1. oldal

Amikor az első emberi telepesek megérkeztek Új-Zélandra a 13. században, furcsa lények sorával találták magukat szemben. Ezek közé tartozott a kakapó, avagy a bagolypapagáj is, a világ legnagyobb és egyetlen röpképtelen papagája. A kedves arckifejezésű, a fákon bájos ügyetlenséggel mozgó állatok sajnos rövidesen tömegével estek áldozatul a maori vadászoknak, és az emberekkel együtt a szigetekre érkező kutyáknak, macskáknak és rágcsálóknak. A 19. században megérkező európaiak pedig tovább rontottak a helyzeten, így a 20. századra a kakapó gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt Új-Zélandról.

A múlt század közepén alapos kereséssel sikerült ugyan előkeríteni néhány élő példányt a fajból, de ezek az egyedek rövidesen elpusztultak. Aztán 1977-ben a szakértők váratlanul ráakadtak egy rejtett populációra a déli Stewart-szigeten, köztük néhány nőstény madárra is, amelyekkel egy évszázada nem találkoztak a kutatók. 12 évvel később állami program indult be a bagolypapagájok megmentésére, amelynek keretében a túlélő madarakat biztonságos, ragadozóktól mentes élőhelyekre telepítették át.

A nem olyan régen még kihalt hitt madarak az elmúlt évtizedekben a bolygó legalaposabban tanulmányozott állataivá váltak. A 153 egyedet számláló populáció minden tagja ismert a kutatók előtt, és mindegyikük rádiós nyomkövetővel van felszerelve, így a szakértők minden pillanatban tudják, hol van, és mit csinál. És rövidesen mindannyiuk genetikai állománya is ismert lesz.

A kakapók megőrzésére indult program keretében ugyanis Andrew Digby és kollégái minden egyes madár genomját szekvenálják, így az idei év végére a bagolypapagájok lesznek az első faj a Földön, amelynek teljes genetikai állománya ismert. Az első állat, amelynek genomját leírták egy Jane nevű tojó volt. A madár génállományát egy átfogó, 10 ezer fajt vizsgáló madártani kutatás keretében szekvenálta a Duke két kutatója, Jason Howard és Erich Jarvis.

Amikor Digby értesült a vizsgálatról, rögtön eszébe jutott, hogy ezt akár a többi egyeddel is meg lehetne tenni. Elvégre csak 124 további genomot kell leírni, és meg is van a teljes faj összes példányának genetikai állománya. (Akkoriban ugyanis még csak 125 kakapó létezett.) Ez pedig olyan lenne, mintha egy egész könyvtárnyi anyaggal rendelkeznének a madarak genetikájáról egyetlen kötet helyett.

A DNS-ből kiderülő információk különösen annak fényében lehetnek értékesek, hogy a kakapók kapcsán egy sor más dolog is ismert, például a ma létező populáció összes rokoni kapcsolatát ismerik a szakértők, hiszen az elmúlt évtizedekben folyamatosan nyomon követték, hogy ki, mikor és kivel párosodott. Ezt egyébként nem is olyan nehéz észrevenni, mert amikor a madarak párosodnak, hímek adója jellegzetes remegésbe kezd. Aminek oka jól látható az alábbi videón, ahol egy bagolypapagáj Mark Carwadine zoológussal próbál párosodni.

A papagájok által lakott sziget tele van adatrögzítőkkel, amelyek minden arra járó kakapó mozgásait felveszik, és továbbítják a szakértőknek. Így a kutatók minden reggel megtudják, mi történt előző nap. A kakapók rendszertelenül, néhány évente mennek át egy-egy nagyobb párosodási időszakon. Ilyenkor a szakértők akcióba lendülnek, és befogják a kakasokat, hogy mintát vegyenek hímivarsejtjeikből. Ha egy tojó nem párosodott, vagy egy olyan hímmel került össze, amely kevéssé termékeny, a kutatók befogják, és jó minőségű spermiumokkal mesterségesen megtermékenyítik.

Amikor a tojók lerakják tojásaikat, a szakértők meglátogatják a fészket, amíg a madár élelmet keres, és megnézik, hogy minden rendben van-e annak tartalmával. Ha túl sok tojás van egy fészekben, abból párat átraknak egy kevesebb tojást gondozó tojóhoz, nehogy az anyák túlterheltek legyenek. A fiókák kikelése után pedig a csapat egyik tagja sátrat ver a fészek közelében, és minden éjszaka megméri a kicsik tömegét. Ha a fiatal madarak nem gyarapodnak megfelelően, eltávolítják őket a fészekből, és egy telepen nevelik és táplálják ezeket tovább, amíg alkalmassá válnak az önellátásra.

2. oldal

A kakapók szaporodási időszaka a szakértők elmondása szerint összeségében nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor gyereke születik az embernek. A fiókák állandó figyelmet és gondoskodást igényelnek az első hónapokban, de csak így van remény a faj megmentésére. Ahogy már említettük, amikor Digby először kitalálta, hogy minden kakapó genomját szekvenálni kellene, még csak 125 állat élt. Egy évvel később, egy sikeres párosodási időszakot követően 29 fióka csatlakozott a populációhoz, amelynek létszáma a projekt 1990-es kezdete óta majdnem megtriplázódott.

Mivel szerencsére nagyon fiatal, növekedő populációról van szó, a szakértők minden jel szerint jó úton járnak. A genomok szekvenálása pedig további eszközöket kínálhat a faj megmentéséhez. Mivel a szakértők minden évben minden madarat befognak, hogy ellenőrizzék egészségüket és kicseréljék nyomkövetőjüket, a genomszekvenáláshoz szükséges vérminták beszerzése nem jelent gondot. Ahogy a pénz sem, a madarak népszerűségének köszönhetően ugyanis közösségi finanszírozásból rövid idő alatt összejött az az összeg (nagyjából 110 ezer dollár), ami a sikeres végrehajtáshoz szükséges.

Eddig 81 genomot szekvenáltak a kutatók, de a pénz már megvan a maradék 72 egyed, és 28 nemrégiben elhullott példány génállományának leírásához is. Digby így joggal reméli, hogy még az év vége előtt végeznek a teljes projekttel. Az így létrejött adatállományból pedig rengeteg érdekességre fény derülhet a madarak evolúciójával kapcsolatban is. A kakapó két másik új-zélandi papagájfajjal a legősibb létező papagáj leszármazási vonalhoz tartozik, így vizsgálatukból kiderülhet, hogyan tettek szert egyes fajok kimagasló intelligenciára és fejlett hangképzésre.

Digby egyúttal azt is reméli, hogy 181 genomból az is kiderül, hogyan lehetne még jobban kezelni a növekedő, ám törékeny populációt. Rejtélyes például, hogy a kakapók valamilyen okból nagyon nehezen szaporodnak. Szemben a legtöbb madárral, amelyek tojásai 80–90 százalékban rendben kikelnek, a bagolypapagájoknál csak 50 százalék ez az arány, és a fiókáknak csak a harmada éri meg a felnőtt kort. „Úgy sejtjük, hogy a terméketlenségnek genetikai okai vannak, de ebben nem lehetünk biztosak” – mondja Digby. A teljes genomadatbázis birtokában viszont kideríthető lehet, hogy valóban a génekben van-e a hiba. és ha igen, mely DNS-szakaszok felelnek a problémákért.

A másik dolog, ami a kutatók munkáját nehezíti, hogy a madarak gyakran szenvednek kloacitiszben, vagyis a kloáka (a hátsó testnyílás) gyulladásában. Ami kezelhető ugyan, de senki sem tudja, hogy mi okozza. Egyes egyedekben ráadásul a kezelés után örökre megszűnik a probléma, míg másoknál állandóan visszatér a gond. Digby így joggal reméli, hogy a genomokból talán kiderül, az előbbiek mitől állnak ellen jobban a betegségnek.

A kutató abban is bízik, hogy a genomok ismeretében a jelenleginél is hatásosabban tudják majd összepárosítani az állatokat, és maximalizálhatják a faj genetikai sokféleségét. A korai vizsgálatokból például hamar kiderült, hogy a Gulliver nevű kakas olyan immungéneket hordoz, amelyek egyetlen más egyedben sincsenek jelen, pedig nagyon hasznosnak tűnnek. Ezt az információt máris felhasználják a konzerváción dolgozók, akik a mesterséges megtermékenyítések során egy kicsit mindig több esélyt adnak Gulliver hímivarsejtjeinek, mint a többinek.

Ha a kakapók megmentése sikeres lesz, minden jövőben világra jövő példány családfája felrajzolható lesz a születőben lévő genomadatbázis révén. És ha a kísérlet kudarcba fullad, és a bagolypapagájok végül kihalnak, génjeikből akkor is rengeteg dolog kiderülhet, például arról, hogy mi okozta a konzerváció csődjét, és ezt hogyan lehetne elkerülni. A genomok ismeretében továbbá a jövőben a faj feltámasztása is szóba jöhet, hiszen míg a mamutok vagy a vándorgalambok genetikai újrateremtésének egyik nagy akadálya, hogy nem áll rendelkezésre elegendő DNS ahhoz, hogy egy szaporodóképes populációt lehessen létrehozni, ez a kakapók esetében adott lesz.