Király légy bár...
Ugyan fenntartom, hogy az egykorvolt korszakok nagyságán ábrándos tekintettel merengők megérdemelnék, hogy pattintott kőkésekkel végezzenek rajtuk bypass-műtétet, nem nehéz együtt érezni a múltba révedő, keményvonalas játékosokkal. Elvégre még 10-12 éve is ők álltak az ágazat középpontjában. A fejlesztők, illetve a kiadók a kegyeiket lesték, és egyértelműen az ő ízlésük határozta meg a jövő csapásirányait. Azonban ez a feltámadás reménye nélkül kimúló hozzáállás mára történelem. Manapság elsősorban az időhiányban szenvedőkre, vagy az instant sikerélményre vágyókra fókuszálnak a szcéna nagyjai. Akár jelképnek is felfoghatjuk, az EA egyik akkori kulcsembere, Richard Hilleman 2015-ben azzal sokkolta a hallgatóságot, hogy szerinte túl bonyolultak a cég produktumai.
Az új jelszó az erőfeszítést vicc szintjén sem igénylő hozzáférhetőség. Ez jóformán minden területen megfigyelhető. Az annak idején szörnyülködő gúnykacajjal fogadott automatikus életerő-regenerálódás bevett mechanikává lett a lövöldékben. A hagyományos kalandjátékokat a narratívára építő, gyakran fejtörők nélküli sétaszimulátorok szorították ki és a hangsúlyt a menekülésre helyező túlélőhorrorok helyét is átvették az akciódúsabb címek.
Ezek tükrében okvetlenül értékelnünk kell a Stormregion ex-alkalmazottjai által alapított Kite Games tagjainak merészségét. Hiszen a nyulak és disznók tusája körül forgó, 2001-es S.W.I.N.E. HD-újrakiadása még akkoriban készült, amikor a „vért, verítéket és könnyeket” alapállás volt az uralkodó.
Többet ésszel, mint erővel
A többség a gyakorlópálya abszolválása után esélyesen a kampányba vág bele. Bár a hatalmat puccsal megszerző Acélagyar tábornok legkedvesebb unokaöccsének sörtés bőrébe bújva jóval nehezebb dolgunk van, mint az agresszorok ellen védekező szőrgolyók generálisaként, utóbbit választva sem készülhetünk sétagaloppra. Ennek legfőbb oka, hogy annak dacára, hogy a feladatok papíron nem túl komplikáltak, szinte kivétel nélkül rettenetes túlerővel kell felvennünk az egyenlőtlen harcot.
Vagyis hiába költjük el két meccs között értékes erőforrásainkat arra, hogy ilyen-olyan fejlesztésekkel javítsunk katonáink túlélési esélyein, nem ússzuk meg az agymunkát. Az egységtípusok aknalerakáshoz, vagy légicsapás-kéréshez hasonló különleges képességeinek kiismerése és készségszinten való használata sem bónusz, hanem a diadal nélkülözhetetlen alapfeltétele. Mint ahogy a statisztikák bemagolása és a pályák akkurátus felderítése is kötelező. Magyarán, ha győzelemre akarjuk vezetni a mieinket, nem csak arról kell gondoskodnunk, hogy ne fogyjon el a benzinjük, vagy pazarolják el az összes muníciójukat. Arra is kénytelenek vagyunk ügyelni, hogy megannyi nehézség, megalázó vereség és visszatöltött mentés után kiókumláljunk egy ütőképes tervet. Majd záróakkordként jöhet a lényeg: biztosítani, hogy a zászlónk alatt vonulók svájci órákat megszégyenítő precizitással hajtsák végre az ukázunk.
Megjegyzendő, hogy ideig-óráig még a frontális rohamot túlkomplikált, értelmiségi handabandának tartó antitalentumok is elboldogulhatnak, mert a missziók között pótolhatják elesett specialistáikat. Ám a megannyi csatát megélt járművek legénysége idővel egyre tapasztaltabbá válik. Egy vérbeli veterán, vagy egy elit pilóta kincset ér. Következésképpen végső soron magunk alatt vágjuk a fát, ha ahelyett, hogy hímes tojásként óvnánk katonáinkat, inkább a vágóhídra tereljük őket. A más címeknél sajnos oly jól beváló, koncepciótlan fel-alá masírozgatást ezért itt elfelejthetjük, és azt is ajánlott tudatosítanunk, hogy kellő akaraterő híján bukásra vagyunk ítélve.
De éppen emiatt olyan édes a siker íze, és az, hogy apránként akkora rutinra teszünk szert, hogy a maximum hét másik érdeklődővel kipróbálható multiban sem hozunk szégyent a nevünkre. Azaz kitartásunk jutalma nem egy achievement, trófea, kosztüm, győzelmi tánc, erre-arra elverhető virtuális valuta, vagy efféle színes-szagos apróság. Az ezeknél nagyságrendekkel többet érő elégedettség és profizmus érzésével gazdagodunk, ha kitanuljuk a fortélyokat.
A stratégiai elemekre így egy szavunk sem lehet, ám a koronát az egészre a páratlan atmoszféra teszi fel. A kiváló szinkronszínészek egy nívósabb szombat délelőtti rajzfilmbe illően kölcsönzik hangjukat a rafinált ugrifüleseknek és a mogorva-goromba sertéseknek. A szövegírók sem tétlenkedtek: alárendeltjeink kijelölésekor-kommandírozásakor és at átvezető animációk során záporoznak poénos egysorosok. Lehetetlen megállni röhögés nélkül, mikor egy bamba ártány gonoszul göcögve megjegyzi, hogy a kilőtt nyuszinak ingyen volt a temetése. Mint ahogy az röfiket ízes, de nem obszcén szitkokkal gyalázó répapusztítók sziporkáin is önkéntelenül fel-felnevetünk. Számos mai műből fájóan hiányzik ez az olcsó popkulturális utalgatások helyett helyzet- és jellemkomikumra épülő, nem igénytelen-alpári humor.
Keresem az utam
Az alkotás tehát le sem tagadhatná, hogy egy teljesen más szabályok szerint működő éra gyermeke. Ez azonban az RTS-rajongók szívét megdobogtató pozitívumok mellett nehezen, vagy sehogyan sem védhető negatívumokkal is jár.
A fő Achilles-sarok a már 2001-ben is kritikák tucatjaiban teljes joggal ízekre szedett mesterséges intelligencia. Pontosabban, a Benny Hill show kergetőzéseit is realista drámává emelő abszurd marhaságokat futószalagon szállító útkeresési algoritmus. Sokkoló látni, hogy a tankok, lövegek és vontatók még viszonylag széles szakaszokon sem képesek normálisan haladni. Ehelyett egymást akadályozva nem annyira a harcmezőre, mintsem dodzsempályára illő lökdösődéssel kergetik őrületbe az önjelölt hadvezéreket. A szűkebb utcákon való közlekedés pedig iszonytató egészségügyi kockázatokat rejt. Hiszen ha hipertóniában szenvedünk, abszolút reális a veszélye annak, hogy földi pályafutásunk utolsó, gutaütés-zárta pillanataiban méltatlan módon egy digitális nyúl, vagy disznó felmenőit szidjuk habzó szájjal. Az egységkínálat is lehetne egy kicsivel bőségesebb, és fájóan hiányoznak a véletlenszerűen generált térképeken vívható, gyakorlásnak-lazításnak ideális gyorscsaták – igaz, ezek apróságok a fő gondhoz mérve.
Persze egy közepesen laktató gyorséttermi menü árát kóstáló, deklaráltan kizárólag a külcsínt érintő felújítástól botorság lenne elvárni, hogy orvosolja az eredeti verzió hiányosságait. Ugyanakkor ez felveti azt a kérdést, hogy volt-e ebben a formában újra piacra dobni a Kite Games munkájának gyümölcsét? Elvégre kimondva-kimondatlanul egy igényfelmérő főpróbáról van szó, mivel a készítők finoman jelezték, hogy ha a közönség jól fogadja a játékot, jöhet a folytatás. De akármennyire is fáj leírni, hajlok arra, hogy a hiányosságokat jótékony, rózsaszín köddel borító nosztalgia mámora nélkül jelenlegi formájában a program legfeljebb a felső-középmezőnybe fér bele. A félreértések elkerülése végett: ez igen komoly teljesítmény, mert hosszú oldalakon keresztül sorolhatnánk az annak idején milliókat lekötő, ám mára végzetesen elavult címeket.
Viszont ettől a tény tény marad. Míg egy kis AI-ráncfelvarrással a S.W.I.N.E. -nak jó esélye lenne arra, hogy megszólítsa az anyátlan-apátlan árvaként tengődő régi motorosokat, aktuális állapotában erre lényegesen kisebb sansza van. Elvégre hiába beszélhetünk csupán egyetlen érdemi gyengeségről, az sajnos alaposan rányomja bélyegét az amúgy parádés-kicsinosított összképre. Mivel elég nehéz úgy a vitathatatlanul túlsúlyban lévő jó erényekre és a megszépült grafikára fókuszálni, hogy offenzíváink rendre a térbeli tájékozódást úri huncutságnak tartó sofőrök hibájából omlanak össze. Ergo, ha elsősorban azért ruháznánk be egy példányba, hogy kicsit elmerüljünk az emlékeinkben, egy percig se habozzunk: azt fogjuk kapni, amire vágyunk. Én pontosan ezzel az elvárással ültem le a monitor elé, és egy percig sem unatkoztam. De ha ennél többre fájna a fogunk, akkor könnyen megeshet, hogy 90-110 perc elteltével keserű szájízzel keresünk majd magunknak más elfoglaltságot.
