A természet és technológia közötti törékeny egyensúly nem csupán ökológiai vagy társadalmi kérdés, hanem mélyen az emberi psziché szerkezetében gyökerező ellentmondás lenyomata is. Az ember egyszerre vágyik a kontrollra és az elengedésre, ezért a technológia révén igyekszik kiszámíthatóvá és irányíthatóvá tenni a világot, ugyanakkor ösztönösen vonzódik a természet lassabb, organikus és egyben megnyugtató ritmusához.

Ez a kettősség a biztonság iránti szükséglet és a szabadság utáni sóvárgás dinamikájában is megjelenik és ugyan a modern technológiai környezet gyakran kielégíti az előbbit, közben többé-kevésbé látványosan csökkenti az utóbbi megtapasztalásának lehetőségét. Lélektani szempontból a természethez való kapcsolódás segíti a figyelem helyreállítását, csökkenti a stresszt és az érzelmi egyensúlyt is segíti, a kényelmi funkciói miatt, a mára élettérré növekedett online világ és a technológia mindenhová beszűrődése, az ingerek túlburjánzása viszont széttöredezi a figyelmet és fokozza a mentális terhelést. A kérdés így már nem az, hogy a technológia vagy a természet az elsődleges, hanem az, hogy képesek vagyunk-e tudatosan megteremteni azt a pszichés teret, ahol e kettő nem kioltja, hanem kiegészíti egymást, mindezt viszont úgy megoldva, hogy közben a természetet sem kontrollált, kizárólag ember uralta térként kezeljük.

Az előző részében a Planet of Lana finom egyensúlyt teremtett a puzzle-platformer játékmenet és a lírai történetmesélés között, ezen a stabil és jól bevált alapon pedig nem is változtattak sokat a Wishfully fejlesztői. A történet közvetlenül ott veszi fel a fonalat, ahol az első epizód lezárult, ám jóval sötétebb tónust üt meg. Lana és hűséges társa, Mui kapcsolata még hangsúlyosabbá válik és a kis állatka képességeinek repertoárja is megnőtt. Bepillantást kapunk azonba a változásokba is, amik az előző rész következtében történtek – a gépek hangsúlyosabban megjelennek Lana népénél, de a természettel való együttműködésben a modernizáció inkább kiegészítő szerepet kap, egy lassú, óvatos integráció jeleként.

A narratíva továbbra is dialógusok nélkül bontakozik ki, mivel a játék egy mesterséges nyelvet használ feliratok és konkrét értelmezés nélkül, meghagyva nekünk, hogy a saját szűrőinken át a vizuális anyaggal együtt befogadva adjunk értelmet a cselekménynek és a történéseknek. A hangsúlyok, a testbeszéd és a helyszín nagyon szépen kontextust ad minden szónak, olyan módon keretezve a jelenetet, hogy egyszerre lesz egyértelmű, de ebben a formában mégsem támaszkodhatunk a szövegértésünkre, csakis ilyen absztraktabb formában.

A megoldandó puzzle elemek komplexebbek, többlépcsős folyamatokkal bővültek és gyakran lesz szükségünk arra, hogy egyszerre több rendszert is észben tartsunk. Mui képességei kibővültek, így nemcsak pár apróságban segítőtárs, hanem aktív problémamegoldó lett belőle és ez a dinamika sokkal organikusabb együttműködést eredményez, mint amit az első részben tapasztalhattunk. Muinak köszönhetően a környezetünkben élő állatkák is becsatlakoznak a fejtörők megoldásába: így állítunk csapdát és rejtőzünk el egy halacska segítségével, és így nyílik meg a továbbvezető út előttünk egy hegyvidéken élő, szőrös pamacs képességei által.

A látványvilág továbbra is festői, de érezhetően részletgazdagabb, a tájak élnek és lélegeznek, a szél mozgása a fűben, a háttérben megbúvó lények finom animációi mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a játék világa elvarázsoljon vagy megborzongasson. A színpaletta merészebb, néhol kifejezetten kontrasztos, ami jól tükrözi a történet komorabb hangulatát, a hangzásért felelős Takeshi Furukawa pedig ismét kiváló munkát végzett, a zenei aláfestés nagyon szépen belesimul a látványvilágba és közben mégis érzékenyen pengeti az érzelmi húrokat, függetlenül attól, hogy semlegesnek tűnő átvezetővel vagy a múlt egy tragikus darabkájával találkozunk épp.

Technikai oldalról a játék stabil, optimalizált és sajnos ritkán találkozni olyan indie produkcióval, amely ennyire kiforrott állapotban kerül a játékosok elé. Az apróbb hibák – például néha bizonytalan karakterütközések – nem rontják érdemben az élményt, de a jelenlétük azért észrevehető. Az autosave-vel kapcsolatban is érkezett néhány meglátás arról, hogy gyakrabban kellene, de itt inkább a játék nehézsége a kérdés alapvetően.

Összességében a Planet of Lana II nem csupán méltó folytatás, hanem sok szempontból túl is szárnyalja elődjét, egy mélyebb, kifinomultabb továbbgörgetése annak a történetnek, amihez remélhetőleg legalább még egy részt kapunk majd, ha pedig vége a trilógiának, akkor jöhetne egy érdekes open world túlélő játék is, mert ebbe a világba jó érzés elmerülni.