Vannak olyan játékok, melyeknek célközönsége kimerül az alkotókban és szűk baráti körükben, vagy legalábbis az emberek egy speciális és különleges fajtájában, akik elől általában menekülni szoktam. Az érzés, hogy a Purrfect Date is ezek közé a játékok közé tartozik különösen erős lett bennem, amikor a rózsaszínű kopasz macska karmait kellett kilakkoznom.

Visual novel és randiszimulátor keveréke ez a játék, amely a pár elvarázsolt britből álló független csapat, a Bae Team alkotása. Az alapsztori szerint csóró egyetemistaként tengetjük életünket, amely fenekestül megváltozik, mivel felvesznek az álomállásba: asszisztensként részt vehetünk a Macskaszigeten folyó kutatásokban, a híres Pawpur professzor oldalán. A szigeten persze történnek rejtélyes dolgok, és senki sem az, akinek vagy aminek látszik. Kutatunk, nyomozunk, és közben macskákkal randizunk - nem is hangzik rosszul a sztori, még ha ez utóbbira esetleg sokan fel is húzzák a szemöldöküket.

Hat karakter áll rendelkezésünkre, de teljesen mindegy, melyiket választjuk, mert egyrészt úgyis mindegyikre sor kerül a játék során, másrészt az ikonjuk és nevük kivételével mindenben teljesen azonosak. Pont ugyanazokat a hülyeségeket követi el mind, és csupán azért van belőlük hatra szükség, hogy a történetben szereplő összes macskával randizhassunk egy végigjátszás alatt. A klón karakterekhez tartozó szövegek is copy-paste stílusban íródtak, még egyetlen végigjátszás során is rengetegszer kell végigszenvednünk ugyanazokat a képernyőket, sokszor szó szerint ugyanazokkal a szövegekkel. Az első és második főhős szigetre való megérkezése például szóról szóra teljesen azonos, a harmadiknál már megkönyörülnek rajtunk az alkotók, és kicsivel rövidebb változatot kapunk ugyanebből, de mivel jeleneteket, hosszabb részeket nem lehet átugrani, így is egyesével kell végigkattintgatnunk ugyanazokon az unalomig ismert képernyőkön. Körülbelül 8-10 óra végigvinni a játékot, és ha nem jött össze minden, ahogy akartuk, vagy kíváncsiak vagyunk a többi befejezésre, és ezért újra játszunk mindent, akkor is 2 órán keresztül kattintgathatunk, nagyrészt feleslegesen. Mindez elkerülhető lett volna olyan egyszerű eszközökkel, mint a nagyobb részek egyben történő átugratása, vagy a manuális mentés.

Még nagyobb probléma, hogy ettől eltekintve is rengeteg az üresjárat és egy helyben toporgás a történetben. Az alkotók magas színvonalra fejlesztették az időhúzást: a szereplők szappanoperába illően elképesztő hosszú ideig képesek beszélni a semmiről, sokszor képernyőkön keresztül ismételgetve ugyanazt. Rövid részlet a játékból, amelyben két karakter szöveges üzeneteket vált egymással:

"Gyere ki a sátor elé."

"Nem megyek."

"Gyere ki."

"Nem megyek."

"Gyere ki."

"Nem megyek."

"Gyere ki."

"Nem megyek, amíg nem mondod meg, mi ez az egész."

"Gyere ki."

Mindez azért is szomorú, mert az író időnként felvillantja valódi tehetségét: miután sikerül összejönnünk egy-egy macskával, a végén mindig pár képernyőnyi, kifejezetten szépen megírt lírai szöveget olvashatunk, érdekes gondolatokkal, melyek erős kontrasztot képeznek a többi részt kitöltő üresfejű, hosszúra nyújtott fecsegéssel.

A másik probléma szintén egy hatalmas kontraszt: a habkönnyű, szappanoperás részek mellett a játék komoly témákba is belekap, nehéz morális kérdéseket is felvet, olyan módon, amelyek nem illenek a könnyed műfajhoz, és amitől ez az amúgy is identitászavaros darab még jobban azzá válik.

A játékmenet során látszólag szabadon választhatunk három tevékenység: kutatás, felderítés és randizás között, de a feladatok sorrendje valójában kötött, egyes részek csak akkor válnak elérhetővé, ha sikeresen végigcsináltuk a hozzájuk tartozó előfeltételeket, vagy befejeztük az adott fejezetet. Összességében nincs túl sok választási lehetőségünk, kevés az elágazás: egy karakterrel két macska közül választhatjuk ki, melyikre akarunk ráhajtani, és a randik során, illetve még pár helyen van lehetőségünk a és b opció között dönteni.

A játék állítólag vicces, én nem találtam annak, a sok üresjárat, ismétlődés és egy helyben toporgás után már nincs az a poén, ami megmenthette volna mindezt. A zenére mondhatnám, hogy felejtős, de inkább úgy mondom, bárcsak elfejethetném, hogy valaki perceken át kornyikál egy butácska dalt, amelynek a szövege annyiból áll, hogy nyáú, nyáú, nyáú, és amihez képest a Nyancat nóta Grammy-díjas remekmű. (A zene külön is kapható, ha esetleg valakit érdekel szomszédainak kínzása). Egyedül a grafika volt az, ami elnyerte a tetszésemet, a macskák jópofák és karakteresek voltak, és, bár nem volt túl sok helyszín, de akadtak hangulatos részei a szigetnek.

Ezt a játékot senkinek sem ajánlom, azokon kívül, aki nekem ajánlotta (gonosz kacaj), és azokon kívül, akiket szórakoztat a kopasz macskák karmainak lakkozása.