I. oldal

Véres háború dúl Perzsia földjén. A sötét erők megállíthatatlanul törnek előre, Azad város ostroma után az alvilág csatlósai most a herceg fivérének, Maliknak a palotáját támadják. A kapuk előtt minden korábbinál nagyobb sereg gyűlt össze, a királyi várvédők harca azonban hasztalannak látszik, ilyen barbár hordát ugyanis még akkor se lehetne visszaverni, ha időben megérkezne a segítség. A külső falak teljesen leomlottak, a szörnyek betörtek a palotába, a tróntermet élőholt csontvázak dúlták fel, a királyi kincstárat teljesen kiürítették, már csak néhány bástya áll, de hamarosan azok is megdőlnek, végleg átadva a birodalmat a gonosz hatalomnak. Hősünk késve érkezett haza, a támadás már az utolsó hullámnál tart, az óriási túlerő viszont nem rettenti vissza a harctól. Elhatározza hát, hogy átverekedve magát a támadókon, csatlakozik a védelemhez, és megmenti otthonát a teljes pusztulástól.

A Prince of Persia: The Forgotten Sands kalandjai során nem kisebb feladat vár ránk, mint felszabadítani a várost, és megmenteni a birodalmat attól a személytől, aki végső elkeseredésében mindent képes lenne feláldozni a győzelemért. Malik ugyanis a homokhoz nyúl, hogy annak földöntúli, ismeretlen erejével visszaverje a túlvilági seregeket, azt azonban nem tudja, hogy éppen ezzel taszítja hazáját a bukás szélére. A hercegnek szembe kell tehát szállnia testvérével és egykori mentorával, a harcokban azonban nincsen egyedül. A szépséges dzsinn, Razia segít neki felvenni a harcot a homokkal, megtanítja hősünket, hogy miként tud uralkodni a víz felett, hogy lehet azt az alvilági erők ellen fordítani, és mindezzel a képességgel hogyan vezetheti győzelemre a király embereit.

Jordan Mechner 1989-ben indult sorozatát a világ legjobbjai között tartjuk számon. Az elmúlt évek során készült többféle folytatás, és a herceg a PC-től kezdve az újgenerációs konzolokon és a zsebgépeken keresztül egészen az iPhone-ig minden platformon tiszteletét tette már. A történet tavalyelőtt elment egy álomszerű tündérmese világ felé, ám ahogy Jerry Bruckheimer és a Disney közös mozija, úgy a játék is visszakanyarodott a Sand of Time trilógia által lefektetett történeti szálhoz. A The Forgotten Sands azonban nem egy ósdi filmadaptáció lett, az UbiSoft legnagyobb csapata, a Montreal Team dolgozott rajta, sőt nem is követi a vásznon látottakat, időben ugyanis az első rész és a Two Thrones közé tehető. Ennek megfelelően egy teljes értékű részt kaptunk, sőt még annál is többet, hiszen nem csak, hogy folytatja az eddigi kalandokat, de úgy nyújt hihetetlen izgalmat, hogy ismerjük a történet végkimenetelét, és tudjuk, hogy a jövőben mi fog történni a herceggel, mi lesz a birodalom sorsa.

II. oldal

A The Forgotten Sands hű a sorozat előző epizódjaihoz, és ezúttal is az akrobatikára, a fejtörőkre, és az akcióra helyezi a hangsúlyt, olyan adagokban találva mindezt elénk, hogy mindig kellő kihívást kapjunk. A várban való kalandozás során hatalmas csapdákat kell kerülgetnünk, nem egyszer összeomlik alattunk a talaj, vagy berobban az egész terem, ahol éppen vagyunk, így legtöbbször párkányokon ugrálva, falon futva, és hulló kődarabok között bukfencezve tudunk csak továbbhaladni. De természetesen nem az előrejutást biztosító út megkeresése jelenti a legtöbb agymunkát, hanem az, hogy kitaláljuk, miként lehet működésre bírni a palota hatalmas fogaskerekek működtette, több száz éves, poros szerkezeteit. A történet során sokszor kerülünk ugyanis olyan helyzetbe, hogy különböző kapcsolók forgatásával kell felhúzni a várkaput, vagy gombok nyomogatásával kell beüzemelnünk a toronyliftet, ezek pedig bár sokszor nagyon egyszerűnek tűnnek, olykor képesek rendesen kifogni az emberen.

Egy háború persze csak úgy ér valamit, ha a seregek ténylegesen össze is csapnak egymással. A játékban természetesen erre is sor kerül, ki kell űznünk a palotából a megszállókat, viszont a sorozat korábbi részeivel ellentétben most egy-egy csata alkalmával akár több tucat szörny is ránk támadhat. Gigászi kardpárbajoknak lehetünk tehát a szemtanúi, a csontvázakból, hatalmas bogarakból, és vastag páncélt viselő élőhalott harcosokból álló sereg folyton ostromol minket, nem egyszer pedig időre kell őket elpusztítanunk, ami igencsak nagy kihívást nyújt még a legprofibb kalandoroknak is. Érdekesség, hogy ezúttal is találkozhatunk főellenségekkel, az apródok legyilkolása után sokszor megjelenik valami több emelet magas szörny is, amit megállás nélkül kell soroznunk, különben ha egyszer visszaüt, akkor nekünk annyi. De természetesen nem csak az ellenség tud villogni ebben a háborúban, nekünk is vannak új trükkjeink. Ilyen például a whirlwind, mely egy hatalmas forgószelet generál körénk, felkapva, és messze hajítva minden ellenfelünket, de jópofa még a nagyobb erőt kölcsönző stone armor, a minket pusztító tűzemberré átalakító trail of flame, illetve személyes kedvencem, az iceblast is, ami hatalmas jégcsapokat elővarázsolva, valósággal felnyársalja az előttünk álló szörnyeket.

Harc közben tapasztalati pontokat gyűjthetünk, ezzel is erősítve a varázslatokat, a fő képességeinket viszont csak a történet egyes állomásain kapjuk meg. Az idő visszapörgetés alapvető eleme minden Prince of Persia játéknak, ha elrontunk valamit, akkor pár másodpercet ezúttal is vissza tudunk menni az időben, hogy kijavítsuk a hibánkat, de nagyon hasznos még az a tudásunk is, melynek segítségével a lerombolt épületrészeket tudjuk helyreállítani. Utóbbi akkor jön jól, ha volt egy kapaszkodó, vagy egy palló azon a részen, ahol éppen állunk, és csak ennek segítségével juthatunk tovább. Ilyenkor csak meg kell nyomni egy gombot, és a palota egy rövid ideig máris újra a régi fényében pompázik. Az utolsó képességünk viszont még ennél is érdekesebb, Razia ugyanis megtanít minket, hogy hogyan tudjuk egy pillanat alatt lefagyasztani a vizet. A szökőkutak vízcsóvája így parancsszóra ugródeszkává alakul át, a vízesésből tömör fal lesz, feloldva a varázst pedig újra minden folyékonnyá válik körülöttünk, hogy még csak véletlenül se zárják el az utat. A megoldással rengeteg trükköt lehet csinálni, sokszor csak századmásodperceink vannak, hogy kitaláljuk, mit is kell nyomni éppen, de ez teszi a játékot érdekessé, és kellően nehézzé.

III. oldal

Az új képességek nagyon feldobják a játékot, a kalandok során viszont nem egyszer érezni, hogy nincs elég puskapor a töltetben. Le van lassulva az egész, az ugrálós részek persze egyre keményebbek, és a túlvilági erők támadása se gyengül, de valahogy hiányzik belőle a drámai történetvezetés, és a mozis érzés. Ez a játékélményt rendesen lerontja, ám a finálé mindenért kárpótol, bár az is biztos, hogy nagyjából tisztában kell lennünk a sorozat legfontosabb dolgaival, hogy értsünk minden összefüggést. Az igazság az, hogy a The Forgotten Sands egy nagyon ötletes, és kihívásokkal teli játék, ami önmagában még elég is lenne a sikerhez, de az immáron húsz éves múlt a szemünkben megköveteli, hogy az új rész keményen odacsapjon az asztalra, és éppen ez az, amit nem tesz meg. Kicsit csalódottak is vagyunk ezért, felesleges is lenne titkolni.

A látvány teljesen rendben van. Az átvezető animációk gyönyörűek, a bevezető másodpercek alatt az állunkat keresgéltük a földön, de a játékon belüli grafika is nagyon ütős, erről az Assassin’s Creed II-t is mozgató Anvil motor gondoskodik. A fények fantasztikusak, az effektek nagyon feldobják az egészet, főleg a naplementés, külső ostrom lett eszeveszett, viszont gyenge pontja is van a világnak, elég, ha csak a karakterekre nézünk. A hercegnek sikerült nagyon bamba képet rajzolni, egyáltalán nem hasonlít a régi önmagára. Az viszont jópofa, hogy nem csak a történet ment vissza az időben, de a főszereplő viselkedése és öltözködése is. Még megvan az ártatlansága, nem változott vérszomjas gyilkológéppé, mi azonban már tudjuk, hogy mi lesz a végzete, mely elől nem menekülhet el. De hasonlóan hősünkhöz, a mellékszereplők se lettek valami meggyőzőek, Razia és Malik karakterei például a régebbi Aladdin, vagy 1001 éjszaka mesékre emlékeztetnek, nincsen bennük eredetiség, a szemükben pedig nem látjuk azt a tüzet, mely életre keltené őket. Laposak, csak úgy, mint a hangok. A herceget ismét Yuri Lowenthal szólaltatja meg, akinek bár megfelelő hangja van a szerephez, kicsit most lágyra vette a figurát, ellentétben a legfőbb ellenségünket, Ratasht megszólaltató színésszel, aki még egy kis plusz utómunkát is kapott, hogy sátáni mélységekbe csapjon át az orgánuma. Ketten együtt érdekes párost alkotnak, és akkor még nem beszéltünk a zenéről, mely szép és jó, csak valahogy nem ugrasztja ki a szívünket a helyéről, mint ahogy az a feladata lenne.

Nem szabad félreérteni a szavainkat, szőrszálakat hasogatunk, a játékot az előző részekhez viszonyítjuk, és szó szerint vadásszuk benne a hibákat, ahogy azonban az oldal tetején már írtuk, a Prince of Persia: The Forgotten Sands nem csak, hogy rendkívül kompetitív, de felettébb szórakoztató, és izgalmas is, csak megvannak a maga hibái. A végigjátszás nagyjából nyolc órát vesz igénybe, és a második felére rendesen bele is lendül a játék, sokszor csak úgy kapkodjuk a fejünket, azt se tudjuk, hova kell nézni.

IV. oldal

A játék konzolos kiadása május 20-án jelent meg, kis késést követően június elején pedig jön a PC-s átírat is, szintén a Montreal Teamtől. A Nintendo DS verziót az UbiSoft Casablanca csinálta, a PSP és Wii változat pedig az UbiSoft Quebec keze munkáját dicséri, utóbbi ráadásul nem mást használ, mint az előző részeket is hajtó Jade motort, így aki nosztalgiázni akar egy kicsit, annak érdemes kipróbálnia ezeket is. De nem csak kinézetben, játékmenetben is van eltérés a különböző részek között, a DS-es verzió például teljesen egyéni utat követ, a PSP-s oldalnézetből mutatja az eseményeket, a Wii kiadásban meg amellett, hogy a mozgásérzékelőt használjuk a harcok során, még a történet is új útra tér, a herceg a különleges képességeket például egy gyűrűből meríti, ami merőben ütközik az eredeti ötlettel.

Azért egy nagyon kicsit csalódtunk a Prince of Persia: The Forgotten Sands-ben, ütősebb anyagot vártunk, de összességében még sincs okunk panaszkodni. A játék egy jól felépített, remekül átgondolt rendszer szerint készült, tökéletesen beleillik a sorozatba, az pedig, hogy nem elég pörgős, és nem sokkol minket egyfolytában, igazából megbocsátható, a Two Thrones előzményeként talán nem is kell túl magasra dobnia a labdát. Reméljük, hogy az UbiSoft nem hagyja abba a szálat, és folytatja az idő homokjának kiteljesítését, és még sok jól sikerült játékkal ajándékoz meg minket a jövőben!

[bold]Platformok: PC, Playstation 3, Xbox 360, PSP, Nintendo DS, Wii

Tesztelt platform: Xbox 360[/bold]