy és változatos, élőnek viszont nem tekinthetjük. Ugyanis ha mi nem forgatjuk fel az életét, akkor az égvilágon semmi sem történik benne. Hiába, itt a világ csak díszlet, a főszerep ránk hárul, ennek azonban negatív következménye, hogy sok más sandbox játékkal ellentétben a The Thirdből nem sugárzik az élő város hangulata. Ha a kampánnyal végeztünk, jöhetnek a mellékküldetések, amik a szokásosnál is őrültebbre sikeredtek, illetve ráállhatunk a játék kimaxolására, de ha elértük a 100%-os limitet, nem sok értelme lesz elölről kezdeni az ámokfutást. Ez pedig szomorú, főleg egy olyan világban, ahol a maximumra fejlesztett pisztoly akkorát robban, hogy az ellenfelek szó szerint elszállnak.

Persze lehetséges, hogy valakit egyáltalán nem érdekel a hangulat, mert ő maga szereti megteremteni. Ez esetben pedig fejet kell hajtanunk a játék előtt, mert a The Third szó szerint végtelen sok lehetőséggel kecsegtet. Aki minden járművet, fegyvert, ruhát, támadást ki akar próbálni, minden bizonnyal élvezi a szabadságot, amit a program nyújt, és nem jön zavarba az olyan bizarr játékelemek láttán, mint a rakétavetős macis hátizsák, és remekül szórakozik, ha a karaktere zombis hörgő hangokat hallat, kövér, és lila színben játszik.

A The Third tehát egy élvezetes vidámpark felnőtteknek, egy hely, ahol tényleg minden ér. De persze tudjuk jól, hogy egyedül AZ sem megy, és ezért elméletileg örülnünk kéne a kétszemélyes kooperatív módnak. A teljes kampány végigjátszható egy barátunk segítségével, ami papíron jól mutat, de mivel a küldetések 90%-a egy játékosra lett kitalálva, a gyakorlatban zavaró lehet, hogy van még valaki a képben. Így aztán az ötlet kudarcot vall, és olyan érzést kelt, mintha csak a THQ erőltette volna rá a fejlesztőkre, mondván, hogy ez milyen trendi mostanában. Más multiplayer egyébként nincs, pedig egy sima DM ütős lehetne a Saint's Row környezetében.

III. oldal

Neon

A Saint's Row: The Third nem valami szép, sőt, vannak pillanatok, amikor kifejezetten elavultnak hat. Ugyan a bejárható terület nagy, és egyszerre akárhány karakter a képernyőn lehet, manapság sokkal jobban kinéző játékok is napvilágot látnak, így ennyivel nem vagyunk kibékülve. A textúrák és a speciális effektek még elmennek, a legnagyobb baj a kidolgozatlan, élettelen karakterekkel van. Inkább tűnnek műanyag bábúknak, mint embereknek. Ráadásul a The Third PC-s verziója nem sikerült túl jól. Míg nVidia kártyákon remekül fut, addig a tesztgépen (AMD Athlon II X2 @ 3,4 GHz; Radeon HD5770; 6 GB RAM) állandó szaggatást és sok-sok fagyást produkált, mert a készítők állítása szerint az AMD rossz drivereket adott nekik - hiszi a piszi, egyszerűen csak nem jó a port. A konzolos változatokhoz egyébként nem volt szerencsénk, bár az internetes fórumok tanúsága szerint nincs velük különösebb gond.

A hangok és a zenék olyanok, mint maga a játék: összeegyeztethetetlenek. A szinkron néha jó (a női főszereplőké például), néha rossz (a minden nőt lekurvázó klubtulajnál, mondjuk), az effektek elmennek szódával, a muzsika pedig... nos, ízlés dolga, mindenesetre akihez nem áll közel az amerikai gangsta életérzés, az nem fogja szeretni. És persze a rádióállomások is repetetitívek, meg sem közelítik a GTA-k minőségét.

Konklúzió

Igaz ez amúgy magára a játékra is. Aki szereti, ha azt csinál, amit akar, és minimális kontrollt hajlandó csak elfogadni egy sandbox akciójátéktól, élvezni fogj a The Third eszenciáját. Aki viszont jobban örül, ha egy játék igyekszik betartani bizonyos határokat, nem fog jól szórakozni a legújabb Saint's Row-val. Nem az a baj, hogy a játék rossz, sőt, épp ellenkezőleg, kifejezetten élvezetes. Inkább csak hiányzik belőle az igazi cél: hogy elmerüljünk benne. Így ugyanis ahelyett, hogy órákon át tolnánk, hajlamosak vagyunk fél óra elteltével felállni és tartalmasabb szórakozás után nézni. Ez pedig nem jó pont.

Platformok: PC, Xbox 360, Playstation 3

Tesztelt platform: PC