1. oldal

Kétség sem férhet hozzá, hogy az 1990-es évek eleje meghatározó volt a videójátékok fejlődésének szempontjából, hiszen többek közt ekkor született meg és vált népszerűvé a First Person Shooter (FPS) műfaj, amely máig az egyik legkedveltebb stílus a piacon. Bár első személyű nézetből játszható alkotások korábban is születtek már, ezek többnyire lassabb folyású játékmenetet kínáltak, ellentétben az id Software Wolfenstein 3D című művével, amely szinte ledöntötte a játékosokat a lábukról pörgős tempójával és véres látványvilágával. Innentől kezdve nem volt megállás, az id a Doommal, majd a Quake-kel tökéletesítette a műfaj alapjait, és az egyik legmeghatározóbb fejlesztővé vált a piacon. De más cégek sem tétlenkedtek, ők olyan alkotásokkal ragadták meg a játékosok figyelmét, mint a Duke Nukem 3D, a Shadow Warrior vagy a Rise of the Triad (RotT). Utóbbi valószínűleg kevésbé ismert, mint az előtte felsorolt programok, de még így is igazi klasszikusként tekinthetünk rá. Sokan talán nem is tudják, hogy eredetileg a Wolfenstein folytatásaként készült a RotT, és csak a fejlesztés későbbi szakaszában dőlt el, hogy önálló címként fogja kiadni a fejlesztést végző Apogee Software. A játék 1994-es megjelenése óta közel húsz év telt, és ez idő alatt nem sokat lehetett hallani a Rise of the Triadről. A csend egészen a 2012-es QuakeConig tartott, amikor bejelentették, hogy az Interceptor Entertainment berkeiben készül a klasszikus program felújított változata, mely csökkentett áron lesz elérhető az érdeklődők számára. A játék múlt héten került fel a Steam és a GOG digitális piactereire, ahonnan háromezer forint körüli összegért szerezhető be. Bár a végeredmény távolról sem lett tökéletes, egy igazi old-school lövöldét kaptunk kézhez, ami bizony hiánycikknek számít a jelenlegi piacon.

Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a 2013-as játék hűen dolgozta fel az 1994-es RotT-ot, hiszen nem csak játékmenetében, hanem a fegyvereket és a karaktereket illetően is hasonlóan sikerült a két program. A sztori sem változott szinte semmit sem az elmúlt 20 év alatt, bár ez esetben a sztori kifejezést tessék jó nagy idézőjelek közé tenni. Az ugyanis rettentően semmitmondó és fájóan amatőr lett, lényegében csak azért van, hogy adjon egy keretet a féktelen lövöldözésnek. A történet szerint az öt főből álló H.U.N.T. (High-risk United Nations Task-force) csapat azt a feladatot kapja, hogy behatoljon San Nicolas szigetére, és pontot tegyen egy veszedelmes szekta működésére. Az egyjátékos módban választhatunk, hogy az öt, eltérő mozgási sebességgel és állóképességgel rendelkező csapattag közül kit szeretnénk irányítani, ám ez nem befolyásolja drasztikusan a játékmenetet, ugyanis még a leglassabb karakterrel is úgy fogunk száguldozni a pályán, mint a zsírozott villám, a különbség inkább csak a szereplők hangjában keresendő. A kezdő, képregényszerűen megrajzolt nyitójelenetet követően 4 epizód összesen 20 pályáján keresztül kell osztanunk az ólmot a rosszfiúknak, hogy elvégezzük az imént felvázolt feladatot. Ennek során rengeteg közkatonát, robotot és négy főellenfelet kell hidegre tennünk, ami még közepes szinten is komoly kihívást nyújt, nem beszélve a legmagasabb, ludicrous fokozatról, mely még a legkeményebb játékosokat is megizzaszthatja.

2. oldal

Mint minden shooter esetében, ennél a játéknál is fontos, hogy milyen fegyverek és egyéb képességek állnak a rendelkezésünkre. A RotT-ban összesen kilenc lőfegyver és három speciális eszköz van a birtokunkban, amikkel tisztára pucolhatjuk a pályákat. Ezek egy az egyben megegyeznek az 1994-es változatban látottakkal, így a veterán játékosoknak nem fognak újat mutatni. Itt van a megbízható pisztoly, az MP-40 (e kettő végtelen lőszerrel), a rakétavető (többféle változatban), illetve a játék legpusztítóbb fegyvere, a Firebomb. A Rise of the Triad érdekessége, hogy a hagyományos fegyverek mellett mágikus eszközöket is használhatunk, amelyek egy rövid időre pusztító varázslatokkal ruházzák fel emberünket. Ilyen a God Hand, amely sérthetetlenné változtat bennünket, és ilyenkor a kezünkből jövő lövedék mindenkit azonnal ropogósra süt. Találhatunk egy varázsbotot is, ami villámot lövell, és persze nem maradhatott ki a teljesen lökött kutya mód sem, ami egy blökivé változtatja át hősünket. Ilyenkor megharaphatjuk ellenfelünket, ami hatalmas sebzést okoz, vonyításunkkal pedig egyszerre több rosszfiút is a túlvilágra küldhetünk. Pusztító eszközből tehát nincs hiány, mi csak azt sajnáltuk, hogy nem lehet egyszerre minden nálunk, ugyanis a játékban szereplő korlátozás miatt egyidőben csak két darab golyóval működő csúzlit, egy rakétás flintát és egy mágikus eszközt vihetünk magunkkal. Ennek persze megvan az a pozitívuma, hogy így folyamatosan új fegyverek után kell kutatni, hiszen a nálunk lévők hamar kifogynak a munícióból (kivéve a már említett pisztolyt és gépfegyvert).

Ami magát a játékmenetet illeti, az egy old-school FPS-hez híven egyszerű, mint egy faék, fő célunk a tömegesen feltűnő ellenfelek jobblétre szenderítése lesz. Viszont nem szabad megfeledkezni a pályák felderítéséről sem, ugyanis minden szinten vannak rejtett helyek, ahol fegyvereket, életerő csomagokat (illetve itt ételeket) és pontokat adó érméket találhatunk. Utóbbiból rengeteg fog utunkba akadni az egyes helyszíneken, és érdemes minél többet összeszedni belőlük, ugyanis minden pálya végén a játék összesíti a teljesítményünket, számba véve a megszerzett érméket, az ellenfelek lelövéséért kapott pontokat, a megtalált rejtett helyek számát és a szintidőnket. Ezeket a rangsorok segítségével összemérhetjük a világ többi játékosának teljesítményével is. Az imént szóba került pályákról egyébként csak pozitívan nyilatkozhatunk, hiszen annak ellenére, hogy nem teljesen nyitottak, és vannak lineáris szakaszaik, pont elegendő szabadságot biztosítanak ahhoz, hogy érdemes legyen bejárni őket, különféle kincsek után kutatva. Ezt csak ajánlani tudjuk, hiszen a Rise of the Triad nem egy modern lövölde, itt nincs regenerálódó életerő, a sebesüléseket csak az itt-ott elrejtett „ételcsomagokkal” tudjuk meggyógyítani. Humoros, hogy az ételre rakétát lőve megsüthetjük azt, így elfogyasztásával több életerőt szerezhetünk vissza.

3. oldal

A pozitív benyomások ellenére azért nem szabad elmenni a problémák mellett sem, mert ezekből is akad pár darab. Az egyjátékos mód játékélményét csorbítja, hogy az ellenfeleket irányító mesterséges intelligencia nagyon ostoba lett. A katonák és robotok semmi mást nem tudnak tenni, csak menni előre és lőni ránk. Bár néha-néha képesek oldalra vetődni, ennél azért többre számítottunk tőlük. A nem létező AI-t tükrözi az is, hogy ha elég távol állnak, akkor időnként nem is veszik észre, hogy rájuk lőttünk. Még ennél is frusztrálóbb, hogy az ellenfelek a tűzharcok során hajlamosak a semmiből megjelenni előttünk, illetve mögöttünk. Hiába takarítottunk már meg egy pályaszakaszt, nem lehetünk biztosak abban, hogy nem fog „beteleportálni” egy katona, és hátba lőni bennünket. Ez különösen magasabb nehézségi fokozaton frusztráló, ahol hősünk pár találattól elpatkolhat. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy nincs rendes mentés funkció, csak adott pontokon ment a játék, amelyek viszont elég távol vannak egymástól. Egy halál esetén így nem egyszer kell a pályák hosszabb szakaszát újrajátszani.

Egy régimódi FPS természetesen nem létezhet többjátékos mód nélkül, és az nem is hiányzik a RotT-ból, bár ezen a fronton kissé csalódottak voltunk a tesztelés során. Igazából csak a szükséges minimumot hozza a program, mind játékmódok, mind a pályákat illetően. Csak deathmatch, team deathmatch és capture the flag lehetőségek szerepelnek a játékban, és pályákból is csak öt kapott helyet az Interceptor alkotásában. A legnagyobb probléma mégis az, hogy a szerverek konganak az ürességtől. A kereső általában 10-12 lehetőséget dob ki, ám ebből csak egy-kettőn van annyi ember, amennyivel már érdemes belevágni egy meccsbe. Ha viszont sikerült becsatlakozni valahova, akkor egy villámgyors tempójú, régimódi összecsapásban találhatjuk magunkat. Nincs regenerálódó életerő, fedezékrendszer vagy lassú mozgás, itt csak a tudás és a reflexek számítanak. Egy negatívumot tudnánk még említeni a multihoz, ez pedig a túlságosan is erős Firebomb fegyver. A nagy területre ható, hatalmas sebzést kiosztó csúzli szinte behozhatatlan előnyt biztosít használójának.

4. oldal

A Rise of the Triad multiban tehát nem túl erős, de sajnos ez, és a pocsék AI mellé még fel kell írjuk a listára az optimalizáció teljes hiányát is. A program az Unreal 3-as motort használva tárja elénk a látványvilágot, és hát meg kell mondanunk, a játék sebessége teljességgel kiszámíthatatlan. Bármilyen beállításokat is használtunk, a framerate képes volt 20 és 70 között ingadozni, mindenféle különösebb ok nélkül. Pedig annyira azért nem szép a játék. A környezet szódával elmegy, a karaktermodellek viszont nagyon elavultak, akárcsak a mozgás animációk. A hangzás esetében a zenét tiszta szívvel dicsérhetjük, a tempós rockszámok tökéletesek ehhez a játékhoz. Jó poén, hogy a beállítások menüben be tudjuk kapcsolni a klasszikus opciót, ami lecseréli a zenét a ’94-es játék midi stílusú muzsikájára. Sajnos a szinkronhangok esetében már nem tudunk ilyen jókat mondani, hihetetlenül amatőrül hangzanak a beszólások, mintha csak az utca embereit rángatták volna be a stúdióba.

Elég felemásan sikerült tehát a Rise of the Triad felújítása, hiszen bár a játékmenet alapjaiban rendben van, és élveztük a féktelen lövöldözést, nem lehet elmenni a hiányosságok mellett, amik belepiszkítanak a játékélménybe. A legfájóbb az optimalizáció hiánya, ami egy ilyen pörgős FPS-nél alaposan lecsökkentheti az élvezeti értéket. Reméljük a fejlesztők kijavítják ezt a hibát, mert így csak egy erős közepest érdemel az alkotásuk (és még lehet, hogy jóindulatúak voltunk).

Értékelés: 6/10