Ryse: Son of Rome - légiók, előre!

Leteszteltük az új generációs Xbox legszebb, és egyben legbrutálisabb játékát. Hulljanak a barbárok!

Ryse: Son of Rome - légiók, előre!

I. oldal

Úgy tűnhet, a Ryse nem nagyon tudta, mi akar lenni. Vagy a Microsoft nem tudta biztosan, minek is szeretné látni a Crytektől vásárolt exkluzív játékot. Amikor először bejelentették, még az Xbox 360-hoz frissen kiadott Kinectre készült. Aztán a Microsoft valószínűleg belátta, hogy az eszköz minden optimizmusa ellenére nem működik keményvonalas játékokkal (még a Lionhead által készített Kinect-exkluziv Fable sem működött) és azt is úgy érezte, hogy több haszna lenne a Ryse-nak az Xbox One nyitócímeként, hiszen egy új generáció kezdete hagyományosan jó időpont teljesen új sorozatok elkezdésére. A játék újgenerációs bemutatkozása újabb kudarcot jelentett a nehézkesen döcögő marketing gépezetnek, ami akkortájt majd szét akart esni. A Microsoft E3-as konferenciáján egy nagyon látványos bemutatóval nyitottak, amitől mindenkinek leesett az álla, ám ez a csodálkozás csak addig tartott, amíg el nem érkeztek az első harchoz, vagyis a játékmenetet demonstráló részhez...

Aztán jött a nagy meglepetés, negatív értelemben: ez az egész egy QTE-fesztivál! Mindezt akkor, amikor az Xbox 360/PS3 generációban túlhasznált QTE-alapú dolgokból már mindenkinek elege volt, és amikor erre egy egész játékot építeni már-már elmebetegségnek tűnt. Egy szó mint száz: a Ryse le sem tagadhatta volna, hogy eredetileg Kinectes anyagnak készült. Vette az adást a Crytek is, ezért a megjelenésig hátralevő időt a harcrendszer átalakításával töltötte. Kérdés persze, hogy ez mennyire sikerült. Az első benyomásokat ugyanis nagyon nehéz megváltoztatni, ráadásul ironikus módon nem csak az Xbox One próbálja magáról lemosni a bemutató után összeszedett sarat, hanem az egyik legfontosabb nyitócíme is. A szél tehát dupla erősséggel fúj szembe a Microsofttal. A Ryse-nak azonban érdemes nyitott elmével nekiállni, ugyanis hamar rájöhetünk, közel sem annyira vészes a helyzet, mint ahogy azt sokan igyekeznek lefesteni (ez egyébként igaz lehet a konzollal szembeni általános hozzáállásra is).

Rögtön essünk túl az első megdöbbentő kijelentésen: a Ryse nem egy rossz játék. Most, hogy mindenki elájult kétszer, és azon fáradozik, hogy megszerezze a lakcímemet, és reggelre vécépapírral dobálja körbe a házamat, hadd jelentsem ki gyorsan azt is, hogy persze nem is egy kiemelkedő alkotás. A külföldön kiosztott túlzóan negatív és lehúzó pontszámokat azonban nem érdemelte meg, de mélyre kell ásnunk, hogy megtudjuk miért. A Ryse-ban ugyanis több van, mint ami elsőre látszik. Márpedig elsőre nem látszik túl sok, mert a harcrendszer nem túl összetett. Alapvetően négy gombot kell használnunk, hogy alapszinten sikeresek lehessünk: az X-szel támadunk a karddal, az Y-nal ütünk a pajzzsal, az A-val védjük a bejövő támadásokat, a B-vel pedig elgurulunk. Ha ezt a négy gombot véletlenszerűen nyomkodjuk egymás után, úgy mindenféle gond nélkül végigmehetünk a játékon a legkönnyebb fokozaton, nem kell attól tartanunk, hogy egy-egy halál miatt a töltőképernyőt kell bámulnunk.

A Ryse-ban ugyanis a harci szituációk általában ismétlik egymást. Megérkezünk egy helyre, a nyakunkba szakad egy rakás ellenfél, akiket szépen sorban legyilkolunk. Ha elég ideig ütöttünk valakit, akkor a feje felett megjelenik egy ikon, hogy kivégezhetjük. Dönthetünk úgy is, hogy ezt ignoráljuk és tovább ütlegeljük, ilyenkor a delikvens egyszerűen csak meghal. Nem érdemes azonban kihagyni a kivégzéseket, mert ezek a játék leglátványosabb részei. Ilyenkor a kamera filmesen beközelít, és előjönnek a QTE-k: a játék színes sziluettet rak az áldozatunk köré, és magától értetődő módon a színnek megfelelő gombot kell megnyomnunk ahhoz, hogy... mihez is? Csak mert igazából bármit nyomunk, a kivégzés ugyanúgy végbe megy, látszólag semmi különbség nincs aközött, hogy csak rátenyerelünk a kontrollerre, vagy rendesen nyomkodjuk is a szükséges gombokat.

II. oldal

Ez a Ryse egyik legfurcsább része, ami egyben egy szokatlan játéktervezői döntést is hordoz. A program ugyanis enged rosszul játszani, vagyis a rossz játékért cserébe is megkapod a vizuális jutalmat - a kivégzés gond nélkül végbemegy, álleejtve bámulhatjuk a részletes modelleket, a tükörsima animációkat, és persze a kendőzetlen brutalitást. Ez azonban közel sem a teljes történet, és hiba lenne ez alapján azonnal eltemetni az egészet. Éppen ezért ajánlom, hogy a játékot legalább közepes, de még inkább legnehezebb fokozaton kezdjétek el. Ugyanis, habár az animációkat megkapjuk, fontos megemlíteni, hogy a tökéletesen időzített, rendesen levezényelt kivégzésekért bónuszok járnak, és hogy melyik bónuszt kapjuk meg, azt nekünk kell kiválasztani a D-pad segitségével. Választhatunk a több tapasztalati pont, a bónusz sebzés, a fókusz visszatöltése, és az élet visszatöltése között.

Mivel az ellenfelek általában változatos összetételben jönnek, nehezebb fokozaton alaposan át kell gondolnunk, mikor melyik bónuszt használjuk. Elképzelhető például, hogy a támadó csürhében jön egy-két könnyen lekaszabolható baka, néhány pajzzsal is rendelkező keményebb csóka, és mondjuk egy vezér, rengeteg életerővel és nagy sebzéssel. Lehet, hogy az elsőn érdemes visszatölteni a korábbi harcban elvesztett életünket, a másodikon beszedni egy kis bónusz tapasztalati pontot, hogy minél hamarabb meg tudjuk venni a táposabb képességeinket (különben később nehéz dolgunk lesz), a harmadikon pedig behúzni a bónusz sebzést, hogy aztán az utolsó kettőt könnyebben tudjuk legyőzni. Nehezebb fokozaton oda kell figyelnünk a védekezésre is: az ellenfelek nagyon hamar leveszik életerőnket, így okosan érdemes megválasztani pozíciónkat a harcban, és hárítani a bejövő támadásokat. Kénytelenek leszünk használni az X hosszú lenyomásával előhozható erősebb kardcsapást is, vagy az Y lenyomva tartásával abszolválható nagy ütést a pajzzsal, aminek segítségével a nagyobb pajzsos rosszfiúk védekezését is lebonthatjuk, vagy pár pillanatra bekábíthatjuk a fürgébb gazfickókat, akiket amúgy nem tudnánk eltalálni kardunkkal.

Hirtelen előjön tehát egy csomó olyan dolog, amire oda kell figyelnünk. Koncentrálnunk kell, mert bár kevés lehetőségünk van, mindet maximálisan ki kell használnunk. S persze el kell kapni a ritmust, ez ugyanis a Ryse legnehezebb része. A harcoknak és a gombok "sorrendjének" van egy ritmusa, amit ha sikerül elkapnunk, nem csak, hogy hatékonyabbak lehetünk, és több tapasztalati pontot szerezhetünk menet közben, de rendkívül kielégítő érzést is ad az egész. S akkor olyan dolgokról még nem is beszéltem, mint a nehezen védhető támadásokkal rendelkező főbb ellenfelek: itt vagy kénytelenek leszünk elgurulni, vagy tökéletesen időzített védéseket használni - ha viszont nem sikerült, akkor hamar elbúcsúzhatunk életünktől. Ezen felül még ráállhatunk a dupla, vagy tripla kivégzések előkészítésére. Ez persze elég kockázatos, hiszen ilyenkor a már kivégezhető ellenfelet békén kell hagyni, elkerülni a támadásait, miközben a társait is kivégezhető szintre hozzuk. A jutalmunk azonban nem csak néhány további bónusz, hanem a fantasztikus látvány, a direkt a többes kivégzésekhez készített kőkemény animációk.

Ha pedig úgy tűnik, hogy végleg nem jutunk dűlőre az ellenfelek garmadájával, van kéznél egy beépített "csalásunk" is, a korábban már említett fókusz felhasználásával előhívható Mátrix-üzemmód. Amíg ez aktív, rajtunk kívül mindenki lelassul, és gyors csapásokkal tehetjük ritkábbá az ellenséges felhozatalt. Akad tehát jó pár lehetőségünk, amit kihasználhatunk harc közben, s habár tény, hogy az esetek többségében csak pár alapmozdulatot fogunk használni, és tény, hogy a kivégzések miatt sok-sok QTE vár ránk, ám ezektől függetlenül én végig élveztem a Ryse kampányát. Amiben persze az is komoly szerepet játszik, hogy a Crytek nagyon jól ütemezte a fejezetek váltakozását. Összesen nyolc epizódot kell lenyomnunk, és ezek legtöbbje egymástól teljesen eltérő környezetben játszódik, így mire az egyik kezdene unalmassá válni, már jön is a másik.

III. oldal

Maga a történet persze nem nagy eresztés, de teljesen korrektnek mondható, ami már önmagában meglepő a Crysis részek után. Viszont rögtön azt is hozzá kell tennem, hogy aki történelmi hűségre vágyik, az nem a Ryse-ban fogja azt megtalálni. Főhősünk egy kitalált figura, aki Marius Titus néven fut, és a játék kezdetekor éppen azon fáradozik, hogy csapataival megvédje Rómát a rohamozó barbároktól, majd elkísérje Nero császárt egy biztonságos helyre, ahol átvészelhetik a támadást. Innentől aztán a kettő beszélgetésbe elegyedik egymással, Marius pedig elmeséli, mi történt vele az elmúlt hónapokban, a játék eseményeit tehát visszaemlékezések formájában fogjuk átélni. Persze semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, a korszaknak megfelelő módon lesz itt ármány, átverés, és egy közepesen meglepő fordulat, ahogy végignézzük, amint Marius vezetésével a római légiók egyre mélyebben hatolnak be a számukra ismeretlen brit területekre.

Olyan dolgokon már ne is lepődjünk meg, hogy Nero idejében ott van a Kolosszeum, vagy hogy a brit barbár törzsek harci elefántokon támadnak, de azon se, hogy érintőlegesen még az istenek is szerepet kapnak ebben a történetben. Viszont az egész egy kellemes hátteret ad a kaszaboláshoz. Marius egy korrekt keményarc karakter, kinek motivációit könnyen át lehet érezni, a különböző szereplőket pedig nagy gonddal építették fel kívül-belül, remek az arcjáték és a szinkronhangok is tökéletesek.

Ráadásul még egy szót sem ejtettem a többjátékos részről, ami meglepően addiktív. A Kolosszeumban vehetünk részt különböző kihívásokban, maximum ketten. Maga a környezet minden pályán más, így lehet, hogy az egyikben az aréna közepén egy erdőt találunk, a másikban pedig ostromszerű szituációt. Maguk a feladatok is igen változatosak: el kell kapnunk a hírvivőket, meg kell akadályoznunk, hogy a barbárok meggyújtsák a máglyákat, le kell gyalulnunk az ellenséges hordákat, meg kell ölnünk vezéreket, védekeznünk kell, támadnunk kell, és az esetek többségében mindezt összedolgozva hajthatjuk csak végre. Persze ha igazi kihívást keresünk, nekimehetünk egyedül is a próbáknak, vagy éppen belevethetjük magunkat a hullámokban érkező barbárok legyőzésébe, megkísérelve túlélni mind a 100 kört.

Azért hibák is akadnak, a többjátékos módban például rendszeresen előfordul, hogy egy-egy hullám utolsó ellenfele “befagy”, sebezhetetlenné válik, így nem tudunk tovább jutni, hiszen nem indul el a szkript a következő hullámra - ami különösen kellemetlen, ha már alaposan benne voltunk a dolgokban. A harcrendszer sem makulátlan: az esetleges folytatásban jóval változatosabb mozdulatokra lesz szükség, továbbá fájó pont, hogy egyáltalán nincs fegyverváltás - ami mondjuk valahol érthető, hiszen a római légiósok ragaszkodnak a bejáratott rövidkard + pajzs kombinációjukhoz, de néha áldozni kell a játékmenet oltárán, amit egyébként a Crytek tett is bőséggel. Ezzel együtt (szintén a harcok színesítésére) jóval több ellenféltípus kellene, jelenleg ugyanis ugyanazt az öt-hatféle ellenfelet váltogatja a játék, csak néha más skineket húz rájuk, ami bizony rendkívül kevés egy hack&slash akciójátékban. Aztán amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a Ryse rendkívül lineáris, de annyira, hogy ehhez képest a Call of Duty már-már Skyrimnek tűnik - sajnos nagyon látszik rajta a Kinectes múlt, néha úgy érezhetjük, szinte már csak egy fél lépésre vagyunk attól, hogy on-rails legyen.

IV. oldal

Nincsenek továbbá sem ügyességi, sem puzzle feladatok, még az olyan alap dolgokat is, mint a mászás, vagy a lehajolás is megoldja helyettünk a játék, csak nyomnunk kell az előrét. Kissé érthetetlen továbbá a Kinect erőltetése: a kütyüt kizárólag hangutasítások kiadására használhatjuk (például az íjászoknak szólunk, hogy ugyan lőjenek már), ami így azonnal megtörténik, de ha ugyanezt a bal vállgombbal akarjuk elérni, akkor hosszasan nyomva kell tartanunk, ami így olyan érzést kelt, mintha a készítők direkt kényszerítenének bele minket a Kinect használatába. Aztán ott van a menürendszer, ahol nem lehet elolvasni a feliratokat, és érthetetlen módon különválasztották a kivégzések és az általános skillek fejlesztését, és míg az előző egy batár nagy csempét kapott, az utóbbi egy kicsit, ezért sokáig azt sem vettem észre, hogy ott van. Szintén érdekes, hogy miután végigtoltuk a kampányt, megnyílik az utolsó nehézségi fokozat, ahol amolyan New Game+ módban kezdhetünk a már meglévő karakterünkkel, s habár nyilvánvaló, hogy ezen a ponton már mindent tudunk a játékról, ugyanúgy megjelenik az összes tutorial és tippek-trükkök felirat (megszakítva a játékmenetet), mint első alkalommal. Érthetetlen. Végül pedig a játék kellemetlenül sokat tölt két pálya között.

Ugyanakkor a Ryse félelmetesen, brutálisan jól néz ki. A karaktermodellek iszonyatosan részletesek, a szövetanyagok textúriái és viselkedése lehengerlők, valószerű látványt kapunk minden téren. Ahogy már említettem, a környezet kellően változatos és minden helyszín egészen más hangulatot áraszt. Azt garantálom, hogy az erdős pályán mindenki le fogja tenni a teljes agyszerkezetét. Döbbenet. Egyértelműen látszik, hogy a Crytek szerződtetett néhány hollywoodi filmes szakembert is, aminek köszönhetően a játék művészeti színvonala és képi világa jelentősen emelkedett a steril Crysiséhoz képest. Fantasztikus a bevilágítás, és nagyon jól (és rendszeresen) használják a mélységélesség-effektusokat. Ráadásul nincs teketória: az egész rendkívül brutális: lekaszabolt végtagok, fröcsögő a vér, átvágott torkok, széttaposott arcok, van itt minden. Ezt szeretjük.

A hangrészlegen is érződik a hatalmas költségvetés. Korábban már írtam, hogy a szinkronhangok nagyon jók, de ugyanezt tudom elmondani az általános hangokról és zörejekről is. A kardcsapások, a pajzsok összeütközése, a fém hangja a fémen, minden egészen lenyűgöző. Úgy tűnik, hogy az új konzolokon nem csak grafikában, de hangminőségben is jelentős ugrásra számíthatunk. Végül pedig ott van az eposzi zene, az egész megkoronázásaként. Talán némileg ide kívánkozik, hogy az írás minősége is sokat javult a Crysishez képest: nincsenek idióta párbeszédek (sőt, viszonylag kevés párbeszéd van), a szövegek jók, és nincs tele a játék rengeteg felesleges expozícióval. Érződik rajta, hogy felnőtteknek készült, és nem nézi hülyének a játékost, ami viszonylag ritka a mai játékiparban.

Mielőtt zárom a cikket, érdemes pár szót szólni a mikrotranzakciókról is, mert vannak. Nem kell azonban kétségbeesni, ugyanis csak multiplayerben található és kizárólag kozmetikai jellegű dolgokat vásárolhatunk, minden egyebet megvehetünk játékbeli valutával. Az összes skillt és kivégzést, valamint a többjátékos módban használható booster csomagokat is elérhetjük azáltal, ha egyszerűen csak jól játszunk. Ugyanakkor mindent megvehetünk valós pénzért is, ami persze lerövidíti és megkönnyíti a dolgokat. Csak ha megvásároltad a Ryse-t, és játszani szeretnél vele, nem hinném, hogy direkt át akarnád ugrani a fejlődés lépéseit, kivéve ha tényleg nagyon kevés időd, mert akkor viszont segíthetnek a mikrotranzakciók.

V. oldal

Mi tehát a Ryse? Ezt viszonylag egyszerűen el tudom mondani: egy nagyszerű játék alapja. Erre lehet építkezni és bővíteni, és elkészíteni egy minden tekintetben büntető második részt. Addig azonban ez egy alap marad. Egy olyan alap, ami elég jól működik, összeszedett, megfelelő kihívást nyújt, már most a székhez szögező többjátékos résszel rendelkezik, ugyanakkor majdnem minden részét fel kell tupírozni ahhoz, hogy felérjen a nagyobbak szintjére.

Platformok: Xbox One

Tesztplatform: Xbox One

Galéria megnyitása grid_on

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward