Predator – A ragadozó – Duplakritika a filmről

A Predator franchise fősodrának mélypontja, vagy szellemes megújulás? Döntsetek ti!

Predator – A ragadozó – Duplakritika a filmről

Ahány ember, annyi nézőpont. Ma rendhagyó módon egy dupla kritikával készültünk nektek. Szerkesztőink nem egyforma elégedettséggel jött ki a moziból az új Predator film után... Ti kivel értetek egyet?

Freelancer kritikája

A hagyomány szerint az idősödő Szophoklész napjait súlyos árulás árnyékolta be, mert fiai gondnokság alá akarták helyezni. Ám ő ahelyett, hogy jogi úton keresett volna elégtételt, a legelegánsabb módon állt bosszút hálátlan gyermekein. Nemes egyszerűséggel papírra vetette Oidipusz Kolónoszban című drámáját, amit aztán az ügyében illetékes bírák elolvastak, és arra jutottak, hogy aki efféle műremeket képes alkotni, az okvetlenül szellemi képességei teljes birtokában kell, hogy legyen.

Sajnos, ha Shane Black a Predator- A ragadozó bemutatásával akarná hasonló módon elejét venni annak, hogy mások döntsenek helyette élete fontos kérdéseiben, élete legszörnyűbb hibáját követné el. Mivel a Halálos fegyver franchise atyja, illetve a minden idők tizenötödik legtöbb pénzt kasszírozó filmjének, a Vasember 3-nak az író-rendezője ezúttal nem csak magához képest teljesített alul: egy objektív mérce szerint is silány, közel besorolhatatlan fércművet hozott tető alá.

Sőt, megkockáztatom: ha nem tudnánk, hogy ki is áll a produkció mögött, könnyedén azt hihetnénk, hogy az illetékesek egy gyermekkorában kanyaró helyett direktori feladatok ellen beoltott, lelkes kezdőnek adtak egy meg nem érdemelt esélyt.

Ez pedig nagy szó, hiszen a Predator azon sorozatok egyike, melynek aktuális részére beülve az ember nem igényli, hogy újító dramaturgiai megoldásokkal kényeztessék, rafinált cselekményszövéssel szegezzék a székéhez vagy árnyalt jellemábrázolással nyűgözzék le. Annyi az elvárás, hogy egy hellyel-közzel koherens, izgalmas, látványos akciófilmet kapjon, pár poénnal, béllel-vérrel és az univerzum leghalálosabb vadászainak elmaradhatatlan kütyüivel. A nyolc évnyi szünet után érkező felvonás azonban még ezt a szerény lécet is alig-alig tudja megugrani.

Holott a kezdet biztató. Főhősünk, a mesterlövész Quinn McKenna egy Dutch-kaliberű keménylegény, aki épp egy mexikói drogkartell túszait igyekszik kimenteni, mikor balszerencséjére a rettegett idegenek egyike tőle nem messze ér földet. Bár a férfi csodával határos módon túléli a találkozást, társai odavesznek, és őt nem sokkal később egy titkos kormányügynökség tagjai fogják el. Majd, miután kiderül, hogy túl sokat tud, egy veteránoknak fenntartott elmegyógyintézetbe küldik, hogy elzárják a világtól.

McKenna ellenben értelemszerűen nem kifejezetten lelkesedik azért az ötletért, hogy hátralévő napjait rommá gyógyszerezve, vagy lobotómián átesett élőhalottként élje le. Ergo, mihelyst alkalma nyílik rá, összefog párváltozatos mentális gondokkal bíró katonával, és meglép. De öröme nem tart sokáig, mert rá kell ébredjen, hogy egy ott és akkor zseniálisnak gondolt, ám valójában égbekiáltóan ostoba lépésével veszélybe sodorta ex-nejét és imádott, autista fiát.

Az egy szintén halállistán lévő, a kötelező technoblabláért felelős tudóssal kiegészülő, szedett-vedett csapat missziója így egyértelmű. Úgy kéne megmenteniük újdonsült vezérük szeretteit és tisztára mosniuk a nevüket, hogy egyrészt javuk teljesen nyilvánvaló módon orvosi kezelésre szorul. Másrészt a nyomukban lihegő specialistákkal, a lezuhant űrlénnyel, és az őt üldöző, nem sokkal később érkező, három és fél-négy méter körüli, ránézésre egy atomrobbanást is legfeljebb múló kellemetlenségnek vélő kreatúrával is meggyűlik a bajuk.

Az alaphelyzetre tehát egy szavunk sem lehet, de az ördög évezredes szokásához híven ezúttal is a részletekben búvik meg. Predator-filmet a sztori miatt fintorogva fogadni elsőre öv alatti ütésnek tűnhet, ám a tény tény marad:még a kategória szempontjai szerint is hallatlanul ostoba, logikátlan, zavaros, és érdektelen katyvaszt kapunk, féldimenziós karakterekkel. Az események legfőbb rendezőelve a szerencse, és a bicskanyitogató nyíltsággal a képünkbe tolt, angolul igen találóan plot armornak, azaz nyersfordításban cselekmény-páncélnak nevezett, igénytelen írói eszköz.

Ennek lényege, hogy nincsenek igazi, téttel bíró harcok, előre lehet tudni, hogy ki körülbelül mikor dobja be a törülközőt. De az elhullásra ítélt mellékalakok szükségszerű végéig ezerszer végignézhetjük, ahogy azok a fizika és a józan ész szabályaira fittyet hányva sokadszorra is megúsznak egy meredek szituációt- hogy aztán módjuk legyen hősiesen feláldozni magukat, vagy igazolva, hogy egyedül azért kerültek be a forgatókönyvbe, hogy drámaian szétfröccsenjenek, dafke-richtig alapon, fél szemvillanás alatt elhalálozzanak. Eközben a főszereplők akár fejest is ugorhatnának egy kénsavtóba, élményölő vértezetük garantálja, hogy a hajuk szála sem görbül meg. Nekik speciális bánásmód jár, nem vetnek be elleniük durva fegyvereket, sőt, ha megadják maguk, vagy nem lépnek fel támadólag, a statisztákkal szemben megússzák a felkoncolást. Mintha egy különösen ostoba hatéveseknek írt, szombati mesematiné tizenhatos karikájú újragondolását néznénk.

Az is megér egy misét, hogy egyes fordulatokon a sorozat rajongói épp olyan fájdalmas hangon fognak vonyítani a moziteremben, mintha a yautják egyik képviselője épp élve nyúzná meg őket. A legfőbb konfliktusnak számító idegen-ellentét oka ugyanis semennyire sem illik a korábbi epizódokhoz, sőt, szöges léccel csapja tarkón a jól felépített univerzumot, majd változatos, pajzánul kegyeletsértő dolgokat művel annak holttestével.

Galéria megnyitása

Ezt persze még az évekóta hódító reboot-hullám jegyében letudhatnánk egy vállrándítással, ám ehiba messze eltörpül a legfőbb probléma, a bizarr-erőltetett atmoszféra mellett. Black érezhetően mindennemű változtatás nélkül akarta alkalmazni jól beváltnak hitt receptjét, de az a sajátos elegy, ami Riggs-t és Murtaugh-t naggyá tette, itt nem működik. Elvégre, az infantilis poénok két se veled, se nélküled barátságban élő rendőr esetében mosolyt csalhatnak az arcunkra, ám egy gerinckitépős gyilokorgiaelőtt, alatt és után rettenetesen hatnak.

A félreértések elkerülése végett: nem az a probléma, hogy az ágazat veteránja oldani próbálja a feszültséget, mivel egy önmagát véresen komolyan vevő sötét-komor film még ennél is borzasztóbb lett volna. De míg az 1987-es eredeti tesztoszteronbomba kommandósainak karikatúraszerű macsósága, vagy az 1990-es folytatás morbid-fekete humora remekül illettek az adott alkotásokhoz, addig itt rendkívül nehéz azon nevetni, hogy egy spektrumzavaros kölyök csetlik-botlik, vagy hogy apapímasé jellemű ex-katonák egy éretlen, tizenhat éves kamasz szintjén viszonyulnak a világhoz. Halmazati büntetésnek a siralmas helyzetet a legrosszabb magyar hagyományokhoz illeszkedő, izzadtságszagú, menőnek-vagánynak szánt kifejezésekkel megspékelt szinkron súlyosbítja. Ám a korrektség kedvéért érdemes elismerni, hogy nem a fordítón múlt a végeredmény - viszont ő is tetézi a kínokat.

Összességében tehát, hiába a sok valóban látványos vérfürdő, a Predator – A ragadozó jó eséllyel 2018 egyik legnagyobb csalódásaként vonul majd be az iparág krónikáiba. Ha alacsonyak az elvárásaink, és szeretnénk látni párritka igényesen kivitelezett élveboncolást, adhatunk neki egy esélyt – de ha szeretjük a franchise-t, akkor jobban járunk, ha inkább ezredszerre is újranézzük John McTiernan klasszikusát.

Értékelés: 45%

Pro: Az akciójelenetek kifejezetten látványosak.

Kontra: Még a kategóriához képest is csapnivaló a története, hiába véres, ha kiszámítható, a humora pedig egyszerűen nem illik egy Predator-filmhez.

Hári Dániel kritikája

Shane Black várva várt Predator-filmje sötét humorral átitatott, helyenként szadista vízió, amely keményen tocsog a vérben. Végre valaki úgy készít folytatást egy klasszikushoz, hogy nem a rajongók nosztalgiájának totális kihasználására épít, hanem igyekszik új hozzávalókat felfedezni a régi receptben. Shane Black, a Vasember 3 és a Rendes fickók piszkos humorú alkotója nem esik abba a hibába, amely Antal Nimród "Ragadozók" című filmjét sújtotta. A mostani ragadozó, ahelyett, hogy kisebb módosításokkal újra eladná az 1987-es alapmű paneljeit, a franchise korábbi epizódjaiban nem látott szemszögekből mesél a fejlett technológiával rendelkező bolygóközi sportvadászokról. Példának okáért az egyik legfontosabb szerepbe egy autista kisfiút helyez.

Az osztálytársai által zaklatott Rory (Jacob Tremblay) mesterlövész édesapja, Quinn McKenna (Boyd Holbrook) egy átlagosnak tűnő bevetésen találkozik a ragadozók fajának egyik képviselőjével, aki a Földre ezúttal hajótöröttként érkezik. A brutalitástól nem mentes összetűzés következtében a férfi sikeresen eltulajdonítja a lény néhány eszközét, amelyek egy elbaltázott csomagkézbesítés miatt pont saját családjánál kötnek ki. Rory lelkesen beleveti magát az idegen tárgyak tanulmányozásába, ám ezzel nem kívánatos, vérszomjas vendéget vonz a békés kisvárosba. Ám félelemre nincs ok, ugyanis amint tudomást szerez arról, hogy fia veszélyben van, Quinn egyből akcióba lép. Igaz, profi társak helyett ezúttal egy csapat elmeroggyant katonai fogollyal kell gazdálkodnia.

Ezt is megéltük. A hollywoodi hőskor marcona akcióhősei végül csak megbuggyantak. Mintha a ’80-as évek vérgőzös akciómozijainak poszttraumás stresszétől szenvednének, a Predator karakterei katonamúltjuk árnyoldalától sújtva, félig megzápult aggyal szállnak szembe az űrből jött fenyegetéssel, na meg azokkal az emberekkel, akik aljas módszerekkel igyekeznek előbb eljutni egy bizonyos lezuhant űrhajóhoz. Quinn és társai kétes erkölcsű, meghurcolt, cinikus veteránok, és

még véletlenül sem jó fiúk. Egyszerűen csak ők voltak kéznél, és tulajdonképpen pont ezért válnak autentikus 2018-as hősökké. Izmaik helyett a pofájuk nagy, és nem a sablonos maszlag, hanem a kegyetlen őszinteség a védjegyük.

Shane Black és Fred Dekker forgatókönyve jól kidolgozza a karaktereket, ám nem klasszikus sztereotípiák mentén vázolja fel őket. Itt nincs meg az izmos, a jópofa és a komor figurák örök sémája. Viszont van jól működő antihős Holbrook képében, hiteles női főszereplő Olivia Munn által és az utóbbi évek legkreatívabban felfestett szemétládája a mocskos szájú Sterling K. Brown tolmácsolásában. Na meg ne feledkezzünk meg a Tourette-szindrómás Baxley-t megformáló Thomas Janeről sem, hiszen az elmúlt húsz év eltékozolt színésztehetsége élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja. Mindezen meggárgyult, de pont ezért szerethető fickók mellett a legkisebb mértékben sem marad szégyenben Jacob Tremblay, A szoba és Az igazi csoda gyereksztárja, aki most egy nagyobb moziszéria keretei között is parádéztatja tehetségét.

Galéria megnyitása

De nem csak a színészek lubickolnak, hanem a rendezői székben ülő Shane Black is, akinek talán könnyeket csalt a szemébe a múltidézés, hiszen annak idején szerepelt az 1987-es első részben, ám most mégsem hagyta, hogy elvigye a nosztalgiavonat. A Jim és John Thomas által megteremtett kiváló alapanyagot tisztelve, de egyúttal saját őrületét is szabadjára engedve tombol a kamera mögött. És hogy ez miben nyilvánul meg? Hát abban, hogy a Predator

egy sci-fi akciófilm, jócskán megdúsítva horrorelemekkel, ám mégis könnyesre röhögjük rajta magunkat. És nem negatív értelemben.

Nem azért, mert valami nevetséges ebben a filmben. Hanem azért, mert a kiváló szövegek és a profi gyilkos létükre sokszor esetlenkedő karakterek fergeteges benyögései szünet nélkül váltják egymást az elképesztően dinamikusra vágott jelenetekben. Mindemellett még némi parodisztikus jelleg is belefért az összképbe. Baxley és Coyle (Keegan-Michael Key) karakterein keresztül például Black félreismerhetetlenül figurázza ki az eredeti film sokat emlegetett, homoerotikus beütéssel bíró karakterdrámáját.

A hangos felröhögésekre azért egy-egy eltátott száj is jut. A produkció ugyanis nem veszi félvállról az akciójeleneteket és a történetvezetést sem. Az előző filmekhez képest a Predator valamivel többet mutat meg a csillagközi vadászok oldalából, és már egyáltalán nem tölti az időt azzal, hogy elbújtassa ezeket a csodás és ijesztő lényeket. Úgyis ismerjük már őket jól, nyugodtan kiutalható nekik a premier plán az első képkockától fogva. A fordulatos, bár néha kissé túltolt cselekménynekköszönhetően a Predator-univerzum kilép a korábbi folytatások állóvízéből, és büszkén tovább fejlődik, a férfiasan kemény akciók pedig bőszen áldoznak a vérontás összes istenének oltárán. A Predator – A ragadozó ezáltal válik magával ragadó akciófilmmé és megkapó fekete komédiává, de mindenekelőtt így lesz belőle merész folytatás.

Értékelés: 72%

Pro: Egy véres erőszakkal teli szórakoztató komédia, és a zenéje megidézi az 1980-as eredetit

Kontra: Szórakoztató, de kaotikus és helyenként inkonzisztens, egyáltalán nem világos merre akarják vezetni a franchise-t és új rajongókat nem fognak szerezni ezzel a résszel

{{ data.question }} {{ answer.percent }} Te már szavaztál! Eddig {{ data.voteCount }} szavazat érkezett Eddigi eredmények Szavazok Frissítés

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap