I. oldal

Manapság gyakran mondjuk, hogy a független játékfejlesztők mutatják az utat a sok pénzben, milliós eladásokban és mindenféle komplex céges költségvetésben elveszett csúcskategóriás stúdiók számára. Úgy érzem azonban, hogy ez a legtöbb esetben azért nem így van, és igazából ott sem születik sokkal több igazi, értékelhető innováció, mint az AAA kategóriában.

Nem tudok azonban jobb példát arra, amikor az indie vonulat reformált újra egy AAA-kategóriás sorozatot, mint a Resident Evil 7-et. A széria ugyanis egyre inkább kezdte elveszíteni identitását, egyre távolabb került azoktól az értékektől, amiért eredetileg megszerettük. Igazából nem tudom teljesen hibáztatni a Capcomot, az előző generációban egyszerűen ez volt a divat: minél több akció, minél keményebb szövegek, minél látványosabb jelenetek. Sokak szerint az ötödik résznél már látszott, hogy a Resident Evil mélyrepülésben van, amivel én személy szerint nem értek egyet, habár belátom, miért gondolják így a rajongók. Azonban a hatodik részre már tényleg nem volt mentség.

Talán nem is csoda, hogy ezek után a legutóbbi általam tesztelt Resident Evil-játékok mindegyike vagy az eredeti részek felújítása volt, vagy éppen a Revelations-mellékág. Mindegyikben az a közös, hogy a klasszikus részek hangulatát próbálták visszahozni, azonban egyik sem volt igazi "új felvonás", egyik mögé sem tették oda a hetes számot. Egészen mostanáig. Mert a Resident Evil 7 bizony olyan, mintha a Capcom játéktervezői rájöttek volna, hogy igenis érdemes visszanyúlni a klasszikus játékmenethez, és nagyon meg lennék lepve, ha ehhez nem szolgáltattak volna inspirációt az olyan indie játékok, mint az Amnesia, az Outlast, vagy a (nem indie) Alien: Isolation.

Erre bizonyíték a játék első órája. Főhősünk, Ethan Winters megérkezik egy elhagyatott birtokra valahol Louisiana államban, ahol a feleségét keresi. Csak éppen a felesége már három éve eltűnt, és azóta sem hallatott magáról, így némileg gyanús a hirtelen beérkező videóüzenet. Legalábbis nekünk, játékosoknak az, akik valószínűleg egy osztagnyi rendőrrel mentek volna oda alapból, de Ethan úgy dönt, hogy inkább egyedül deríti fel az esetet. Így mindenféle fegyver, vagy bármiféle egyéb játékmechanizmus segítsége nélkül állhatunk neki a kutatásnak, a végeredmény pedig nem túl szép.

II. oldal

Egészen konkrétan Ethan a játék első negyedében annyi mindent kap, hogy elég erősen elkezdünk azon csodálkozni, vajon hogyan képes még működni. Aztán a második háromnegyedben még egyszer annyit - nem csoda, hogy a rajongók szeretnének kérni a Capcomtól egy külsőnézetes képet arról, hogyan is fest főhősünk a történet végére. Hiszen nem láthatjuk, a Resident Evil 7 ugyanis ezen a ponton viszont még a sorozat alapvető hagyományaival is szakít, és FPS-nézetbe helyezi át az akciót. Erre két dolog miatt volt szükség. Az egyik, hogy manapság egész egyszerűen ez a szokás a horrorjátékoknál. A másik azonban még ennél is fontosabb: ez a virtuális valóság.

Eddig ugyanis joggal panaszkodhattunk, hogy habár megvehetjük mi a drága VR-felszerelésünket, igazából nem sok értelme van, amíg nincs rá megfelelő tartalom. Főleg, hogy az AAA-kategóriás játékokban utazó kiadók nyilván kerülni fogják az egészet, amíg nincs akkora telepített bázis, hogy megérje VR-os platformokra fejleszteni nagy címeket. A Resident Evil 7 azért zseniális, mert egyszerre tud egy egészen kiváló horrorjáték, és egy kiemelkedő VR-os cím is lenni egyben - ehhez pedig erre a műfajra, az FPS-nézetű horrorjátékra volt szükség. Nem csoda, hogy a Sony le is csapott rá, és egy évig PS VR-exkluzív lesz, majd csak utána jelenhet meg Oculus Riftre és HTC Vive-ra.

Ez az a játék, amiért tényleg megéri beruházni PS VR-ra, és ezt úgy mondom, hogy én csak a mezei verziót próbáltam, és az ismerőseim beszámolóira hagyatkozom. Amiért mégis ennyire magabiztosan tudom ajánlani, az egész egyszerűen az a tény, hogy a Resident Evil 7 elképesztően félelmetes már sima tévén is, sőt, megkockáztatom, hogy az egész sorozat legijesztőbb darabja. Egészen konkrétan úgy visítottam bizonyos részeken (eléggé gyakran), hogy a barátnőm nem hitte el, hogy ezek a hangok belőlem jönnek ki. A férfiassági szintem vissza is esett nulladik szintre, valószínűleg örökre elástam magam. De amikor erről beszélgettünk a boldog VR-tulajdonos ismerőseimmel, csak röhögtek rajtam, mondván, az a jelenet, aminél én ordítva dobtam el a kontrollert, az a PS VR-ral olyan érzés, mintha tényleg a saját kezedet döfnék át egy csavarhúzóval, és amikor a szemedet kezdik el kivágni, akkor inkább döntesz úgy, hogy meghalsz szívrohamban, minthogy ezt tovább elviseld.

Ráadásul nagyon okosan tervezték meg a Resident Evil 7-et a VR-hoz. Nem gondoltam volna, hogy az első olyan játék ahol tényleg figyelembe veszik a virtuális valóság adottságait pont egy hagyományos japán kiadótól fog érkezni, nem pedig egy first party cím lesz. Nem akarok hosszasan regélni erről, mert valószínűleg az olvasóink jelentős többségének (még) nincs PS VR-ja, de amikor olyanokra odafigyeltek, mint hogy leguggolásnál nem megy lefelé a kamera, hanem elsötétedés után visszajön a kép a guggolt állapotban, vagy hogy az alapbeállítások szerint nem folyamatosan pásztázik a kamera az analóg kar mozgatására, hanem 20 fokonként ugrik, akkor tudja az ember, hogy itt bizony a dizájnerek tökéletes felfogták, hogy mitől leszünk rosszul a headset viselésekor, és mit érdemes elkerülni (bármennyire furcsán hangzanak is ezek a dolgok elsőre).

III. oldal

Amennyiben viszont VR nélkül vágunk bele a Resident Evil 7-be, egy klasszikus túlélő-horror játékmenetben lesz részünk, a klasszikus irányítással és kamerakezeléssel, csak éppen FPS-nézetből. Ez azt jelenti, hogy a felvezető rész után megjelennek a sorozat bejáratott elemei, így a fegyverek, a felvehető növények, kiegészítők, tárgyak, amikből aztán kombinálhatunk újabb dolgokat. Vagy éppen a biztonsági szobák, ahol (szintén a széria hagyományainak megfelelően) magnón menthetjük el a játékállást, és találunk egy ládikát, ahova letehetjük az éppen nem szükséges holmijainkat.

Ennek a játéknak minden egyes eleme klasszikus Resident Evil - de ezt ma már úgy is mondhatnám, hogy klasszikus túlélő-horror. Alapvetően feladványokat oldunk meg, próbálunk rájönni, hogy az adott ajtót milyen módon lehet kinyitni, hogy aztán továbbmenve egy újabb feladványba ütközzünk, aminek a végén valószínűleg megint valamilyen ajtó nyílik majd ki, biztosítva a továbbjutásunkat. A lényeg kettős: egyrészt az, hogy egy-egy ajtó kinyitása már önmagában hatalmas horror, és ezzel a Resident Evil 7 sikeresen őrizte meg az első részek szellemiségét, ahol az ajtónyitások után egy animációt kellett végignéznünk, hiszen a hardveres limitációk miatt akkor töltötte be az új szobát a játék, és addig rághattunk a körmünket, hogy vajon mit találunk a túloldalon.

A másik, hogyan ugyan a történetben előrehaladva találunk egyre újabb és újabb fegyvereket, de ezekkel csak pár percig érezhetjük hatalmas királynak magunkat. Igen, a fegyvertelen állapothoz képest ugyan hatalmas előrelépés, hogy van egy pisztolyunk, azonban hamar rájövünk, hogy habár a húsz darab töltény soknak tűnik a nullához képest, valójában nagyon kevés, amikor a játék hirtelen ránk szabadít több ellenfelet - akikből egynek a leterítéséhez is legalább 3-4 nagyon pontos fejlövés szükséges. Aztán ott állunk két tölténnyel, és jön még egy dög.

A dizájnerek fantasztikusan oldották meg, hogy soha ne érezzük biztonságban magunkat. Hamar megtanuljuk, hogy bármit is kapunk a játéktól, az csak nagyon rövid ideig tűnik ajándéknak, mert a következő percben már valami olyasmivel kerülünk szembe, amihez képest mindez csak vízipisztolynak tűnik. Ráadásul eleve vannak olyan ellenfelek, akikkel szemben semmit nem tudunk tenni, csak menekülhetünk, elbújhatunk előlük, vagy kicselezhetjük őket.

IV. oldal

Ráadásul az egész játék remekül fest. Be kell vallanom, eléggé szkeptikus voltam, amikor kiderült, hogy a Capcom egy teljesen új motort fejlesztett a Resident Evil 7-hez, de a végeredmény magáért beszél. Egyrészt konzolokon és PS VR-on is jól fut és szépen fest, másrészt pedig PC-n (ami alapján ez a teszt íródott) is remekül muzsikál, széles skálán beállítható, jól optimalizált. A változatosságra sem lehet panasz: habár elsőre úgy tűnhet, hogy az egész egy nagy házban játszódik, a dizájnerek ügyesen váltogatják a környezeteket és a szituációkat, és meglepően sokféle helyen megfordulunk rettegéseink során.

De bármennyire is jól sikerült a Resident Evil 7, néhány furcsaság azért akad. Egyrészt nem nagyon lehet Resident Evilnek hívni, hiszen néhány apró, elejtett utaláson kívül semmi sem mutat arra, hogy bármilyen módon kapcsolódna a korábbi részekhez. Amivel igazából nincs semmi baj, hiszen ezen a ponton nem hiszem, hogy újra Christ vagy Leont kellett volna újra elővenni. De ha már tiszta lappal indulunk, nem egészen értem, hogy miért volt szükség a játék alapvető hangulatát és játékmenetét megtörő, a régi részeket visszaidéző eltúlzott bossharcokra?

De szerencsére ezek csak apróságok. Az mindenesetre biztos, hogy a Resident Evil 7-be nem azért érdemes belevágni, mert organikus módon vinné tovább a sorozatot. Valójában a Resident Evil 7-be három dolog miatt érdemes belevágni, és ezek egymásra épülnek. Először is egy igazán jó, klasszikus részeket visszaidéző Resident Evil-játék. Másodszor egy kiemelkedően jó túlélő-horror játék. És harmadszor: mivel az alapok ennyire rendben vannak, és mivel a fejlesztők alaposak voltak, valószínűleg ez az eddigi legjobb VR-os játék.