A tanulás folyamatában mindig is sok szerepe volt a felfedezésnek. Az olyan tapasztalatnak, amit próbálkozások és a kudarcok szegélyeztek. Az így nyert tudáshoz azonban nem mindig pozitív érzelmek tapadnak. Egyrészről persze mélyebb megértést hoz, másfelől viszont a frusztráció és a sok akadály eltántoríthatja az embert a folytatástól. A Rain World készítői úgy gondolták, szó szerint veszik a kedves kis főszereplő történetét. Minket is bedobnak a mélyvízbe, keveredjünk ki, ahogy tudunk belőle. Kövessük hát együtt a fura csiga-macska (slugcat) kalandjait!
Játékkritika írásakor gyakran kerül a tesztelő dilemmába. Vajon amit ő problémának lát, az valóban az? Ami tetszik neki, az általánosnak mondható vagy épp egyéni elbírálás alá esik? A Rain World nehézsége és tutorial rendszere jó példa erre a dilemmára. A tanító mód minimalista, ami alapvetően jó, de pont a lényeget nem magyarázza el. Az persze hamar leesik, hogy miként irányítsuk a kis csiga-macskát, és az is, hogy a fogaikat csattogtató neon színű krokodilszerű lények veszélytjelentenek.
A platformer alapokkal is bíró játék azonban ennél jóval többet tartogat. Ne lepődjünk meg, ha például zúgni és remegni kezd a képernyő, majd hatalmas robajjal víz kezd ömleni mindenhonnan. Nagyon valószínű, hogy a jelenséget elsőre értetlenül szemlélnétek és pánikszerű kapkodással rohangálnátok mindenfelé… majd újrakezdenétek az adott pályát. Nos, a játék bevezetőjében látott hatalmas áradás lesz a főellenség a játékban, csak senki nem szólt előre. Ezzel együtt pedig az idő is. Az özönvizet ugyanis speciális menedékekben vészelhetjük csak át, és ott is csak akkor, ha elegendő élelmünk van.
Vannak tehát túlélő elemek is a játékban. Élelmet kell találnunk, ami gyorsan cikázó denevérek képében jelenik meg a pályákon. Emellett pedig a hatalmas cső, drót és csatorna rengetegben el kell találnunk a következő óvóhelyig, hogy hibernálódva túléljük az áradást. A következő búvóhelyig vezető út azonban cseppet sem lineáris, kész labirintus vár minket, számos elágazással. Van, amikor későn vesszük észre, hogy körbementünk, vagy épp az ellenkező irányba tartunk, de szerencsénkre azért kaptunk egy térképet is. Továbbá van egy sárga fényű neonreklámhoz hasonlító segítőnk is, aki a jó irányt mutatja nekünk időnként. Az óvóhelyek közelében pedig világító virágot találhatunk. Ha megesszük egy második esélyt ad nekünk, amennyiben elhaláloznánk.
A játékmechanika ugyanis mentési helyként kezeli a búvóhelyeket, és felteszi a kérdést, folytatjuk-e a játékot. A folytatással pedig kijelentjük, hogy bízunk annyira a képességeinkben, hogy épségben átérjünk a következő pontig. A világító karma-virág elfogyasztása után egy halál még belefér, ugyanonnan folytatjuk, ahol a csiga-macskánk nem rég felébredt. Ha azonban ismét hibázunk, egy ponttal korábbi óvóhelyről indulhatunk csak el ismét. És ugyanúgy meg kell találnunk az utat, versenyt futva az idővel és persze élelemre is szükségünk lesz. Annyira nem bonyolult, de a játékosnak ezért az infóért is meg kell szenvednie, mivel a Rain World egy szóval sem említi mindezt.
A pályák hangulata ugyanakkor dicséretet érdemel. A lepusztult indusztriális környezet, a romokkal, rozsdás csövekkel és egyéb épület maradványokkal borított világ remekül áthozza a reménytelenség és az elhagyatottság érzését. Az pedig, hogy ez a vesszőfutás és túlélő kiképzés mennyire fogja megtalálni a közönségét? A nehézséget értékelő és kihívást kereső játékosok biztosan örömmel vetik bele magukat a Rain World „labirintusába”, a többieket viszont elbátortalaníthatja. Pedig a játék maga jó, kidolgozott és hangulatos. A több órányi mászkálás, küszködés után viszont, amikor egyre jobban visszazuhantam a sorozatos hibák után, felmerült bennem a kérdés: ér ez ennyit?
