A Planet Alpha ötlete 2013-ban született meg az akkor még az IO Interactive-nál dolgozó Adrian Lazar mellékprojektjeként. A dán indie stúdió, a Planet Alpha ApS műhelyeiben készülő projektet idén márciusban a Team17 karolta fel kiadóként, nemrég pedig meg is jelent PC-n, PlayStation 4-en, Xbox One-on és Nintendo Switch-en. A PC-s verziót vettem szemügyre.
A játék egy erősen a történetre fókuszáló, rejtvényekkel tűzdelt platformer, de a sztorit mindenféle szöveg és narráció nélkül, a karakterünkkel történő események során fedezzük fel. A kaland közben fejtörőket oldunk meg, ellenfelekkel találkozunk, és még az éjszaka-nappal ciklusa felett is hatalmunk lesz.
Kezdéskor egy idegen bolygón találjuk magunkat, sérülten, egyedül. Mivel mást nem tudunk tenni, elindulunk, hogy felfedezzük a titokzatos planétát. Nem jutunk túl messze, mikor megjelennek a gonosz robotok, akik mindent el akarnak pusztítani. Menekülés közben kell megfejtenünk a titkokat, de számos csoda is vár ránk.
Az egyik legnagyobb csoda a látvány. A fejlesztők egy gyönyörű, élő világot alkottak meg, mely folyamatosan szájtátós turistáskodásra késztetne minket, ha nem kellene olyan gyakran szaporáznunk a lépteinket.
Ennek ellenére minden alkalmat megragadtam arra, hogy ha lehet, megálljak kicsit, és csak nézzem a tájat. Nappal is lélegzetelállító a dzsungel, sokkal szebb, mint amit egy 2D-s platformjátéktól „elvárna” az ember lánya: ezerféle növény hajladozik a szélben, különös lények sétálnak, esznek a háttérben, óriási, bálnaszerű állatok repülnek a szikrázóan kék égen.
Az éjszaka még erre is rátesz egy lapáttal: a virágok, gombák élénk neonfényekben pompáznak, bárhová nézünk, valami szép dolog kerül a szemünk elé. Tényleg olyan, mintha egy másik bolygón járnánk, egyszerűen lenyűgöző, ahogy az egyik vidékről a másikra haladunk, lemegyünk a föld alá, vagy fel, a hatalmas fák lombszintjére, esetleg az égen lebegő kis szigetecskék között ugrálunk.
Minden régióban új élőlényekkel találkozhatunk, akik általában barátságosak, de lesznek köztük kevésbé kedvesek is. Megérkezésük után a robotokkal is számolnunk kell: egyrészt drasztikusan megváltozik a környezet, kiég a növényzet, füst és korom borít be mindent, ahová a támadók eljutnak, másrészt ha észrevesznek, jó adagnyi szerencse kell ahhoz, hogy túléljük a találkozást (bár azért nem lehetetlen). Lőni nem tudunk, csak ügyességünkre támaszkodhatunk.
Nagyon tetszettek a változatos rejtvények, akadályok is. Sokszor egy-két jól időzített ugrással átjuthatunk rajtuk, de a játék gondoskodik arról, hogy rendszeresen érjenek minket meglepetések, mondjuk egy-egy korcsolyapályaként csúszó sziklaplató, hirtelen megforduló robot, vagy leomló sziklaorom. Lesznek szakaszok, ahol többször kell próbálkoznunk, de a mentőpontokkal eléggé bőkezűen bántak, így a dolog sosem válik kellemetlenné, vagy frusztrálóvá, hiszen általában néhány lépésnyire találjuk magunkat onnan, ahol nem sikerült valami. Persze sokszor meghalunk majd, de ez nem fogja letörni a lelkesedésünket.
Előfordul, hogy különböző tárgyakat, köveket kell megmozgatnunk a továbbjutáshoz, esetleg be kell vetnünk a már említett szupererőnket, és kicsit megforgatnunk a bolygót, hogy éjszakát, vagy nappalt varázsoljunk, ha szükséges. Vannak például olyan gombák, amik csak sötétben, vagy napfényben nyílnak ki, néhány szerkezet mozgása pedig időhöz kötött.
Emberkénk alapvetően balról jobbra halad, de néha a másik irányra is szükségünk lesz. Olykor egy portálba botlunk, mely különös, új dimenzióba visz: elég kemény ugrándozás vár itt ránk némi fizikával megbonyolítva, de érdemes végigcsinálni, hiszen egy titok nyomára bukkanhatunk, mely a történet kimenetelét is befolyásolja.
Sokat gondolkodtam azon, milyen hibákat tudnék felsorolni. A viszonylag rövid játékidőn kívül igazából semmi sem jutott eszembe. Ráadásul nem tudom, hogy ez a PC-s verzió minőségének, vagy a szerencsének köszönhető-e, de egyetlen buggal sem találkoztam.
A kaland az első perctől kezdve a tenyerén hordozott az intuitív, tűpontos és azonnal reagáló irányítással, a lendületes ugrásokkal, az ügyességi részeket fűszerező fejtörőkkel. Remek élmény volt, mikor először megindult a lábam alatt a talaj, irányíthatatlanul csúsztam az ismeretlenbe, de ha a környezetet figyeltem, szó szerint éreztem, mikor kell például ugrani, hogy ne legyen végzetes az utazás.
Az animációk tökéletesen támogatják az eddigieket: a karakter viccesen kalimpál a levegőben a végtagjaival a nagy repülések során, belemerül a „fűbe”, ha elrejtőzünk a robotok elől, óvatosan egyensúlyoz, ha egy keskeny rámpán kell átjutnia. A hangokra sem lehet egy szavam sem, átjön az állatok nyüzsgése, a repülő bálnák éneke visszhangzik a magasból, a robotok durva fémzöreje éles ellentétben áll a felhők között suhanó szél sóhajával, vagy az erdő csendes harmóniájával.
A Planet Alpha az egyik legjobb, és legszebb platformjáték, ami valaha megfordult a számítógépemen. Azonnal magával ragad, nem csupán a lélegzetelállító látvánnyal, amit kínál, de a történet, a rejtvények, de még maga az egyszerű előrehaladás is annyira jól összerakott és szórakoztató, hogy a cirka hat-hét órás (fájdalmasan rövid) játékidő alatt egy pillanatig sem unatkoztam. A környezetemben élőket nem egyszer hangos viiiiuuuu felkiáltásokkal szórakoztattam egy-egy lendületes ugrás során, és széles vigyorral csúszkáltam a meredek lejtőkön. Szuper volt, na. Húsz euróra árazták be a Steamen, szerintem minden egyes centet megér, próbáljátok ki ti is!
