1. oldal - A vádbeszéd
Tisztelt bíróság!
Bár a Road Rash széria az erős kezdés után megannyi más franchise sorsára jutott, és pár esztendőnyi tündöklés után méltán elfeledve tűnt el a semmiben, azért sokunk gyermek, vagy ifjúkorának meghatározó élményei közé tartozott. Éppen emiatt, amikor kiderült, hogy a Team 6 tagjai egy Road Rage címre keresztelt szellemi örökössel készülnek megörvendeztetni a verekedős-motorversenyzős programok rajongóit, a műfaj szerelmeseinek körében közel általános volt az eufória, amit az sem tudott megtörni, hogy a hivatalos megjelenési dátum egyre és egyre csúszott. 2017. november 14-én azonban végre a kezeink közé kaparinthattuk az akkor még nagynak gondolt művet, hogy aztán szemkápráztató gyorsasággal ocsúdjunk fel, és a rózsaszín ködbe burkolózó eufória helyét frusztrációval és vörösen izzó haraggal kevert, jogos düh vegye át.
Ennek oka, tekintetes törvényszék, hogy, ahogy azt a vád reményeink szerint bizonyítani tudja, a Road Rage semmiféle definíció alapján nem tekinthető játéknak, sőt, a pontos besorolása alighanem nálam nagyobb elmékre vár. Interaktívnak interaktív, határozottan nem film, a könyvekkel, illetve a hanglemezekkel, bábjátékokkal és cirkuszi mutatványokkal sem lehet összetéveszteni. Ám semmiképpen sem érdemli meg, hogy a legszerényebb mértékben is a szórakoztatóipar részének tekintsük, mivel tökéletes antitézise, sőt, megcsúfolása mindazon szép és nemes elveknek, melyeket az ágazat valaha is zászlajára tűzött.
Holott, az alaphelyzetnél kívánni sem lehetne izgalmasabbat. A nem is olyan távoli jövőben járunk, ahol a globális multicégek elleni "Első Nap"-nak nevezett lázadáshullám után a társadalom jóformán atomjaira hullott és a lakható részeken elvetemült bandák terrorizálják a békés életre vágyó embereket. Mi egy kispályás vagányt alakítunk, aki elhatározza, hogy félelmet nem ismerve nevet vív ki magának és eközben akarva-akaratlanul is leleplezi a háttérből manipuláló elit összeesküvését. Ugyanis, mint ahogy arra igen hamar rájöhetünk, az elvileg elpusztult városrészekben vígan zajlik az élet, de ez a gigászi, kivilágított felhőkarcolók és a több ezer kocsi keltette szmogfelhő ellenére sem tűnt fel senkinek. Ahogy ebből is kitűnik, összecsapott, logikátlan, ráadásul hajmeresztően rossz dialógusokkal teli, ZS-filmeket idéző chat-üzeneteken keresztül kibontakozó történetet kapunk. Egyik ostobábbnál ostobább, előre látható álfordulat követi a másikat, ezért egyedül a szövegek furcsa angolságán szórakozhatunk.
Természetesen, a nemjáték ettől könnyedén muzsikálhatna parádésan, mert a hangsúly a fejleszthető motorokkal való száguldozáson és a fejszékkel, pajszerokkal, kalapácsokkal és selfie-botokkal megvívott, öldöklő küzdelmeken van. Ám, miután a beígért, összesen kilencvennyolc küldetés nem más, mint hét, egymástól nemritkán alig-alig különböző típusfeladat váltogatása, a monotonitás és az atmoszféra teljes hiánya miatt már egy kurta óra után méla, testet-lelket szaggató unalom kínozza az embert. Hiába van szó a viccnek is rossz kampány során arról, hogy teherautókat kell felrobbantanunk, ennek nyoma sincs és csupán annyi a dolgunk, hogy tizedszerre is áthajtsunk a megadott időlimiten belül az ellenőrzési pontokon. Amikor pedig a triádok rettegett, Császároknak nevezett vezetői ellen vonulunk hadba, akiknek lépteit elvileg éjjel-nappal tucatnyi, állig felfegyverzett fanatikus hívük óvja, és arra készülünk, hogy egy orbitális vérfürdőbe csöppenünk, rezignált sóhajtással vehetjük tudomásul, hogy megint nincs másról szó, mint, hogy a sikerhez a pályán bóklászó három, ímmel-ámmal védekező nyomoroncból kettőt fejbe kell csapnunk.
Ez már önmagában is elégséges lenne ahhoz, hogy ezt a nyomdafestéket tűrő jelzőkkel leírhatatlan fertelmet 2017 egyik, ha nem a legnagyobb mélypontjaként könyveljük el, de a koronát az egészre a korai alfához mérve is szégyenteljes játékmenet teszi fel. A fizikai modell jó eséllyel a múzsa csókjaként hathat bárkire, aki egy, a S.T.A.L.K.E.R. nyomdokaiban járó alkotáson dolgozik, mivel egymást követik a hol halálos, hol szórakoztató anomáliák. Sosem tudhatjuk, hogy ha nekimegyünk egy kerítésnek, akkor felrobbanunk-e, vagy akadálytalanul átsuhanunk rajta. Alkalmasint a fák is anyagtalanná lényegülnek, ám az is megeshet, hogy ha húsz mérfölddel haladva ütközünk valakivel, akkor a Top Secret! híres koccanás-jelenetéhezhasonlóan a csekély sebesség ellenére a felcsapó lángokban veszítjük el az életünk – hogy aztán újraéledve fél pillanattal később folytathassuk az utunkat.
További, vérlázító hiba, hogy mesterséges intelligencia gyakorlatilag nincs. Megszokott látvány, hogy 4-6 kocsi áll egy kupacban, mert egy kereszteződésben nem tudják kikerülni egymást, és ami ennél is komolyabb baj, hogy a vezetni alig tudó, de cserébe az akadályokat elvi alapon ki nem kerülő és emiatt tizenöt méterenként elhalálozó ellenfelek hidegvérrel legyilkolják azt a keveset, ami a játékélményből megmarad. Hiszen, a hagyományos versenyeken könnyedén rájuk verhetünk egy-két kört, ergo, a futamoknál elvi esély sincs arra, hogy legyőzzenek minket. Ám, amikor csatára kerül a sor, akkor rendszeresen megesik, hogy felborulnak és a gép mögénk, vagy elénk pakolja őket vissza. Ezért ha különösen nagy pechünk van, hosszasan kergethetünk egy ide-oda teleportálgató hullajelöltet.
A szomorú összképet még lehangolóbbra festik az égből aláhulló, a valószínűleg az esőt pótló autók. Ellenben a korai 3D-s címeket idéző, aránytalan, torz grafika miatt méltán lehetnek magukra büszkék az alkotók, mivel ezzel vásárlóik agyműködését serkentik. Elvégre a kockabokrok, a láthatóan szenvedő és láncfűrészért könyörgő fák, bamba arcú, félresikerült, emberszerű petricsésze-szökevények láttán lehetetlen nem azon morfondírozni, hogy mennyire gondolták komolyan ezt az egészet a fejlesztők. A vád hajlik arra, hogy semennyire. Így, ha ezekhez azt is hozzávesszük, hogy bár elvileg csúcskategóriás motorok nyergében száguldozhatunk, de olyannyira nincs sebességélmény, hogy az embernek százötven mérföld felett járva is az az érzése hogy egy hatéves gyerek támasztókerekekkel felszerelt biciklijén ül, egyértelmű hogy a Road Rage nem érdemel többet négy, extrém esetben öt százaléknál. A vád végzett, tisztelt bíróság.
2. oldal - A védőbeszéd
Tisztelt bíróság! (A védőbeszéd)
Kezdetben nem kevés élvezettel hallgattam tanult kollégám szavait, de hamar rá kellett jönnöm, hogy Cicero azon alapigazsága mely szerint "A bölcsesség ékesszólás híján keveset használ... viszont az ékesszólás bölcsesség híján sokat árt." semmit sem vesztett aktualitásából. Vitán felül áll ugyanis hogy az általam képviselt cég leginkább arról ismert, hogy szerfelett ritkán sikerül kielégítenie azok igényeit, akik egy játéktól köznapi értelemben vett szórakozást várnak el. Olyan tény ez, mit dőreség lenne tagadni, hiszen, ahogy az az internet korában könnyűszerrel megállapítható, a vállalkozás programjai többnyire úgymond radar alatti, azaz érdemi rajongóbázis nélküli, középszerű, vagy annál is gyengébb töltelékjátékok. Hallott bárki is a teremben a Calvin Tucker's Redneck: Farm Animals Racing Tournamentről? Tudnak olyan emberről, aki büszkén újságolja országnak-világnak, hogy a Sunshine Beach Valleyball a kedvence? Éreztek valaha is elemi késztetést arra, hogy beszerezzék a PizzaDude: Special Delivery egy kópiáját? Aligha hiszem. Megkockáztatom: soha nem is hallottak róla.
Ám, ha nem egy barlangban tengették napjaikat és csupán nem sokkal a tárgyalás előtt részesültek a huszonegyedik század technológiai csodáinak áldásában, a FlatOut harmadik részébe okvetlenül bele kellett, hogy fussanak. Hírhedt mű: a kritikákat összesítő Metacritic tanúbizonysága szerint az ötödik legrosszabb, PC-re kiadott cím. Hangsúlyoznám: az ötödik. Olyan fércművek is előtte végeztek, mint a Zombeer, a Rambo: The Video Game, vagy a Stalin vs. Martians. Újfent kiemelném: tudott és elterjedt tény, hogy védenceim egyik műve totális, abszolút csőd, ocsmány elrettentő példa, a patinás sorozat rajongóinak álmait kettétörő szörnyszülött, sőt, egyes végítélet-szekták az Apokalipszis eljövetelének első jelét látták benne, többé-kevésbé megalapozottan.
Felmerül tehát a kérdés: ki is az igazi felelős? Az, aki minden tőle telhetőt megtesz, de akárhogy is igyekszik, a végeredmény inkább hasonlít egy dél-amerikai katonai junta hóhérjának fizikai sérülés nélküli vallatáshoz használt kínzóeszközére, mint egy játékra? Vagy az, aki önként és dalolva kiad harminc eurót egy ilyen portékáért, holott a minimális erőfeszítéssel begyűjthető információk alapján világos, hogy védenceim jó eséllyel az Aknakeresőt is el tudnák rontani, egy Pacman-klónjukból pedig olyasmi sülne ki, ami, ha egy másik bolygón élő intelligens faj tudomására jutna, kiváló casus belliként szolgálna az emberiség eltörlésére? Vádolhatunk-e valakit azért, mivel abból indul ki, hogy a vásárló tájékozódik, mielőtt költ?
Végül egy dolgot feltétlenül megemlítenék. Ez itt Csubakka. Csubakka egy wookiee a Kashyyyk bolygóról. Ám Csubakka az Endor bolygón él. Gondolják csak meg; ennek nincs értelme! Miért akar egy wookie, egy 220 centis wookie az Endoron, 50 centis ewokok között élni? Ennek nincs értelme! De ami még fontosabb: ennek az egésznek mi köze a most tárgyalás alatt lévő ügyhöz? Semmi. Ennek semmi köze az ügyhöz. Ennek nincs értelme. Nézzenek rám! Ügyvédként védek egy fejlesztőstúdiót, és Csubakkáról beszélek. Van ennek értelme? Ennek semmi értelme. Az egésznek nincs értelme. Ennek nincs értelme. Ezzel együtt, úgy vélem, ötvenöt, legrosszabb esetben negyvenkilenc százalék igazságos döntés volna.
3. oldal - A verdikt
Ítélet
A bíróság döntése alapján a vádlottak valamennyi, ellenük felhozott vádpontban bűnösök, ám kétségkívül enyhítő körülménynek számít, hogy jobb szó híján kényszerből játéknak nevezett torzszülöttükben nincsenek mikroztanzakciók és lootboxok. Az is csökkenti a vétek súlyát, hogy a Steam Charts statisztikái alapján a jelek szerint PC-n november 19-ig háromnál többensosem szenvedtek vele, ami arra utal, hogy a védelemnek igaza van, és a többség pontosan tudja, hogy mire számíthat a stúdiótól. Ennek ellenére, minden körülményt mérlegelve, a törvényszék arra az álláspontra helyezkedik, hogy példás büntetésre van szükség, mivel roppant nehezen magyarázható, hogy miért is nyomorítanak meg borzalmas, amatőr hibák egy több, mint egy évet csúszó, csúnya, monoton és repetitív programot.
Ezért, miután a Road Rage-ről hitelt érdemlően és kétségen kívül bebizonyosodott, hogy hitvány, élvezhetetlen, majdnem az összes területen a létező legrosszabbul teljesítő, pozitív elemeket nyomokban sem tartalmazó kontármunka, melyet vérlázítóan magas áron kínálnak, indokoltnak, sőt, nagyvonalúnak tartjuk a tizenkét százalékos értékelést. A szokatlanul magas pontszám egyedül a zenéknek köszönhető, amik a maguk jellegtelen középszerűségével lángoszlopokként magaslanak a szánalom és szörnyűség sötét síksága fölé. Ennél jobb osztályzatot adni viszont olyan szarvashibának bizonyulna, mintha Jason Voorhees a védekezés nélküli tinédzserszex és a nem kívánt gyermekáldást elleni küzdelem élharcosának kijáró érdeméremben részesülne.
A vád azon kérésének azonban, hogy a játékot tiltsák be, nem tudunk eleget tenni, de javasoljuk az illetékes hatóságoknak, hogy belföldi forgalomban kizárólag erotikus segédeszközöket és pornófilmeket forgalmazó boltoktól lehessen hozzájutni, a szado-mazo szekció kínálatán belül. Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs. A tárgyalást berekesztem.
