Bár a Nap táplálja az életet bolygónkon, központi csillagunk időnként igen agresszívan viselkedik. A forró gázgömb folyamatosan plazmaáramokat lövell felénk a napszél formájában, és néha ennél erősebb kitöréseket is produkál. Mire azonban a napszél elér minket, már 150 millió kilométert tett meg, majd kölcsönhatásba lépett a Föld mágneses mezőjével is. Fizikájának megismeréséhez tehát a kutatóknak a leginkább arra van szükségük, hogy közelebbről vizsgálhassák, mi hajtja a napszelet.

Szerencsére egy autónyi űrszonda, amely pontosan ezt vizsgálja, és már többször is megközelítette a Napot. A NASA Parker napszondáját úgy tervezték, hogy nagyjából 6 millió kilométerre közelítse meg a Nap felszínét, közelebb merészkedve központi csillagunkhoz, mint eddig bármely más űreszköz. Bár legnagyobb közelségét majd csak 2025-ben éri el a szonda, egy nemrégiben lezajlott napközelség során máris érdekes dolgoknak volt tanúja: az űreszköz olyan nagy energiájú anyagsugarakon repült keresztül, amelyeknek sajátos, rögzített mintázata a Nap mágneses mezejőhez kapcsolódott. A mérések során egy kutatócsoport egészen a Nap felszínéig követte nyomon a napszél eredetét.

„Ahogy a Parker egyre közelebb került a Naphoz, egyre több struktúra bontakozik ki a napszélben” – mondja James Drake, a Marylandi Egyetem professzora, a Nature című folyóiratban szerdán megjelent új tanulmány társszerzője. Az új vizsgálat alapján a napszelet a mágneses átcsatolódás folyamata gerjeszti, amikor ellentétes irányú mágneses mezők haladnak át egymáson, befelé, illetve kifelé haladva a Nap felszínén. E folyamat során a mágneses mezők gyakran szétesnek, majd újra csatlakoznak, és közben töltött részecskéket dobnak ki a Napból. „Ha két ellentétes irányú mágneses mező találkozik, akkor kioltják egymást... és ez mágneses energiát szabadít fel, amely energikus részecskéket hoz létre” – magyarázza Drake.

Az új tanulmányt jegyző kutatók nemcsak a napszél eredetét tudták pontosan meghatározni, hanem azt a hajtóerőt is, amely kitermeli az energiát a Nap felszínén. Önmagában a plazma nem lenne képes elszökni a Napból, mivel nincs elég energiája ahhoz, hogy ellensúlyozza a csillag gravitációját. Ha azonban a mágneses átcsatolódás folyamatán keresztül eléggé felgyorsul, ez már elég ahhoz, hogy a szelet kifelé mozdítsa, és így képes legyen távozni a Nap felszínéről.

A legtöbb, amit a Napról tudunk, a fény elemzéséből származik, mondja Stuart Bale, a Kaliforniai Egyetem fizikaprofesszora, az új tanulmány vezető szerzője. De ez csak a történet egyik része, teszi hozzá a szakértő. A kutatóknak szükségük van a Parkerhez hasonló űreszközökre, hogy a Nap mágneses környezetét helyben tudják tanulmányozni, ahelyett, hogy egy kamerával távolról bámulnák a csillagot. „Ez az, amitől a Parker napszonda különleges: közvetlenül a koronában repül” – mondja Bale.

A NASA 2018. augusztus 12-én indított űrszondáját úgy tervezték, hogy elmerüljön a Nap légkörében. Ez nem könnyű feladat, mivel a Nap felszíni hőmérséklete több mint 5500 °C, és légköre pedig ennél 300-szor forróbb is lehet. A napszonda 11,43 centiméter vastagságú szénkompozit hőpajzzsal van felszerelve, amely akár 1377 °C-os hőmérsékletet is kibír, ami átrepülés esetén remélhetőleg elég ahhoz, hogy megóvja a forróságtól.

A Parker eddig 15-ször közelítette meg a Napot, és a következő közelség június 22-én kezdődik. Minden egyes napközelség körülbelül 12 napig tart, amelynek során a szonda eddig a Nap sugarának 12-szeresére jutott a Nap felszínétől, mielőtt újra eltávolodott volna tőle. A szonda hét évre tervezett pályafutása alatt a Vénusz gravitációját használja arra, hogy fokozatosan egyre szűkebbre vegye Nap körüli pályáját. A szonda végül 2025-ben 6,16 millió kilométerre közelíti meg a Napot.