A Meixner-módszer
Hans Meixner az első pillantásra beleszeretett az egy táncmulatságon megismert Margarete Thurauba, ám osztrákként nem is reménykedhetett abban, hogy egybekelhet az NDK-ban élő kedvesével. Eltökélte hát, hogy kerül amibe kerül, de megszökteti imádottját és leendő anyósát – viszont pár hónappal a kubai rakétaválság után megkettőzött-éber őrség gondoskodott arról, hogy senki se disszidálhasson. Így az esztergályosként dolgozó férfi úgy döntött, hogy mellőzi a ravaszkodást, és mindent egy lapra tesz fel.
Egy Austin-Healey Sprite-ot bérelt, eltávolította annak szélvédőjét, a golyókat megállítani hivatott téglákkal telepakolt csomagtartóba rejtette a nőket, és az ellenőrzőpontnál lehajolva a gázra lépett, hogy nemes egyszerűséggel vakon átszáguldjon Nyugat-Berlinbe. Fortunának tetszhetett a meghökkentő megoldás, mert 1963. május 5-én a kilencven centiméteres magasságú autó akadálytalanul átsuhant a lehúzott sorompó alatt, és a kicsiny kompánia sértetlenül megúszta az istenkísértően merész kalandot.
A Digixart kalandjátékának, a Road 96-jának köszönhetően immár mi is kipróbálhatjuk, hogy vajon elég rafináltak, mázlisták vagy talpraesettek vagyunk-e ahhoz, hogy elnyerjük a szabadságunk.
Nagy esők jönnek és elindulok
1996-ot írunk. Petria a külsőségekre még tessék-lássék ügyelő, ám az országot deklaráltan a privát birtokának tekintő Tyrak elnök rémuralmát nyögi. A fiatalok azonban egyre nehezebben nyelik le a Brezsnyevre hajazó vénség túlkapásait, és mivel elegük van abból, hogy a választásokat elcsalják, a lábukkal szavazva ezrével igyekeznek átlógni a határon. Csakhogy a zsarnoknak esze ágában sincs hagyni, hogy a gazdaság jövőjének zálogai meglépjenek, és drákói intézkedést hoz. Ha egy magányosan bóklászó fiatal nem szolgáltat elégséges bizonyítékot arról, hogy mik a céljai, akkor hamar a Veremként emlegetett, hivatalosan nem létező koncentrációs táborba deportálják.
Feladatunk ebből adódóan az, hogy észrevétlen átjussunk a vasfüggönyön. De ahelyett, hogy egyetlen központi karakter hányattatásain izgulnánk, fejezetenként más-más, gyakorlatilag a nulláról induló, éhező-fázó vállalkozó bőrébe bújva brillírozhatunk. Nyitányként egy nyomozó holttestének eltüntetésében segédkezünk, majd botcsinálta, ám sörétes puskákat szorongató fosztogatókat győzködünk arról, hogy nincs nálunk eszményibb cinkos.
Aztán egy lepukkant lakókocsi-parkban lefekvés előtt egy kis zenéléssel múlatjuk az időt, és egy út menti büfébe sietve felébredve magnókazetták hallgatásával vagy egy Pong-meccsel lazítunk. Nem sokkal később fémdetektorral tüsténkedünk és könnyed levezetésként bankjegy-kötegekkel hajigálunk bankrablókat üldöző fakabátokat. Már ha nem kémkedünk, egy pisztolyos félőrültnek rimánkodunk, egy propaganda-eseményt kamerázunk, vagy azon rágódunk egy limuzin hátsó ülésén, hogy megéri-e tovább dagasztanunk egy mérhetetlenül beképzelt kollaboráns kórosan túlburjánzott egóját.
Esetleg csendben lapítunk, mialatt a rezsim hívei bősz dühvel érvelnek a kemény kéz politikája mellett – vagy épp ellenkezőleg, összeszedjük a bátorságunk, kinyitjuk a szánk, és kifejtjük az övékkel nem éppen egyező véleményünk. Végül pedig záróakkordként szó szerint lélegzet-visszafojtva várjuk, hogy a despota buzgó szolgái kiszúrják-e, hogy egy kamion rakterében remegünk-reszketünk.
Bőség vagy koplalás, vetett ágyban hentergés vagy kartondobozon kibekkelés, verdalopás vagy stoppolás, őszinteség vagy sunnyogás, iszkolás vagy hidegvér, számkivetettség vagy bólogatás: nincsenek korlátok. Egyedül mi szabjuk meg, hogy miként is alakul a fiatalok története – ergo kizárólag magunkat hibáztathatjuk, ha egyiküket bebörtönözik, vagy testét golyó járja át. Ráadásul a változatos szituációknak hála, egy percünk sincs unatkozni, és ha nem ragaszkodunk a bevett lépésekhez, az újdonság varázsa akár három-négy végigjátszáson át is kitart. Főleg, mert a nagyobb epizódokat véletlenszerű sorrendben tálalja a program, és ha jól keverjük a lapokat, a zárnyitáshoz vagy hackeléshez hasonló, hasznos kunsztok elsajátításával bővíthetjük opcióink eleve színes-izgalmas palettáját.
Liberté, égalité fraternité
Vagyis a francia fejlesztők műve szinte percek alatt beszippant – de sajnos épp ilyen hamar ráébredünk, hogy művük a kategória tükrében meghökkentő gyengeségektől szenved. A legfőbb probléma az áthidalhatatlan kulturális szakadékkal párosuló naivitás, illetve a kényes témáknál elengedhetetlen kutatómunka közel teljes hiánya. Magyarul, az alkotók le sem tagadhatnák, hogy egy dúsgazdag demokrácia autokráciát, netán diktatúrát legfeljebb monitoron vagy tévén keresztül látó lakói. Egyben az is kiviláglik, hogy sohasem szorultak rá arra, hogy a puszta megmaradásuk érdekében megalázó alkukat kelljen kötniük a tetteiket árgus szemekkel leső, elnyomó állammal. Művükben ugyanis hemzsegnek az egykori keleti blokkból nézve bántóan komikus és illúzióromboló intermezzók.
A buszon utazva a rendszert egy hekus jelenlétében szidó, hovatovább, a karhatalom tagjával szenvedélyes hévvel vitatkozó emberek, a vadidegenekkel megtárgyalt kétes témák, és az általános nyíltság hiteltelenné teszik az alapkonfliktust. A tüntetésekről és a nyílt nyakaskodásról nem is beszélve. Hiszen az efféle társadalmakra vajmi ritkán jellemző a vitára-eszmecserére való hajlam, és az elégedetlenkedésért vagy lázadásért a nehezen pótolhatóaknak is az egzisztenciájukkal fizethetnek. Ezért a többség lemerül és kibekkel, elvégre a méltatlan vegetálás is különb sors az ellehetetlenülésnél, a lelki-fizikai megnyomorodásnál, a kőtörésnél, a fegyháznál, a fizikai inzultusoknál, vagy a hóhér kötelénél.
Ehhez képest itt a potenciális ellenfeleit rutinszerűen pépessé verető és lecsukató, veterán kleptokrata martalócai az esetek javában a fülük botját sem mozdítják. Ergo, nem az elnyomás legfontosabb támasza, a fortélyos félelem, hanem a büszke polgári öntudat igazgatja a hétköznapokat, és emiatt a sztori inkább általánosságokban fuldokló tanmesének, mintsem drámának hat. Így bizarr kettősség áll elő, mivel miközben abszolút átérezzük a többet-szebbet akaró, kallódó tinédzserek kálváriáját, az ezt megalapozni és árnyalni hivatott kulisszákon maximum szánakozva kacagunk.
Pláne, mert az utunkba kerülő figurák tekintélyes hányadából hiányzik a mélység: tízből kilencszer naiv idealistákkal, takonygerincű lakájokkal, zabolázatlan anarchistákkal és hasonló, komplexnek bajosan nevezhető figurákkal futunk össze menekülésünk során. Felfoghatatlan, hogy egy érett-felnőtt témákat boncolgató, igényes-élvezetes kuriózumnál hogyan is engedhették meg maguknak ezeket a baklövéseket a készítők.
Verdikt
Összességében tehát, a kategóriája bevett szabályait megfricskázó, és az atmoszférája, vagy a cselekménye helyett a játékmenetével megbabonázó Road 96 remekül illusztrálja, hogy a nemes szándék kevés az üdvösséghez. Ám mivel mérsékelten meggyőző, elnagyolt-felszínes világa és sablon szereplőgárdája dacára tömve van oktatandó mechanikákkal, a zsáner megszokott receptjére fittyet hányó kísérleteket preferáló rajongói tehetnek vele egy próbát. Kár érte: egy kis iparkodással egy felülmúlhatatlan klasszikus érkezésének örülhettünk volna.
