Vicceltem!

Míg anno az alkimisták hasztalan fecsérelték az idejüket azzal, hogy nemtelen anyagokból aranyat vagy életelixírt akartak előállítani, a filmesek kemény munkával kikísérletezték a transzmutáció tökéletes-tévedhetetlen receptjét. Ezt mi sem igazolhatná jobban, mint az, hogy többször is végrehajtották azt a bravúrt, hogy fáradozásaik poshadt-keserű gyümölcseit mézédes finomságokként dobták piacra. A példák hosszasan sorolhatóak. George McCowan 1972-es Békákja, amiben egy családot a brekegő kétéltűek mellett kígyók, pillangók, piócák és aligátorok terrorizálnak, elsősorban vígjátékként hódít.

Tomy Wiseu szürreális melodrámája, az A szoba is komédiaként aratott sikert, a csúcsra repítve a vérdilettáns direktort, és M. Night Shyamalan sem volt rest élni ezzel a trükkel. Mivel miután a kritikailag igen fagyosan fogadott, sőt, még a főszereplő, Mark Wahlberg által is mélyen megvetett műve, az Az esemény besározta renoméját, azzal védekezett, hogy félreértették. Hiszen az embereket elpusztítani igyekvő növények körül forgó horrorjával valójában az ötvenes évek bugyuta rémmeséit karikírozta ki posztmodern szemszögből.

Az, hogy a leginkább a Parajelenségek-franchise kapcsán ismert Henry Joost-Ariel Schulman duó beveti-e majd ezt a kommunikációs fortélyt, nem tudni. Az azonban vitathatatlan, hogy ha megpróbálják, átpozicionálásra való törekvésük lényegesen hitelesebb lesz rútul elbukó pályatársaik tessék-lássék magyarázkodásánál. Mert legújabb alkotásuk tényleg egy, a szuperhősökről szóló eposzok, a társadalmi kérdéseket feszegető, szociálisan érzékeny népnevelők és a szcéna idegölő-megmagyarázhatatlan rákfenéi elé tartott, harsány nevetésre késztető görbe tükörnek hat.

Vihar közeleg

A Louisiana dzsessztől hangos, egzotikus-megbabonázó ékköveként tündöklő New Orleans maga mögött hagyta a Katrina-hurrikán átkos emlékét, és a dolgok úgy-ahogy visszazökkentek a normális kerékvágásba. Ám a viszonylagos idill tiszavirág-életűnek bizonyult, mivel a metropolisz utcáin egy veszedelmes kábítószer tűnt fel. A hatáshoz mérve fillérekért árult kapszula ugyanis nem földöntúli eufóriával vagy a legélénkebb fantáziát is felülmúló hallucinációkkal kényezteti fogyasztóit, hanem, ha csak pár percre is, de szupererővel ruházza fel őket. Az elemek uralása, láthatatlanság, esetleg a kevlárt is lepipáló bőr: totális lutri, hogy ki mit kap, hovatovább az is benne van a pakliban, hogy a peches delikvens nemes egyszerűséggel cafatokra robban.

Az anyja súlyos cukorbaja miatt a bűn rögös útjára lépő, gimnazista Robin (Dominique Fishback) idejekorán felmérte az anyagban rejlő üzleti potenciált. Aztán, hogy biztosan elkerülje a sittet, sajátos, kutya-macska barátságot kötött a kenyerét hekusként kereső Frank-kel (Joseph Gordon-Levitt). Az alku pofonegyszerű: a lány ellátja a város megtisztításán ügyködő, önjelölt kereszteslovagot elég cuccal, és ő cserébe szavatolja a testi épségét. Így mikor a kartell alapítói ellen véres-beles magánháborút vívó, rejtélyes Őrnagy (Jamie Foxx) elrabolja a kispályás neppert, és arra kényszeríti, hogy segítsen a vendettájában, oltalmazója nem habozik.

Egyből a kegyetlen ex-katona nyomába ered. Viszont kisvártatva ráébred, hogy ellenlábasa nem puszta kivagyiságból ragadott fegyvert, mert kisül, hogy a háttérben egy ördögi csoport feláldozható laborpatkányokként tekint a felkínált hatalomtól megrészegedett átlagpolgárokra. A hármasfogat tagjai ezért kénytelen-kelletlen békét kötnek, és együtt indulnak csatába, hogy örökre véget vessenek az elit jéghideg logikájú machinációinak.

Ha nem látom, nem hiszem el

Nem éppen humoros alaphelyzet – ám ahogy az lenni szokott, az ördög a részletekben, pontosabban, jelen esetben azok elnagyoltságában és fapadosságában búvik meg. Mivel hiába a komoly-komor sztori, a kivitelezés egy amatőr vidéki hobbistúdió dilettánsainak arccal-névvel vállalhatatlan szárnybontogatására hajaz. Vagyis, tűnjék ez akármennyire is abszurdnak és hihetetlennek, az igénytelenséggel kombinált kontárság kisebb-nagyobb mértékben az összes elemen tetten érhető.

A szabadság egyenlőség és testvériség kérdéskörével foglalkozó eszmei töltet például kimerül abban, hogy hébe-hóba valaki drámai mimikával megjegyzi, hogy a gazdagok kihasználják a szegényeket. Finoman kódolt üzeneteknek, kacifántos allegóriáknak vagy rafinált szimbólumrendszernek nyoma sincs: az egészet letudják a Gyalog Galopp Dennis-ének elnyomás-siralmára hajazó összetettségű szövegekkel. Korrupció, az amerikai egészségügy hajmeresztő anomáliái, a leszakadó rétegek nehézségei: bár érintőlegesen előkerülnek, de garantált, hogy nem sokkal később egy kínos-primitív, osztályharcos monológ vagy dialógus kezdi ki az idegeink.

Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy egy pillesúlyú intermezzót leszámítva a narkotikum a társadalomra gyakorolt hatásainak bemutatása is elmarad. Holott gyanítható, hogy ha széles tömegeknek adatik meg a falon mászás, regenerálódás és pusztakezes titánrúd-hajlítás adománya, akkor az alapjaiban változtatja meg a hétköznapokat.   

Ez már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy féktelen-feneketlen jókedvünkben a térdünket csapkodjuk, ám szerencsére a másik vonulat sem okoz csalódást. Egy-két színes-szagos epizódtól eltekintve feledhető töltelék-bunyók és nívótlan, Zs-kategóriás effektek gondolkodtatnak el azon, hogy mire elég ma nyolcvanötmillió dollár. Persze, ehhez igazodva a szereplők is tudásuk legjavával járulnak hozzá a mókához.

A kisebb mellékalakok zokszó nélkül elfogadják, hogy azon kívül, hogy hagyják magukat hülyére verni, nincs más tennivalójuk, ergo a sztárok szabadon bolondozhatnak. A huszonkilencet taposó Fishback ripacskodva és szégyenérzet nélkül bújik egy tizenhat éves kiskamasz bőrébe. Gordon-Levitt az ezerarcú Steven Seagal vigyori követőjeként tündököl, az Oscarral honorált Foxx pedig cinkos-kikacsintós tréfaként egy nyolcadrangú Django-paródiával öregbíti renoméját.

A pontot az i-re azonban a szerkesztés totális hiánya teszi fel. Bámulatos, meghökkentő és oktatandó, hogy egy két órára rúgó műnél pusztán azért sikkadnak el érdekes-ígéretes mellékszálak, mert a játékidő bő negyedét dagályos-unalmas blődlik viszik el. Az összeesküvők motivációinak alaposabb kifejtése, netán logikai gubancok kicsomózása: ilyesmiről álmodozni is fölösleges.

Kínosan amatőr rap-betétek, funkciótlan félmeztelenkedés, sehova sem vezető párbeszédek és hasonló, szürreális marhaságok kúrálják ki a depresszióink. Vagy taszítanak az őrület peremére, mivel ha nem röhögünk visítva a groteszk kavalkádon, bajosan bírjuk ki ép ésszel az eseményeket. Mert a készítők prédájukra leső tigrisek elszántságával cserkészik be szakmájuk szabályait, majd miután elkapják őket, nem irgalmaznak. Az összes, kegyelemért hiábavalóan könyörgő alapelvet halálra kínozzák hangszigetelt pincéjükben, és aberrált-szadista hajlamaik kiélését követően a meggyötört tetemeket bohócnak sminkelve közszemlére állítják.   

Kihagyhatatlan?

Összességében tehát a Project Power: A por ereje értékelése herkulesi munka, hiszen a végső verdikt kizárólag az értelmezési kerettől függ. Ha vitriolosan gunyoros és éjsötéten aljas torzrajzként tekintünk a végeredményre, nem kérdéses, hogy könnyesre fogjuk magunkat kacagni. Elvégre percenként belefutunk egy rekeszizom-szaggató furcsaságba, gyengeségbe vagy hiányosságba. De ha a tradicionális megközelítés őszinte-lelkes híveihez tartozunk, hamar arra fogunk jutni, hogy ennél még a haslövésben haldoklással kombinált élveboncolás is különb szórakozás. A megszokott egzakt ítélet ezért ezúttal elmarad – mivel egy kiemelkedő és megismételhetetlen teljesítményt nem lehet holmi hideg-rideg százalékokkal jellemezni.