Az Edo (Tokugawa) 1868-ban ért véget és óriási változásokat hozott Japán gazdaságában, társadalmában és a világban elfoglalt helyét illetően. A korszakot mindamellett, hogy gazdasági növekedés, szigorú társadalmi rend, az elszigetelődés politikája, stabil népesség, béke, a busidó (harcos útja) és a szamuráj eszmény ápolása jellemezte kiemelkedő volt a kulturális és művészeti fejlődés tekintetében is.

A Rise of the Ronin 1863-ban az Edo-korszak végén játszódik, ebben az évben zajlik le Kagoshima ágyúzása és csupán egy évnyire vagyunk attól a ponttól, amikor is a nyugati hatalmak 1864-ben brit, francia, holland és amerikai hajók egyesítésével ágyúzzák Simonoszekit. A külső és belső erők egymásnak feszülése mellett egyre jobban érezni lehetett a változás – sok szempontból robbanásszerű feszültségeket hozó – szelét, amely az idegen befolyásnak és az új technológiáknak, főként a lőfegyverek elterjedésének eredményeképp elkezdte szétfeszíteni a régi kereteket, szokásokat és az addig, évszázadokig fennálló rendet.

De mi a gond a régi szokásokkal, hiszen eddig stabil és működő rendszert eredményeztek? A hangsúly egyfelől onnan nézhető, hogy kik számára működőképes? A bebetonozott társadalmi egyenlőtlenségek, valamint a kiemelkedés, előrejutás kérdése állt szemben a kiszámíthatóság és a tradíciók (vagy épp a maradiság) ellentétpárjával. Mindemellett pedig az 1800-as évek vége felére a világ többi része érezhetően és hangsúlyosan megelőzte a feudális keretek között stagnáló Japánt.

A sokáig sikeresen fenntartott és vasmarokkal megőrzött béke, valamint tradíció olyan, külső szemmel nagyon is feltűnő lemaradást eredményezett, aminek felismerése és megoldása – ez majd a Meidzsi restauráció idején történik meg – azt is jelentette, hogy a legtöbb eddigi keret fel kell bomoljon és gyorsító pályán érkezik a rengeteg újdonság, fejlődés és az ezek által okozott probléma is. Csoda hát, hogy egy ilyen erejű tumultusban, ahol évszázadok alatt kimunkált erők feszülnek egymásnak káosz és forrongás üti fel a fejét a szigetországban?

Egyfajta 2000-es évek MMO hangulata van a Rise of the Roninnak még úgy is, hogy tudjuk, az open world játékokban sok a gyűjtögetés és nagy a befutható terület. Azonban ezen területek, az épp küldetést, megoldásra váró konfliktust (pl. unrest) vagy falut/várost tartalmazó részein kívül rettentően kihaltak és üresek.

Az mondjuk meglepő és érdekes koncepció, hogy lóra pattanva van egy autorun funkció, ami a megadott pontra vezeti a magától – lóhalálában nyargaló – karakterünket. De a grandiozitás ürességgel találkozik és ebben, legalábbis európai szemmel nézve nem a nagyság, hanem az üresség a hangsúlyos.

Maga a vidék, a falvak és a városok is két dolog között egyensúlyoznak. Egyfelől hangulatos és jól összerakott, részletesnek is mondható háttérdíszlet ahhoz, hogy nagyon roninnak és nagyon Japánban mászkáló hősnek érezzük magunkat. Másfelől itt is gyakran szembejön az olyan szintű leegyszerűsítés, ami sokat elvesz abból a precíz és részletes díszletből, ami mögül gyakran kilóg egyfajta papírmasé jelleg.

Az ismétlődések, az emberek beszélgetéseinek repetitív jellege és a csak úgy ácsorgó NPC-k furcsák és a hangulatot hamar lecsapják, azonban az is igaz, hogy a legtöbb ilyen helyen épp csak megállunk, vagy átsuhanunk rajta a következő helyszín vagy célpont felé.

Az utazás az előbb említett ló mechanikával jól működik, de mi magunk is nyargalhatunk, ha úgy tartja kedvünk. Kapunk még egy csomó zászlót is, ami a Dark Souls tábortüzeihez hasonlóan figyelmeztetnek, hogy ha itt mentünk, akkor feltölt a HP/lőszer raktárunkat, de az ellenségek is visszatérnek. Persze ehhez rendet kell tennünk az adott régióban/területen és itt lép be a bond mechanika, ami az adott vidék lakóival és bizonyos fontos NPC-kkel való kapcsolatunkat igyekszik mérni.

Minél jobban felfedezünk egy helyet, minél több dolgot összegyűjtünk, annál „szorosabb” a kötés (bond) és persze a végcél itt is mindennek a megtalálása és minden feladat elvégzése, mert így jutunk hozzá a terület által biztosított jutalmakhoz, amik nagyon is fontosak a karakterünk fejlesztésében. Hasonlóképp szövetséges/csatlós NPC-kkel való kapcsolatunk is fejlődik, ha együtt oldunk meg küldetéseket, vagy segítünk nekik mindamellett, hogy nem véletlenül futunk beléjük, a képességeik is nagyon jól jönnek egy-egy küldetésnél.

A felszerelésünk is MMO vagy Diablo érzetű, mert minden egyes tárgy random bónuszokkal rendelkezik és ha valaki minmaxolást tervez vagy nagyon ki akarja húzni egy-egy képesség, vagy fegyverstílus használatát, akkor állandóan figyelnie és szortíroznia kell a lootból, ami tegyük hozzá bőséges. Például ugyanaz a kard simán ad pluszokat a hárításra vagy a KI visszanyerésre, egy másik példánya viszont úszási sebesség bónuszt (!?) és ugró támadás sebzésbónuszt ad.

Értem én, hogy a rengeteg loottal random dobál az RNGeesus, de aki esztétikára vágyik vagy RPG-s hajlamai vannak, az kissé bajban lesz, mert nem szívesen veszi fel a melós kissapkát a furcsa, a nyugati kolonizáció korából mintázott trópusi ruha mellé, csak mert az adja a legjobb statokat épp és egy lábbelire, kesztyűre, fegyverre ugyanúgy igaz lesz. A craftolás jó ázsiai szokásokhoz híven grind és mennyiség központú, úgyhogy illik első perctől komolyan venni a lebontást, a nyersanyagok gyűjtögetését a térképen, ez utóbbiban szerencsére a játék is segít, a térképen látszik, hogy mely régióban milyen nyersanyagot találunk.

Alapvetően a játék hangulatára és történetére nem lehet panasz, már ha szeretjük a drámai, túltoltan dramatikus „hőseposzt” ami mögé egy valós eseményeken és történelmi időszakon alapuló történetet is odaraktak. A hangszinkron is igényes, a fontosabb szereplők jól megszemélyesítik azt, akit játszanak, de a hősünk – valószínűleg a kezdeti testreszabhatóság miatt – néma maradt. A grafikai összkép szép, de néhol, főleg a közeli képek pl. a szereplők bőrét nagyon furcsa minőségben mutatják, mintha mély pórusokkal teli gumibevonat lenne, mindez ultra beállítás mellett, úgyhogy az az érzésem, hogy a díszletek több odafigyelést kaptak ilyen szempontból, vagy az engine kezeli furán a dolgokat.

Akciójátéknak nagyon rendben van a Rise of the Ronin, kismillió irányba fejleszthetjük a karakterünket, sok féle fegyver, sok féle harcművészeti stílus, kombó, lő és dobófegyver várja, hogy felfedezzük. A történetszál viszont feltűnően másodhegedűsként van jelen és a kínai kungfu filmeket idéző szuperhős jellegű harcmodor sem ezt a vonalat erősíti, inkább lett erős Japán gyökerekkel rendelkező fantasy a végkimenet, ami – némi kompromisszummal – mindkét oldal rajongóit behúzhatja, ha képesek némileg alább adni az igényeikből.