Az eseményeket a harmadik megfigyelési kampány első fél éve alatt rögzítették a szakértők: a 39 eseményből 26-ról már korábban beszámoltak, 13 viszont teljesen új, és csak most jelentették be ezeket. Tekintve, hogy az együttműködés első két megfigyelési kampánya során összesen 11 eseményt rögzítettek, úgy tűnik, hogy tényleg nagyon elkezdett beindulni a gravitációshullám-csillagászat.

A gravitációs hullámok a téridőben terjedő fodrozódások, amelyek észlelhető méretekben akkor ébrednek, ha rendkívül nagy tömegű és sűrű objektumok zuhannak egymás felé, például két fekete lyuk, két neutroncsillag, vagy ezek kombinációja ütközik. A hullámok létezését elméletben régóta feltételezték a kutatók, ezek detektálására alkalmas érzékelőket azonban csak mostanra sikerült építeni: az első ilyen eseményt 2015-ben észlelték. A detektorokat azóta folyamatosan fejlesztik, így egyre érzékenyebbek lesznek, ami az eredményeken is meglátszik: egyrészt egyre több az észlelési adat, másrészt egyre változatosabbak az események, amelyekből ezek származnak.

Az észlelés gigantikus lézer interferométerekkel történik. A LIGO két amerikai detektort takar, az egyik Louisiana, a másik Washington államban van, a Virgo detektora pedig Olaszországban található. Az interferométerek két, egymásra merőleges, 4 kilométeres karból állnak, amelyekben egy kettéosztott lézersugár fut oda-vissza, ahogy a karok végében található tükröktől visszaverődik. Amikor gravitációs hullámok haladnak át a Földön, átmenetileg összerántják, illetve kitágítják a teret, megrövidítve, illetve megnyújtva a távolságokat.

Ennek hatására a detektor karjainak hossza átmenetileg megváltozik, és a lézersugarak, amelyek sok-sok ide-oda futás után újra egyesülnek, fáziseltolódásba kerülnek egymáshoz képest. Az eltolódás mértékéből és jellegéből következtetni lehet a gravitációs hullámok erősségére és arra, hogy ezek milyen eseményből származhatnak. A három detektor észlelési adatainak összevetése révén pedig azt is be lehet lőni, hogy honnan érkeznek a hullámok. Így az eseményt más technikájú eszközökkel, például különféle távcsövekkel is meg lehet figyelni.

A legújabb észlelési kampány során több nagyon kivételes összeolvadásnak voltak tanúi a szakértők. 2019. szeptember 24-én például minden idők eddigi legalacsonyabb tömegű fekete lyukainak egysülését észlelték: ennek során egy 6 és egy 9 naptömegű fekete lyuk egyesült. Egy másik esemény során valószínűleg egy fekete lyuk és egy neutroncsillag ütközését detektálták, de a jel annyira halvány volt, hogy ez egyelőre bizonytalan.

Az észlelések nagy száma nyomán érdekes tendenciák kezdenek kirajzolódni. Például nagyon ritkának látszanak az olyan egyesülések, ahol az egyik tag 40 naptömegnél nehezebb. Ilyen méretű fekete lyukak kétségtelenül vannak, de a jelek szerint alig vesznek részt egyesülésekben. Egyelőre nem világos, hogy ennek mi lehet az oka. A kisebb, csillagtömegű fekete lyukak kapcsán is vannak meglepetések. Az elméleti fizikusok szerint egy ilyen fekete lyuk minimális tömege 3 naptömeg, az észlelések alapján azonban úgy tűnik, hogy a 8 naptömeg alatti fekete lyukak nagyon-nagyon ritkák. Elképzelhető, hogy a legkisebb fekete lyukak többnyire a feltételezettnél sokkal nagyobb csillagokból keletkeznek, így tömegük jóval nagyobb a teoretikusok által megállapított határnál.

A gravitációs hullámok kapcsán egy sor kérdés van, amiről nem tudjuk a választ, és ezek olyan égitestek működésébe és történetébe engednek bepillantást, amelyekről szintén alig tudunk valamit. De elképesztő, hogy az elmúlt pár évben mennyit fejlődött ez a még mindig nagyon új terület, amely egészen újfajta módon teszi lehetővé a világegyetem tanulmányozását, ami korábban gyakorlatilag kizárólag az elektromágneses hullámok vizsgálatából állt.