• Az alternatív deluxe kosztümös "Noir Leon" a legjobb dolog, ami a szériával történt Moira Burton óta.

Annak ellenére, hogy a Resident Evil sorozat intenzív rajongója vagyok, egyáltalán nem tekinthető ez a kapcsolat sem réginek, sem nosztalgikusnak. Az elmúlt négy év alatt majdnem minden részt többször végigvittem, mint amennyire egészséges, és jobban szeretem a széles körben kevésbé ismert, vagy egyenesen gyengének titulált részeket, mint amennyire a régimódi rajongók körében szokás. Azt hiszem, ennek az identitás-válságos, szappanoperává nőtt szériának pont az a bája, hogy minden részben keresi az újat, a szokatlant, de mindig megőrzi sármos szereplőit és megmosolyogtató visszatérő elemeit.

Amikor a Resident Evil 2 remake-jét bejelentették, már teljesen készen álltam rá. Nem fértem a bőrömbe, annyira vágytam már egy bármilyen részre. Sokan csalódottságuknak adtak hangot, hogy a játék nem az eredeti második részt követi pontosan, a fix kamera hiánya és egyéb módosítások miatt tehát nem olyasmit kapunk, mint a 2002-es Resident Evil remake, de lássuk be, rengeteg érv áll a rendes, szabad kameramozgású adaptáció mellett is.

Már az 1998-as eredeti is sokkal akció-orientáltabb rész volt, plusz a Capcom (véleményem szerint) a Revelations részekben már egész jól kikísérletezte, hogyan lehet igazán hatékonyan használni a TPS/survival játékmenetet (beleértve azt is, hogy mi az, amit kerülni kell). A Capcom nem is igazán remake-ként tekint rá, hanem egy új játékként, amely az eredeti második részre épül, és… miért ne? Elfogadtam, és így kezeltem.

Raccoon City ikonikus katasztrófáját a későn érkezett rajongók csak hallomásból ismerhetik, a jelentősége viszont vitathatatlan. Az első Resident Evil nagyrészt szűk helyen tartotta a horrort, és úgy tűnt, a dolgok talán megmaradnak egy eltitkolható, poros aktafiókba dugható ügyként.

A Resident Evil ettől a pillanattól kezdve nem ismert határokat. És talán pont emiatt is egy kicsit félrement a sorozat, sármossága és szórakoztatása egy pillanatnyira sem állt meg, de a klausztrofób horror (vagyis a fő vonzereje) egyre inkább háttérbe szorult. A Capcomnak két lehetősége maradt a hatodik rész után: vagy radikálisan új irányba viszi a sorozatot (Resident Evil 7), vagy hátralép, és kiemel valamit a múltból, és minden tudásával megcsinálja tutira (Resident Evil 2). Mindkettő kockázatos lépés, mindkettőből irgalmatlan bukás is lehetett volna.

De huh, gyerekek. A Capcom megcsinálta.

Látványos visszatérés

Amit gyorsan szeretnék letudni, az a grafika kérdése – elvégre az első benyomás a siker garanciája, de nem elégséges komponense. A remake a Resident Evil 7 motorját használja, és talán minden eddiginél több fotogrammetriát alkalmaz, beleértve a szereplőket is, tehát kellően valószerű és jó. Az elmúlt évek egyik leglátványosabb játékaként mutatkozhat be újra, de a fények és árnyékok mesteri alkalmazása teszi az új Resident Evil-játékokat igazi horror-élménnyé.

A rémületes sötétségben a kintről beszűrődő villanások, az elemes lámpánk, a kapcsolók és ajtók apró, de élénk pontfényei adnak némi vizuális támpontot, de ezek is inkább a sötétséget támogatják, mintsem lefegyverzik. A folyamatosan változó árnyékok között akkor is mozgást látunk, amikor nincs is ott semmi, idegesen pillantunk jobbra-balra, hogy aztán egy hangot követve mégis meglepjen minket valami… nagyon durva az egész. A Resident Evil 2 marha jól néz ki, és ez nagyon nagy szerepet játszik abban, hogy tényleg eluralkodjon rajtunk a rettegés.

Ami a játékmenetet illeti, nyilván, sokan elkezdik majd hasonlítani a Resident Evil 4-hez, viszont ez nagyon leegyszerűsítő, és ami azt illeti, sokkal inkább hasonlít a valamiért kevésbé kedvelt Resident Evil: Revelations 2-re (pedig szerintem kiemelkedő rész). A Resident Evil 4-ben Leon szapora léptű volt, de ahhoz, hogy célozzon, vagy fegyvert vegyen elő, meg kellett állnia. Itt a karakterek lassabban mozognak, de azonnal válthatnak fegyvert, a célzás és a fordulás körülményesebb, mint egy átlagos shooterben, de éppen csak annyira, hogy a pánikérzetet erősítse, és ne elvegye a kedvünket.

Ahogy a legjobb részekben szokás, kevés és gyenge felszereléssel kezdünk, amint megérkezünk Leonnal vagy Claire-rel a komor, gazdagon díszített rendőrállomásra. Az akció alkalmas a feszültségoldásra, de a hősködésnek ára van: ha vaktában lövöldözünk, és nem takarékoskodunk, komoly problémákba ütközhetünk. Szinte semmit nem jelent, hogy egyre jobb fegyvereket és több lőszert találunk, mert előbb-utóbb előjönnek a zombiknál is rosszabb ilyen-olyan mutánsok. A tétek emelkednek, a sztori egyre őrültebb, és egy ponton mindenféle összeesküvések és rettenetes méretű, vérszomjas szörnyek között találjuk magunkat. Vagyis 100% Resident Evil.

Új és régi

A remake nagyrészt követi az eredeti, 1998-as rész történetét és helyszíneit, de mindegyiket mai szintre hozza fel, legyen szó a dialógusok finomságáról vagy a pályatervezés elemeiről. Pontról-pontra összehasonlításnak aligha van értelme, elég annyit mondani, hogy hűséges addig a pontig, hogy felismerhető legyen, de eltér annyira, hogy friss élményként hasson. A főbb helyszínek nagyobbnak és részletgazdagabbnak tűnnek. A rendőrállomás után nagyon meglepődtem a csatornarendszer méretein és nyomasztó hangulatán, itt is nagyon szépen működik a metroidvania-szerűen egymásba tekeredő folyosók és rövidítések rendszere, a laboratórium pedig hozta Leon egy későbbi kalandjának hűvös izgalmait.

Nem is tudom, hogy írjam le az egészet, valami elképesztően szürreális, ahogy minden megvan benne, amit minden Resident Evil-részben szeretek, és semmi olyasmi, ami ezúttal idegesítene. A horror elsőosztályú: amint biztonságban éreznénk magunkat, vagy rutinnalakciózunk, azonnal beugrik valami, ami letöri a lelkesedésünket, és amikor már lőszer nélkül, félholtan vánszorgunk, jönnek a csendesebb részek. Az egész kampány ritmusa tökéletes, a harcrendszer (lövések és késelés) ütős, a felfedezés izgalmas, a feszültség folyamatos, és Leon, Claire, Ada, Sherry és a többiek nagyon szerethetőek, családias a hangulat.

A térkép a klasszikus részekhez hasonlóan beszínezi azokat a helyeket, ahol már jártunk / mindent felszedtünk, illetve azokat az ajtókat is más-más színnel jelöli, amelyeket kinyithatunk, vagy amelyekhez kulcs kell. Ha egy szobában nem vettünk fel mindent, a tárgyak ikonjait ráteszi a térképre, ez is nagy segítség. Az inventory egyenesen a 7-ből lett átemelve, gyorsan lehet rendszerezni és kombinálni, de ügyelni kell, mit viszünk magunkkal. A bónuszok feloldásának rendszere pedig a Revelations 2-ből lehet ismerős. Szóval… igen, megerősíthetem: minden van itt, ami korábban remek volt.

Tartalmas szórakozás

Mégis mennyi mindent kapunk a Resident Evil 2 áráért? Meglehetősen sokat. A játék tartalmazza az eredeti kettős kampányt (Leon és Claire) és a két variánst (itt „2nd run”-ként vannak jelen). A helyszínek ezekben nem változnak jelentősen, de néhány sztorimozzanat igen, illetve Leon és Claire is felvehet olyan kulcsot, amit csak ők használhatnak, ezek néhány extra szobát vagy alternatív útvonalat biztosítanak. Különbség van továbbá a használt tárgyak és fegyverek terén is, így ahol Leon mondjuk egy lángszóróval szaladgál, ott Claire gránátvetővel. Mindkét kampányban van egy rövid rész, ahol ideiglenesen más karaktert irányíthatunk, Leon esetében ez Ada Wong, aki egy hacker-műszerrel tör utat magának, Claire esetében pedig a kislány Sherry Birkin.

Resi-tradíciókhoz méltóan itt is minden új végigjátszás gyorsabb a rutin miatt, és megéri újabb köröket futni (mondjuk úgy, először biztosan rámegy nyolc óra, a következő megvan öt óra alatt, aztán az S-rankhoz pedig már menni fog három alatt is). A különféle rekordok és játékbeli achievementek újabb bónuszokat adnak, nem csak díszeket (bár rengeteg concept artot és modellt feloldhatunk), de mondjuk végtelen lőszert is kaphatunk, amivel még gyorsabb a végigjátszás. A legjobb pedig, hogy az eredetiből is ismert 4th Survivor módot is megszerezhetjük. Utóbbiban Hunk menekülését játszhatjuk végig, az ügyesebbek pedig a legendás Tofu-t is feloldhatják, aki mindössze egy késsel megy neki az ellenfeleknek.

Van itt minden.

A sorozat helyzete

Azt hiszem, nagyjából a PS2 óta először ebben a generációban a legjobb Resident Evil-rajongónak lenni. A második rész remake-je mesterien ötvözi a számozott részek és a Revelations-spinoffok legjobb tulajdonságait, látványvilága és hangzása elsőosztályú, tele van felfedeznivalókkal, és aki csak át akar rajta szaladni, az is elképesztően jól fog szórakozni. Technikai szinten is minden teljesen patent, egyszer nem tapasztaltam FPS-zuhanást, sem furcsa bugokat, tökélyre polírozott minden fronton, és még az extrákat sem DLC-ként akarják eladni (bár már most venném, ha lenne, és elvileg lesz is valami).

Nyilván, sem új részként, sem szigorú remake-ként nem kötelezi el magát, nem rengeti meg a világot, de egyszerűen nincs olyan perce, amit ne élveztem volna, akár az újdonság hatása, akár a nosztalgia miatt. Nagyon egészséges keverék, én pedig maradéktalanul elégedett vagyok. Gyönyörű az egész.

Azért mégiscsak felmerül a kérdés, hogy most akkor pontosan hová is tart a sorozat. Folytatják-e a Resident Evil 3 remake-kel? Esetleg lesz-e egyszer újra olyan igazi all-star számozott rész? Mi történt Jill-lel az ötödik rész óta? Lesz új Revelations-rész az iszonyatosan élvezetes „raid” móddal? Szóba kerül-e valaha a 7-ben megismert Baker-család? Nagyon várom a válaszokat.

Azt hiszem, most tart ott a Capcom, hogy pontosan tudja, miből mennyi kell egy Resident Evil-részbe, ráéreztek a horror és akció közötti spektrum fokozatos feszültség-emelésére, és ha ezen az úton halad tovább a sorozat, én ott leszek legközelebb is, azonnal, teljes szívvel.

Welcome back, rookie.