1. oldal - Bevezetés, kiszerelések, kábel
A jelen videójáték-éra egyik legfontosabb jelensége a zenés játékok (Guitar Hero, Rockband) elsöprő sikere volt. A plasztik hangszer-utánzatok évekig a házibulik és kocka-partik visszatérő vendégei voltak, a játékosok pedig imádták, hogy nulla zenetudással, mégis szórakoztatóan imitálhatják a hangszerek használatát. Azonban visszatérő kritika volt a játékokkal szemben (elsősorban olyan gitárhasználóktól, akik már éveket öltek a saját hangszerük tanulásába), hogy azoknak "semmi köze az igazihoz", meg hogy "akkor már inkább tanulnátok valódi hangszert". Most ne menjünk bele abba, milyen butaság egy szórakoztatásra szánt játékkal szemben azt felhozni, hogy miért nem egyezik meg az igazival – azt viszont látni kell, hogy részben ezek a kritikák is hozzájárultak egy újabb, érdekes jelenséghez: a zenés játékok elkezdtek közeledni a valós hangszerekhez. Így aztán azok a fiatalok, akik rákaptak a zenélésre már eme imitálás hatására is, akár tovább is léphettek. A játékok sora viszont nem túl hosszú: volt egy súlyosan leszerepelő Powergig, ócska, kicsi, rosszul reagáló gitárjával, illetve az igen jól sikerült Rock Band 3, amit ha a hozzá tartozó Pro gitárral együtt vettünk meg, akkor sok számot teljesen valódi gitártechnikákkal és módszerekkel játszhattunk el, tanulhattunk meg. A probléma azonban pont ebből adódott: a Rock Band 3 kizárólag a saját, speciális gitárjával volt hajlandó együttműködni, így ha már meglévő gitárral szeretett volna valaki megtanulni játszani, netán nem tetszett neki a RB3 Fender Squierje, akkor számára nem volt más alternatíva. Egészen a Rocksmith megjelenéséig, ami azt ígérte, hogy bármilyen elektronikus gitárt kontrollerként használva valóban megtanulhatunk játszani.
A megjelenésről érdemes még egy kicsit elanekdotázni: a Rocksmith ugyanis az amerikai kontinensen már 2011-ben megjelent, Európában azonban jogi problémák miatt késett – itt ugyanis már létezett egy Rocksmith nevű zenekar.
A programról fontos leszögezni, hogy nem elsősorban játék, hanem sokkal inkább oktatóprogram, segédeszköz. A nem mindennapi tesztalanyhoz pedig nem mindennapi körítést adunk: a program bemutatása mellett mind én, mind Morte kollégám le fogja írni tapasztalatait. Más szintről, más platformon indultunk, én saját gitárral, ő a játékhoz mellékelttel. Csapjunk hát a húrok közé!
A Rocksmith (platformtól függetlenül) már vásárláskor magán hordozza különcségét, ugyanis egy akkora dobozban érkezik, mint más játékok gyűjtői kiadása. Ennek oka pedig a dobozban rejlő kábel, mely a Rocksmith lelke (vagy inkább artériája): ennek segítségével ugyanis bármelyik elektronikus, és a legtöbb elektro-akusztikus gitárt és basszusgitárt ráköthetjük konzolunkra/számítógépünkre. Ennek segítségével pedig a program érzékelni fogja, hogy melyik húrt melyik bundon (ez az a hely, ahová az ujjainkat tesszük) lefogva pengetjük meg. A kábel kellemesen hosszú, nem kell közvetlenül a konzol mellett görnyednünk, anyaga pedig annyira masszívnak tűnik, mint egy jobb minőségű gitárkábelé.
Morte kiegészítése:
[italic]Ha az alapkiadás dobozának mérete a gyűjtői kiadásokéval vetekszik, akkor a gitáros kiadás minimum egy csatahajó. A doboz szerencsére nem nehéz és a jól elhelyezett fülnek köszönhetően kényelmesen és könnyen szállítható kézben is, és a buszról sem fognak leszállítani miatta. A gitár jól be van csomagolva, a külső kartondobozon belül még három különböző réteg csomagolóanyagot találunk, a legbelső selyempapír, hogy ne karcolódjon a gitár. Ezen kívül a húrokat is külön védőpapír borítja, úgyhogy nem kell aggódnunk, ahhoz, hogy a cucc megsérüljön minimum egy tehéncsordának kell rajta átgázolnia. A csomagban természetesen benne találjuk a játékot a kábellel, és a gitár mellé jár még egy vállpánt és két Rocksmith feliratú dögös fekete pengető is.
Az én Rocksmithemhez mellékelt gitár egy Epiphone gyártmányú Les Paul Junior Special-II, de ezen kívül létezik még két drágább kiadás is, az egyikhez a fenti gitár nagyobb változata, a Les Paul Special-II jár, amely már 2 pickupos, a legnagyobb pakkhoz pedig egy Les Paul 100-at adnak. Az Epiphone a Gibson egyik alvállalata, az olyan olcsóbb árkategóriás, főleg kezdőknek szánt gitárokat, mint a Les Paul Junior Special-II Kínában gyártatják le, de ez ne riasszon el senkit. Szerintem ez egy szépen összerakott, jó anyagokból (mahagóni test és nyak, rózsafa fogólap) készült darab, jól esik kézbe venni, és nagyon kellemesnek találtam rajta a játékot.[/italic]
2. oldal - Játékmódok, lehetőségek
Mielőtt belekezdenénk a konkrét játékba, nézzünk szét a főmenüben! A központban a karrier-mód áll, ami tulajdonképpen ajánlott számok egymásutánját jelenti, eközben pedig gyűjthetünk rajongókat a minél jobb játékkal, és nyithatunk meg újabb extrákat a játék további részeihez. Nincs annyira kidolgozva ez a rész, mint egy Rock Band-turnésorozat, vagy Guitar Hero történetszál, a hangsúly inkább azon van, hogy az újabb számokkal újabb technikákat tanuljunk meg. Egy-egy fellépés 3-5 számból áll, amit először egy meghallgatáson elő kell adnunk egy minimum előírt szinten, majd csak utána indíthatjuk el a koncertet, ahol az aktuális számokat egymás után játsszuk el. A program rugalmasan kezeli a meghallgatásokat, ha 3-4 alkalommal sem sikerül elérni az előírt pontszámot, akkor felajánlja, hogy lentebb viszi a határt.
A karrieren kívül találunk még minijátékokat, amikben a gitározáshoz szükséges képességeinket fejleszthetjük egy-egy régies hangulatú, retro-grafikás játéktermi játékkal: például kezünk pozícionálását a bundokból felszálló kacsák vadászatával, vagy akkordok fogását egy tetris-szerű játékban. Bugyutaságuk ellenére hasznos gyakorlóeszközök ezek a minijátékok, csak kár, hogy megnyitásukhoz elég sokat kell játszani, nem áll mind rögtön rendelkezésre, aminek nem látom az okát.
Szerencsére viszont már rögtön induláskor elérhetjük az összes meglévő számot, és gyakorolhatjuk őket többféle módon: akár szakaszonként érve el minél pontosabb eredményt minél nagyobb nehézségen, vagy egyben, különböző sebességeken, de gyakorolhatjuk a kapcsolódó technikákat is külön pontszám alapú versenyeken. Minden technika előtt kis oktatóvideó és magyarázó szöveg mutatja meg, mit hogyan kellene csinálnunk, ezeket mindenképpen nézzék végig a kezdő gitárosok, és árgus szemekkel figyeljék a technikákat, mert hosszabb távon visszaüthet, ha nem úgy rögződnek be a mozdulataik, ahogyan kellene! Egy külön menüpontban össze is vannak gyűjtve az oktatóvideók, melyek az alapoktól (gitártartás, pengetési módok) a haladó technikákig (üveghang, barré, stb) terjednek, kiegészülve néhány, a gitár kezelésével foglalkozó videóval, így például a húrcseréről is láthatunk felvételeket.
Ha pedig szeretnénk kicsit a felszerelésünkkel is foglalkozni, akkor saját hangzásvilágot állíthatunk össze gitárokból, erősítőkből, pedálokból és effektekből – azonban ezeket is meg kell nyitni a korábban már említett szintlépésekkel. Itt viszont legalább van ennek értelme, hisz ezek mégsem kapcsolódnak a gitártanuláshoz, de kellemes extrát nyújtanak, amikért érdemes küzdeni.
Megint Morte:
Nagyon örültem ennek a funkciónak, ugyanis eddig főleg akusztikuson játszottam, és nincs külön gitárerősítőm, a többi kiegészítőről nem is beszélve. Ha valaki elektromos gitáron szeretne tanulni, de nem akar vagy nem tud rögtön drága felszerelésre költeni, annak emiatt is jó választás lehet a program. Ahogy Leon kolléga is írta, nemcsak az effekteket, pedálokat állíthatjuk be, hanem a gitár alaphangzását is, tehát ha azt akarom, hogy a Les Paul Juniorom úgy szóljon, mint egy Gibson Reverse Explorer, akkor ezt könnyedén elérhetem - persze tudjuk, hogy az igazit semmi sem helyettesítheti, de a Rocksmith jó munkát végez ezen a téren, és a rendelkezésre álló gitár, effekt stb. választék is szép nagy, csak győzzön az ember gyakorolni, hogy megnyithassa mindet.
3. oldal - Alkalmazkodó játékmenet
A Rocksmith tehát széles skáláját adja a gitártanulási eszközöknek: kézügyességfejlesztés, egyes technikák gyakorlása, videók, valamint a dalok részletes megismerése, begyakorlása segíti a gitárost a tanulásban. Azonban mindez csak a körítés a tényleges gitározáshoz, melyet egy egészen új kezelőfelület, valamint egy rendkívüli adaptív játékmechanika alkot meg.
Minden szám indulása előtt egy rövidke hangolást kell végrehajtanunk, azaz egyesével végigpengetnünk a húrokat, a program pedig szól, ha nem stimmel a hangmagasság. Ez a rész egyébként külön is elérhető, a leggyakrabban használt hangolásokhoz igazíthatjuk gitárunkat, így tehát egy elektronikus hangolót is kapunk a program képében. Ezután pedig bekerülünk a dalba, elénk tárul a kezelőfelület, mely első nekifutásra egy "3D-s Guitar Hero"-ra emlékeztet: magunk előtt látjuk a színekkel jelölt hat húrt, a képen jobbra-balra pedig a bundokat, melyeket számokkal jelölnek. Egyszerre mindig csak az adott szakaszban szükséges bundokat látjuk, ahogy haladunk lefelé vagy fölfelé, úgy gördül tovább a képernyő. A felénk gördülő kis pöttyöket pedig akkor kell pengetni, amikor átérnek a húrokon, a megfelelő színek pedig a megfelelő húrt jelölik, míg az akkordok síkban kiterjedve érkeznek. Leírva bonyolultnak hangzik, de átlátható, szép felület ez, csak el fog tartani egy darabig, mire az agyunk összekapcsolja a színeket, számokat a húrokkal és bundokkal.
Ahogy játszunk, eleinte egy adott számban csak nagyon kevés hangot kell megpengetnünk, mintha könnyű fokozaton Guitar Heróznánk. Aztán ha jól játszunk, úgy menet közben újabb és újabb hangok kerülnek a számba, sok fokozaton keresztül, míg el nem érjük az elméleti maximumot, amikor már az összes, a dalban megjelenő hangot, akkordot lejátsszuk, a szükséges technikákkal együtt. Mindezt menet közben, dinamikusan. Ez a Rocksmith leginkább zseniális húzása, ugyanis a nehézség folyamatosan alkalmazkodik a mi szintünkhöz: eljátsszuk egyszer a számot, és jobbak leszünk, majd újra és újra játsszuk, a már elért nehézségen, a fokozat pedig úgy emelkedik, ahogy mi bírjuk. Ha esetleg sokat hibáznánk, akkor sincsen probléma, visszább veszi a nehézséget, kiejt hangokat valós időben, nem kell stresszelnünk. Mindezt az adott szám szakaszaira külön-külön, azaz sok-sok apró részre van minden dal felosztva, és ha mondjuk egyik rész nem megy túl jól, akkor ott relatíve alacsonyabb lesz a nehézség, míg máshol esetleg akár a 100%-os szintet is elérheti.
A leírtak a gyakorlatban a következőképpen jelennek meg: elkezdünk játszani egy számot, alig pár hangot kell megpengetnünk, de tanuljuk a kezünk helyezését. Aztán jönnek az újabb hangok, majd megjelennek az akkordok, egyre többet és többet kell pengetnünk, végül (jó esetben, sok gyakorlással) eljutunk oda, hogy a teljes dalt eljátsszuk, egy idő után már fejből, majd egyre kevesebb hibával. Mindezt türelmes program keretein belül, sose érezzük, hogy de rosszak vagyunk, sem azt, hogy elérhetetlen akadály gördült elénk, mert annyira sok fokozatra vannak osztva a dalok, hogy mindig a szemünk előtt lebeg: "csak egy kicsivel kell jobban játszni, mindjárt meglesz". Ráadásul mindeközben az eredeti dal is hallatszik a háttérben, ami szintén segít a megfelelő játékban, a mi gitárunk csak "rájátszik" a számra. Pluszpoén, hogy eközben felül a szöveget is olvashatjuk karaoke módban, így akár énekelhetünk is, ha ahhoz van kedvünk (és ha tudunk kétfelé koncentrálni).
4. oldal - Grafika, többjátékos mód, dalfelhozatal
A grafikai körítés inkább csak funkcionális. A közönség még a korai Guitar Heróknál is rondább, feltűnően összevágott, de legalább elég sötétben vannak. Zenészeket nem látunk, az érzés inkább olyan, mintha mi állnánk a színpadon, és onnan néznénk le a tömegre. Van ugyan több helyszín is, de ezek sokat nem jelentenek, és úgyis a képernyő jelentős részét elfedő húrokra figyelünk játék közben. Hasznos kis funkció, hogy a háttérben halvány felirattal visszajelzéseket kapunk, ha tökéletesen eltaláljuk az egyik szakaszt, vagy nehézséget emelt a program, esetleg túl későn pengettünk. A kezelőfelületen azt is látjuk, ha nem jó helyen pengettünk, ilyenkor nyíl mutatja, merre kell mozgatni a kezünket, le se kell néznünk a gitárra.
Végül szót érdemel a multiplayer, ami... nos, van. Két kábel (és két gitár) birtokában egy gépnél játszhatunk ketten, és ennyiben ki is fújt a többjátékos mód. Persze ennek is van haszna, hisz jó móka lehet mondjuk ugyanazt a dalt gitárral és basszusgitárral együtt játszani, ugyanakkor kellemetlen, hogy ilyenkor a vendég játékos számára a nehézség a nulláról indul, és idő kell, míg a saját szintjére ér. Ezen segíthet a pendrive-on hozott saját profil, vagy a felhő alapú mentés, ezek hiányában viszont fel kell készülni lélekben a nehézség "manuális" emelésére.
A dalfelhozatalon érződik, hogy nincs a fejlesztők mögött Activision nagyságú anyagi támogatottság, ezért sok számot valószínűleg nem fogunk ismerni. Ugyanakkor úgy válogatták össze a dalokat, hogy majdnem mindegyik tartalmaz valami olyan elemet, amivel bővíthetjük tudásunkat, újat tanulhatunk, gyakorolhatunk. A stílus elsősorban klasszikus rock, bár a megjelenés óta már érkeztek blues, soul, metal műfajba is belekóstoló DLC-k, azonban a választék messze elmarad a Rock Band 3 felhozatalától.
Morte:
Az alapkínálat elég változatos ahhoz, hogy a különböző zenei ízlésű játékosok is mindenképp találjanak maguknak pár dalt, amit szeretnek, de pont emiatt valószínűleg kevesen fogják megúszni kiegészítők vásárlása nélkül. Az európai DLC kínálat egyelőre még jóval kisebb, mint az amerikai, de azért szép lassan bővül a lista, csak ez a különböző platformokon nem egyszerre történik. A kínálat Steamen 107 dalból ill. válogatás- és effekt csomagból áll, ezekből a PS Store-ban 76-ot találtam.
5. oldal - Leon magánvéleménye
Leon magánvéleménye
Évekkel ezelőtt kaptam egy akusztikus gitárt, majd pár hónappal később vettem egy elektromosat. A tanulásba eleinte lelkesen vetettem bele magamat, majd ez a lelkesedés lassacskán elkopott. Gitározást tanulni nehéz, dalokat megjegyezni nagy meló, és sokáig semmi sikerélményt nem nyújt, az ügyetlen prüntyögésnek nem sok köze van ahhoz, amit az eredeti számban hall az ember. Így aztán nem tartott ki a lendületem elég ideig, a gitározást meguntam, feladtam.
Most, évekkel később, a Rocksmith-ről érkező első információk újra felszították bennem a vágyat. "Játék formába öntött gitártanulás? Ez kell nekem!" - ezek voltak az első gondolataim. Végül megjelenéskor megvettem a játékot, és azóta sem bántam meg. A Rocksmith eléri azt, amit a szakkönyvek és gitártanárok nehezen tudnak: motivál, és könnyedén tanít. A lépcsőzetesség, fokozatosság miatt sokszor azt vettem észre, hogy újra és újra játszom az adott dalt, csak hogy kicsivel több pontszámot érjek el, csak hogy kicsivel precízebb legyek, és közelebb legyek az áhított 100%-hoz. Órákat töltöttem el gitározással, és nem zavart, hogy újra nagyon fájtak az ujjbegyeim, egyszerűen maga elé szögezett a program. Láttam a fejlődést, kézzel foghatóan, és éreztem is magamon a gyakorlás eredményét. És mindeközben szórakoztam is: zenét hallgattam, rájátszottam, és nem pedig egy üres tabulatúrát bámultam csendben, mely csendet csak a gitáromon létrehozott bénázás hangja tört meg.
Néhány helyen kritizálták a lagot, a hang késését. Ilyennel szerencsére nem találkoztam, egy számban legfeljebb a legelső hangnál volt olyan érzése az embernek, mintha kicsit csúszna, a későbbieknél minden folyékonyan ment, pláne ha eltaláltam a dal ritmusát, és annak megfelelően játszottam, nem pedig a vizuális jelekre koncentrálva.
A Rocksmith számomra megérte az árát. Új energiát, motivációt adott a tanulásnak.
6. oldal - Morte magánvéleménye
Morte magánvéleménye
Sok-sok évvel ezelőtt kezdtem el gitározni, akkor még akusztikuson, aztán egy ujjtörés vetett véget hosszú időre gitáros karrieremnek és családom szenvedéseinek (hagyd már abba, ez iszonnyúúú! – a szöveg gondolom sok kezdő gitárosnak ismerős). Az már a sors iróniája, hogy a balesetet okozó ló neve Jazz volt. A hosszú kényszerpihenő után már csak hébe-hóba vettem a kezembe gitárt, jó volt időnként elővenni a régi hangszert, a tabulatúrákat, kazettákat, könyveket, de valahogy nem tudtak már rávenni a komolyabb tanulásra, gyakorlásra. Vettem egy olcsó noname elektromos gitárt is, de az sem hozta meg a kedvemet, ráadásul nem is volt hozzá rendes felszerelésem. Kocka vagyok így sokat gondolkodtam azon, milyen jó és kényelmes lenne, ha a gitárt a számítógéphez köthetném, és az erősítőként működne, közben nézhetném a monitoron a tabokat, meg hallgathatnám az eredeti zenét is. Ez már nagyon régen volt, a múlt században, a Guitar Hero és társai csak jóval később jöttek ki, én meg csak azt kérdeztem, miért nincs még olyan játék, amihez végre igazi gitárt lehet használni? Telt-múlt az idő, eladtam az öreg elektromost (a rajta lévő általam készített matrica szerintem többet ért, mint az egész gitár). Időnként még leporoltam akusztikus barátomat egy kis Metallica, vagy Led Zep prüntyögés erejéig, és ennyiben maradtunk.
Aztán jött Rocksmith. Nem fogok nagy csodát ígérő marketing szöveget lenyomni, mert gitározni azóta sem tudok. Ahhoz, hogy látványos eredményt produkáljon az ember, jóval több idő kell, mert ahogy Leon kolléga is említette, a gitártanulás kemény meló, de legalább már látom, hol tartok, hová fejlődhetek, és azt is fel tudom mérni, milyen ütemben. Nekem kicsit furcsa volt elsőre, hogy úgy kezdjek egy dalt megtanulni, hogy nem játszok le minden hangot belőle, és még most is úgy érzem, hogy jó lenne egy olyan játékmód is, amelyben a hagyományos módon lehet tanulni, tehát a játék rögtön minden hangot mutatna, én meg az játszanám le, amelyiket éppen tudom, és nem döntené el helyettem, hogy melyik legyen az.
Én is a legjobban a sokak által emlegetett lagtól tartottam, de sem a PC-s, sem a PS3-as verzió tesztelése során nem találkoztam vele (Leon pedig Xboxon tesztelt és neki sem voltak gondjai). Bonyolultabb rendszerek esetén (külön hangfalak, házimozi rendszer) érdemes követni a használati útmutatóban és a fórumokon leírtakat, és akkor nem lesz probléma.
Számomra a Rocksmith már csak a benne lévő oktatófilmek, a hangoló rész és az effekt, pedál stb. szimulátorok és a kábel miatt is megérte az árát, még akkor is, ha az általa használt tanulási módszer számomra kissé szokatlan is. Nem tanulok valami gyorsan, így nálam majd hosszú távon dől el, hogy mennyire eredményes a program által használt módszer, de úgy érzem idővel és kitartással szép eredményeket érhetek el a segítségével.
7. oldal - Zárszó
Mint láthatjátok, mindketten azon a véleményen vagyunk, hogy a Rocksmith egy kiváló eszköz a gitárt tanulók számára. Nem tanul meg helyetted játszani, nem fogsz tőle pikk-pakk a hathúros mesterévé válni, és nem fogod a gyakorlást sem megúszni, viszont ha elég kitartó vagy, akkor segítségével sokkal több motiválással és érezhető eredményekkel haladhatsz a tanulás rögös útján. A rendelkezésre álló eszközök tárháza bőséges: oktató videók, gyakorló minijátékok, technikákat oktató részek, erősítő- és gitárhangzások, na és persze a számtanulások dinamikusan alkalmazkodó menete együtt egy komplex oktatóprogramot alkotnak. Játékként nem állja meg a helyét, hisz nem is annak készült, de ha szeretnétek gitározni tanulni, akkor bizony érdemes elgondolkozni a Rocksmith vásárlásán.
Tesztelt platformok: PC, PS3, X360
