Ahol az Isten a tanár

Miként arra a koronavírus-járvány is rávilágított, az emberek tekintélyes hányada egy szifiliszes pávián árnyalt, kifinomult és racionális megközelítésével viszonyul a modern orvostudomány vívmányaihoz. Nem ritka, hogy alapfokú közgazdasági ismeretek hiányából fakadó, hagymázas konspirációs teóriák kapnak szárnyra, a reáltárgyak oktatásának katasztrofális állapota is ki-kibukik, és az ilyen-olyan, idegborzolóan ostoba, alternatív megoldások is sűrűn hódítanak. Mivel ahogy azt az Amerikai Egyesült Államokban egyre komolyabb gondokat okozó lóféregirtó-mérgezések is ékesen illusztrálják, rengetegen a tollban-szurokban megforgatott vadnyugati kígyóolaj-nepperek portékáira hajazó ártalmas, ám cserébe káros csodaszerekben bíznak. Mások pedig a spirituális praktikákra esküsznek.

Pár kattintással időpontot foglalhatnak auramasszázsra, csakratisztításra vagy hasonló kezelésre, és áldottnak vagy pozitív rezgésűnek mondott kristályokkal szavatolhatják testi-lelki harmóniájukat – hovatovább, egy szerényebb összegért esti tanfolyamokon a boszorkányság csínját-bínját is elsajátíthatják. De a mértékadó körök által többnyire gyanakodva fogadott, sőt, az esetek javában nyílt sarlatánságnak bélyegzett praktikák koronázatlan királya sokak szerint a pszi-sebészet.

Ennek egyik formája, hogy egy kétségkívül meggyőző és karizmatikus személy ügyes bűvészmutatványokkal úgy tesz, mintha megvágná a pácienst, vagy puszta kézzel széttépné a húsát. Majd teátrális mozdulatokkal, monoton kántálással vagy rafináltan kiagyalt külsőségekkel szabályszerűen szuggerálja a delikvenst. Aki ennek hatására azt hiszi, hogy a rontást vagy kórságot szimbolizáló, bazári módszerekkel elővarázsolt békákat, férgeket, véres-nyers húsdarabokat, vagy más ocsmányságokat a beleiből távolították el.

A hernyós és a hangyás

Persze, egy efféle kezelés akár jól is elsülhet, elvégre enyhébb, idegi panaszoknál a szakrális elemekkel megspékelt, látványos-meggyőző rítusok lecsillapíthatják a hisztériára hajlamosakat. Christopher Alender horrorjában azonban szó sincs ilyesmiről.

Az anyja tragikus halálát követően a rokonaitól elhidegülő Cristina (Brigitte Kali Canales) a kiégett és gyökértelen sajtóhiéna iskolapéldája. A szebb napokat is látott profi heroin-hajtotta, munkamániás sztorivadászként tengeti napjait, és az sem különösebben hatja meg, hogy egy ígéretesnek tűnő témát hajszolva visszatérhet ifjúsága helyszínére, a mexikói Veracruzba.

Ám mikor unokatestvére, Miranda (Andrea Cortés) figyelmeztetésére fittyet hányva a Szájként emlegetett, elátkozott romok között lövi be magát, megpecsételi a sorsát. Ugyanis a megkérdőjelezhetetlen tekintélynek örvendő vajákosasszony (Julia Vera) arra jut, hogy a depressziós újságírót egy démon szállta meg, és fiával együtt nekikezd, hogy kiűzze belőle a pokolbéli kreatúrát. A sikkes hotelszobákhoz, elegáns bárokhoz és bőséges narkó-utánpótláshoz szokott zsurnaliszta így egy lepukkant kalyiba rabjaként kénytelen eltűrni a vénség szeszélyeit.

Ráadásul az eleve reménytelen szituációt tovább nehezíti, hogy a babonás fantaszta alaposan elmélyedt az okkult tanokban. Tehát az agyatlan-megalkuvó színlelésnek semmi haszna, mert az éltes matróna nem percről-percre változó ad-hoc téveszmék, hanem hosszú évszázadok alatt kikristályosodott tanok és mítoszok foglya. Ergo, ha a függőségéért és tabudöntögető hanyagságáért borzasztó árat fizető nő vissza akarja nyerni a szabadságát, alá kell, hogy merüljön a bizarr kultusz válogatott rémségekkel teli hiedelmeibe. De egyáltalán nincs garancia arra, hogy a merész terv nem siklatja ki totálisan zaklatott-kudarcos életét – vagy, hogy az út végére érve elnyeri a jutalmát, és visszatérhet a civilizációba.

Probatio diabolica

Azaz a racionalitás és a megnevezhetetlen-felfoghatatlan szférák örök párharcában mélyedhetünk el – a büdzséhez viszonyítva dicséretre méltó kivitelezésben. A főként rövidebb lélegzetvételű alkotásokban utazó rendező le sem tagadhatná, hogy szorosabb-kurtább keretekhez szokott. Hiszen az első pillanattól az utolsóig a nézőt tisztelő feszes tempóval, letisztult cselekményvezetéssel, egy-egy apró nüansszal háromdimenzióssá varázsolt karakterekkel és átütő, sejtelmes-misztikus atmoszférával kompenzálja szerény anyagi lehetőségeit. Fáradozásai pikáns zamatú, filozofikus kamaradrámának is felfogható gyümölcse ennek köszönhetően egyetlen percre sem züllik az olcsó kábelcsatornák hajnali műsorsávjába száműzött, bugyuta rémmesévé.

Ezért az egy alapfokú digitális modellező tanfolyamon is megütközést keltő, darabos-ótvar CGI-fertelmek gyülevész hordái helyett a pszichológiai tölteten van a fókusz. Dogmák, hit, szabad akarat, eleve elrendeltetés, kiteljesedés, Fortuna szeszélyei és a felettünk álló hatalmak létezésének elfogadása: egytől-egyig előkerülnek a fullasztó eseményeket groteszkbe hajló, éjfekete-cinikus humorral ellensúlyozó történetben. Vagyis, ha mindezekhez a távolról sem kiemelkedő, ám a célnak megfelelő praktikus effekteket és a tudásuk legjavát nyújtó színészeket is hozzávesszük, az ítélet nem kétséges.

Verdikt

Természetesen csodában vagy a műfajt megreformálni igyekvő etalonban bízni dőreség – ahogy az is tagadhatatlan, hogy a zsáner avatott-tapasztalt szerelmesei aligha lepődnek meg a már-már kötelező fordulatokon. De ezen gyengeségektől függetlenül a kaliforniai direktor második nagyjátékfilmje kategóriája frappáns és ötletes képviselőjeként abszolút méltó a borzongásra éhezők bizalmára.