I. oldal

Az első epizód megjelenését követően már írtam egy tesztet a Resident Evil: Revelations 2-ből, ahol részletesen foglalkoztam a játékmenettel és a történet mellett játszható Raid móddal. Mivel ezek a négy epizód megjelenését követően sem változtak meg, így nyilván nem kifejezetten érdemes újra foglalkozni velük. Arról azonban érdemes beszélni, hogy miként sikerült az epizódokra osztott történet, és hogy összességében megéri-e a pénzét a most már dobozosan, egyben is megvehető játék.

Ugyan az első rész végén azt mondtam, hogy a sorozat rajongóinak mindenképpen ajánlott a játék, és ezt a kijelentésemet azóta is tartom, végső soron némileg keserű szájízzel tettem le a Revelations 2-t. Aki részletesebb beszámolót szeretne kapni a játékmechanizmusokról és az alapokról, annak javaslom, hogy olvassa el az első epizód tesztjét, amiben nagyjából mindenre kitérek, így az talán többet segít a döntésben, hogy érdemes-e belevágni a legújabb Resident Evilbe.

Mint minden epizodikus megjelenésű játéknál, a Resident Evil: Revelations 2 esetében is nagyon fontos volt a felütés, és talán ezzel vállalta a Capcom a legnagyobb kockázatot. Mert tulajdonképpen mi történik? Kapunk egy elég gyengén kivitelezett bevezető videót, aminek több ponton sincs értelme, és ami úgy néz ki, mint a PS2-es játékok átvezetői. Ezt követően két főhősünk, Claire és Moira egy földalatti telepen találja magát, ahol csak egy misztikus hang vezeti őket a félelemre reagáló karperecükön keresztül.

És szerintem igazából itt kezdődhetnek a problémák. Egy rajongót biztosan rögtön elkap a dolog, de ha objektívebben nézzük, akkor a helyzet már nem ennyire fényes. A legtöbben vélhetően vagy PC-n, vagy valamelyik új konzolon próbálják majd ki a játékot, ami viszont nem sokkal néz ki jobban, mint az előző generációs Resident Evil-részek. Sőt, megkockáztatom, hogy a Resident Evil 5 ennél jobban festett, leginkább a remek művészeti színvonalnak és a változatos helyszíneknek köszönhetően.

A Revelations 2-ben azonban minden olyan egyforma, minden olyan kopár és igazából fantáziátlan. Ez vélhetően annak tudható be, hogy még kézikonzolra is meg kell jelennie. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy az utóbbi tíz évben nem hogy előre, de inkább hátra lépett a sorozat. Persze, így valamivel közelebb áll a klasszikus Resident Evil-részekhez, és biztos sokan pont ezért elégedettek is lesznek vele, de volt már egy pont, amikor a sorozat elkezdett fejlődni, ez a fejlődés azonban eltűnt.

Persze, lehet menet közben lőni, ami tulajdonképpen alapvetően változtatja meg a helyzeteket, és megjelent a lopakodás, mint ténylegesen használható játékmechanikai elem - még a nagyobb, keményebb ellenfeleket is leteríthetjük hátulról egyetlen támadással. De ezek nem változtatnak a tényen, hogy továbbra is bizonyos főbb pontokat összekötő kopár folyosókon mászkálunk, és rendkívül primitív, leginkább az ajtók kinyitásához szükséges kulcsok megszerzésére irányuló feladványokat oldunk meg.

II. oldal

Hogy a Capcom miért ennyire konzervatív, arra csak tippelni tudok: vélhetően a Resident Evil 6 kitörölhetetlennek tűnő rossz emlékét próbálta meg a kiadó valamilyen módon mégis kitörölni, és ha ehhez vissza kellett térni másfél generációval korábbra, akkor nincs mese, meg kellett tenni. Persze ennek azért vannak pozitív oldalai is: mivel a Capcom fejlesztőcsapatai ebben a fajta játékmenetben már annyira jártasak, hogy a kisujjukból rázzák ki, az egész játék feszesnek, jól kiegyensúlyozottnak és végső soron izgalmasnak hat. Ha pedig ez a helyzet, akkor ez még mindig jobb, mintha újra egy Resident Evil 6-féle, a sorozat gyökereitől elszakadni próbáló, de azért mégis a múltba kapaszkodó, és mindebbe rettenetesen belebukó borzalmat kapunk, nem igaz?

Ha még emlékeztek, az első oldalon onnan jutottam el idáig, hogy a Capcomnak meg kellett győznie a népet az első epizóddal, különben a későbbiek halálra vannak ítélve. Ha pedig ez a játékmenettel neccesen, de sikerült is, akkor a történettel már nem biztos. Hiszen természetesen újra kiderül, hogy egy biovírus-kísérlet helyszínén járunk, és persze ahogy minden egyes nyomorult Resident Evil-játékban az utóbbi 20 évben, nyilván ezúttal is balul sült el a dolog. Szerencsére engem ezen a ponton már a játékmenet jobban érdekel, mint a történet, hiszen a Resident Evil már egyébként is hülyét csinált magából, így nem csak érthetetlen, átláthatatlan, de azért lássuk be, már röhejes is.

Nem tudom minek kellene történnie ahhoz, hogy a Capcom ne folyamatosan ugyanazokat a toposzokat reciklálja minden egyes részben, de ahogy látni fogjuk, nem ez az egyetlen, ami azonnal kiborított. Azt mindenesetre tökéletesen érezték a készítők, hogy ez így ebben a formában marhára kevés lenne, úgyhogy (egy jó epizodikus sorozathoz méltón) behoztak egy másik nézőpontot is a történetbe Barry és Natalia karakterein keresztül. A furcsa, pszichotikus képességekkel rendelkező kislány kapásból nagyon érdekes, és egy olyan különleges karakter, aki nem csak plot device-ként használható, hanem igenis illeszkedik a Resident Evil világába.

Barry és Natalia valójában Moira után nyomoz a titokzatos helyen, miután megkapják Claire segélyhívását. Ennek következtében számos olyan pályarészen megfordulnak majd, ahol előtte korábban jártunk - ez egyfelől szükséges, másfelől pedig szép kis spórolási lehetőség a Capcomnak. A nyitány végére pedig azért tud meglepetést okozni a játék, és szállítani egy jó kis cliffhangert, ami után pedig már azért nyilván érdekli az embert, hogy mégis mi a fene fog ebből kisülni.

Sajnos nem túl sok, ami pedig kisül, azt is viszonylag egyszerű megtippelni egy olyan dobókockával, amire felírjuk a Resident Evil-játékok kötelező kellékeit. Erre olyan szavak kellenek, mint az éppen aktuális vírus (jelen esetben Resi 5-ben bevezetett Uroboros), balul elsült kísérlet, átváltozás, és a Wesker-família - mert nyilván nekik mindenhez közük van, ami vírus, nem is lepődtem meg, amikor az új háziorvosom Wesker Katinka néven mutatkozott be pár hete.

Szintén kötelező elem (és talán éppen ezért nem is nagyon spoiler), hogy a Resident Evil-sorozatban tényleg minden egyes főellenségnek az a heppje, hogy önmagát minél nagyobb, minél rondább, minél vadálattszerűbb szörnnyé változtassa. Ezzel mégis mi ezeknek a karaktereknek a célja? Ha győzedelmeskednének, akkor utána hogyan tovább?

III. oldal

A történetről ezen kívül már csak annyit szeretnék elárulni, hogy kétféle befejezést tartogat számunkra a játék. Arról azonban, hogy melyik fog megvalósulni, nem a negyedik, hanem a harmadik epizód végén dönthetünk az utolsó bossharc során, ennél részletesebben azonban nem mehetek bele anélkül, hogy konkrétumokat áruljak el a sztori végkimeneteléről. Ha menet közben nem jöttök rá, akkor érdemes utána nézni a YouTube-on, fél perc alatt megtaláljátok a megoldást.

Ami a játékmenetet illeti, a Revelations 2 egy fontosabb "újítást" hoz be a bejáratott elemekhez képest, és azzal a második epizódban szembesülünk. Kifejezetten jó ötletnek tartottam, hogy Barry és Natalia láthatatlan ellenfelekkel találkozik, Natalia azonban tudja észlelni őket, és utasításokat adni Barrynek, hogy merre lőjön.

Magáról a negyedik részről és a befejezésről egyébként csak annyit szeretnék írni, hogy a "jó befejezés" kielégítőbbnek tűnik számomra (és elvileg ez a "hivatalos" is), főleg, ha megnézitek a készítők listája utáni jelenetet is. Igazából a negyedik epizód hozza, amit kell, egy tisztességes végjátékkal.

Ezzel a történet ugyan a végéhez ért, azonban a dobozos verzióval kapunk két további mellékküldetést is. A Little Miss epizódban Nataliát irányítjuk egy furcsa, álomszerű állapotban. A célunk, hogy megtaláljuk kedvenc mackóját, Lottie-t, amiben segítségünkre lesz a kislány sötét oldala is, ami képes érzékelni az ellenfeleket, amik mellett így sikeresen lopakodhatunk el. Mindez egyébként közvetlenül Barry megérkezése előtt történik, és a végére ki fog derülni, hogy persze nem véletlenül. Ezzel szemben a The Struggle epizódban Moira-t irányítjuk majd, aki Claire elmenekülését követően próbál túlélni a szigeten. Mindkét mellékág remekül kapcsolódik be a fő történetbe, és teszi teljessé azt.

Ezt követően már leginkább a Raid mód vár ránk, illetve az egyes epizódok újrajátszása több pontért - ebben az esetben ne felejtsük el, hogy a később megszerzett fegyvereinkkel, jóval táposabban vághatunk neki újra a pályáknak. Ha minden igaz, a Raid mód hamarosan kap egy frissítést, amivel végre megnyílik az online kooperatív mód lehetősége, érthetetlen módon azonban ugyanezt a kampány nem fogja megkapni, ott kénytelenek leszünk beérni a kanapés együttműködéssel. Emiatt mondjuk nem haragszom annyira, manapság úgyis egyre kevesebb azon játékok száma, amit a klasszikus módon osztott képernyőn lehet együtt tolni.

Összességében, ahogy azt az első tesztben is írtam, a Resident Evil: Revelations 2 nem akar több lenni egy "átlag" Resi-játéknál. Nem akar sem újítani igazán, sem pedig elszakadni a bevált játékmenettől és a történetmeséléstől. Éppen ezért egy klasszikusnak is nevezhető Resident Evil-élménnyel leszünk gazdagabbak, aminek bizonyos pontjai ma már kicsit rozsdásak, amit igazából az összhatás miatt nézhetünk el neki. Innentől azonban felmerül a kérdés: meddig folytatja még ezt a Capcom? Meddig tud eladni előző generációs játékokat két generációval ezelőtti játékmenettel és grafikával az új konzolokon? És ami a legfontosabb: vajon merre viszi tovább a sorozatot az állítólag még idén megjelenő Resident Evil 7?

Platformok: PC, PS4, Xbox One, PS3, Xbox 360, PSVita

Tesztplatform: Xbox One