A bortermő szőlő (Vitis vinifera) a szőlőfélék családjának gazdaságilag legjelentősebb faja, amelyet javarészt borkészítésre használnak fel: a Földön évente több mint 25 milliárd liter fogy el a nedűből. A növény és az ital népszerűsége ellenére azonban egyelőre nagyon keveset tudunk a borszőlők múltjáról. A rendelkezésre álló információk lapján úgy tűnik, hogy a növényt 6000 évvel ezelőtt Délnyugat-Ázsiában már termesztették, de egyes leletek azt sugallják, hogy Georgiában akár 8000 éves múltja is lehet a szőlőtermesztésnek és a borkészítésnek.

Ez a hagyomány a következő évezredek során a Földközi-tenger vidékéig terjedt, olyannyira, hogy mára a világon megtermelt bor 30 százaléka Olaszországban és Franciaországban készül. A mai francia területeken 2600 éve bizonyosan léteztek szőlőföldek, a római korban pedig jelentősen megnövekedett a termesztés és a bortermelés is.

Annak ellenére, hogy a szőlő kapcsán már korábban is elterjedt, a 19. századi filoxérajárványok nyomán pedig Európában egyre inkább kizárólagossá vált az ivartalan szaporítás (amely során a kártevőnek ellenálló, amerikai szőlő alapú oltványokról szaporítják a szőlőt, vagyis klónozzák a fajtákat), a borszőlőnek elképesztően sok fajtája létezik, amelyek közt egyáltalán nem könnyű felderíteni a faj múltját. Egy kutatócsoport azonban belevágott ebbe a nehéz feladatba, és 28 ősi szőlőmag genetikai állományát vetették össze a modern termesztett fajták és a V. vinifera vad változatainak genomjával. A régi magok kora az időszámításunk előtti 6. századtól az i. sz. 12. századig terjedt.

A legmeglepőbb eredmény az volt, hogy a modern savagnin blanc nevű szőlőfajta genomja (amely nem azonos a sauvignon blanc-nal), amelyet Franciaország északkeleti részén termesztenek, gyakorlatilag azonos egy 900 éves, Orléans mellől előkerült mag genetikai állományával. Vagyis a ma is használt fajta története legalább 900 évre vezethető vissza, ami alatt effektíve semmit sem változott.

Egy másik hasonlóan érdekes eredmény szerint a mondeuse blanche nevű fajta az ősi magokkal való összevetés szerint szülő-utód kapcsolatban áll néhány római kori maggal. Vagyis nagyon úgy tűnik, hogy ez a fajta az elmúlt 1800 évben csak egyszer esett át ivaros szaporodáson, egyébként ivartalanul szaporították. A mondeuse blanche mára kihalóban van, de nagyon elterjedt az egyik „unokája”, a népszerű shiraz, amelyet az említett szőlőfajta és a dureza nevű fajta keresztezésével hoztak létre.

A vizsgálatok megerősítik, hogy a szőlőtermesztés és a bortermelés rendkívül elterjedt volt a római kor kezdetére: a megvizsgált magok mindegyike termesztett fajtákhoz tartozik, és fajtáját tekintve borszőlő, nem pedig csemegeszőlő. A korai fajták közti rokoni kapcsolatok továbbá pezsgő, dinamikus kapcsolati hálóról tanúskodnak a szőlőtermesztésen belül: míg a korai a római lelőhelyeken talált magok inkább a kelet-európai és a spanyol fajtákkal vannak rokonságban, a középkori itáliai magok a nyugat-európai fajtákkal rokonok. Ez egyrészt azt mutatja, hogy egyes fajták menet közben különböző okokból kiestek a termesztésből, másrészt arról is tanúskodik, hogy a szőlőtermesztők már több ezer évvel ezelőtt is fajták széles körével foglalkoztak.