- Az élet, a világmindenség... ja nem, csak az élet.
Melyik élethelyzet a legjobb arra, hogy számot vessünk az életünkkel? Mikor nézünk igazán önmagunkba? Talán év végén? Újévkor? Egy komoly eredmény, győzelem vagy egy súlyos betegség után? Dehogyis! A válasz ennél sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb – hiszen rólunk, automatizmusokkal és szokásokkal körbebástyázott emberekről van szó. Szakításkor! Bizony, ez az a fordulópont, ahol felborul minden, megkérdőjeleződik és összezavarodik a világ, a múlt a jelen és a nem túl bíztató jövő is. Magyarul: padlót fogunk.
Generációk
A kisgyerek, a kamasz és a majdnem felnőtt, a 33 éves Tamással együtt keresi az élet értelmét. Vagy legalább azt, amitől boldog lehetne. Oké, legyünk teljesen őszinték: valami olyat, amitől nem megy el az életkedvük, és amit nem éreznek hazugságnak. A kicsi nagy képeket festene, a serdülő verseket ír (nem olyan rosszakat amúgy!) a majdnem felnőtt pedig nemes egyszerűséggel rock sztár lenne. Mit tehet tízen pár év múlva az összetört szívű felnőtt, akiből egy képmutató, külsőségekben élő, üres reklámügynökség egy fogaskereke lett? Ugye így a nagy lehetőség is másnak tűnik már? Pedig a reklámfilm forgatás nem is tűnt olyan rossz ajánlatnak. Ez lehetne a nagy kiugrás! Kivéve, hogy már fiatal korában is megkérdőjelezte a reklámok létjogosultságát, hazug manipulációnak tartva mindet.
Mi mernénk fiatalkori önmagunkkal találkozni? És a szemébe nézni?
A film nagy erőssége, ahogy a párhuzamos idősíkokkal dolgozik. Andrást dobja a barátnője és ez emlék és identitás-krízis lavinát indít el. Csőstül jön a baj, a nosztalgia és a „mi lehetett volna”. 6 évesen, kisgyermek korban indulunk, de a 14 éves vízilabdás kamasz és a rock bandával próbálkozó 17 éves is fontos szerepet kap. Lényegében 4 főszereplő között ugrálunk, akik között az életkor, a világnézet és az arcszőrzet váltakozásai a legnagyobb különbség – de a legutóbbi talán mégsem, hiszen egyedül András 33 éves verziója szakállas. Karinthy "Találkozás egy fiatalemberrel" című novellája köszön vissza 2018-ban, kicsit megcsavarva, átszűrve, modernizálva, de mégis, az alapgondolat ugyanaz maradt.
Ha azonban úgy gondolná bárki is, hogy ez komoly, mély-filozófikus lélek-boncolás akkor csak kicsit van igaza. Rengeteg humor, paródia és keserédes emlékcsomag is el van rejtve a filmben. Van itt majd 20 évvel ezelőtti reklámplakát nosztalgia, Szomszédok másolás, kínos családi ebéd és rengeteg párbeszéd, amik nagy részét mi is elmondtuk vagy hallottuk már. És ilyenkor talán önmagunkon és az élet abszurditásán is tudunk nevetni kicsit.
Reisz Gábor a VAN után, megint a téblábolást, a megakadást és a kérdőjelek által agyonnyomott szorongó életet veszi górcső alá és igyekszik válaszokat is találni, némi útmutatást adni. Mégis felemás marad az egész, hiszen a hollywoodi szuperprodukciók képesek csak arra, hogy feketén fehéren megmondják a tutit. A valóság elvérzik, kicsit bekötözi a sebeit, jó esetben tanul a dologból, nehezen vagy könnyebben továbblép és persze ismét fejjel megy a falnak valamikor később. Ez nem fekete-fehér, hanem egy bukdácsolással teli élet, hullámvölgyekkel, életszagúan, néha szánni való, máskor ismerős és megmosolyogtató helyzetekkel.