Bevezetés, specifikáció

Manapság már a vízcsapból is a 4K folyik, de azért az se holnap lesz, hogy a filléres gépek mellé is 19 colos monitorokat adnak majd ekkora felbontással. Már csak azért sem, mert a szoftvereknek is fel kéne nőni a magas DPI kezeléséhez. Ami a mobiljainkon már évek óta működik, az PC-n egyelőre még csak működget. Ettől függetlenül a 4K-s kijelzők szépen lassan elárasztják majd otthonainkat, TV-t például már egész emberi áron lehet kapni UHD matricával, és igazából monitorok frontján sem panaszkodhatunk, bár az első olcsónak kikiáltott felhozatal elég silány lett, köszönhetően a felhasznált TN paneleknek, amik még a kategóriájukon belül sem számítottak acélosnak. Aztán szépen lassan a prémium panelek is elkezdtek utat törni maguknak, pár hónapja már az Acertől teszteltünk egy kiváló minőségű 27 colos terméket, ami már bekúszott 200 ezer forint alá. Ez persze még mindig nem olcsó, de ilyenkor emlékezzünk arra, hogy az első 4K-s monitorok 32 colosak voltak, és 1 millió körül dobálták őket, pedig még tele voltak gyerekbetegségekkel.

Az Acer újdonsága mellett viszont majdnem elkerülte a figyelmünket, hogy surranópályán megérkezett egy igazi különlegesség a Philipstől: 4K-s felbontás, négy digitális bemenet, VA panel és… 40 colos, tehát 100 centis átmérő. Elsőre ez talán túlzásnak is hangzik egy monitor esetében, de azt kell mondjuk, hogy ha van hely kipakolni, akkor pár nap után már nem szívesen adja vissza az ember, könnyű hozzászokni. A legjobb az egészben, hogy ezen a méreten még a 4K is élvezhető mindenféle extra DPI kezelés nélkül. A képpontsűrűsége ugyanis körülbelül akkora a Philips monitorának, mint egy 2560*1440 pixeles 27 colos kijelzőnek (110 vs 109 PPI). Kényelmesen el lehet tehát férni rajta, és még csak nagyító sem kell hozzá. A legjobb dolgot pedig még nem is mondtuk: mindezt 200 ezer forint környékén lehet hazavinni, tehát abszolút nem fogott vastagon a Philips ceruzája. Csoda, hogy ezek után kíváncsiak lettünk a BDM4065UC azonosítóval ellátott monitorra?

Fizikai jellemzők, OSD

Fizikai jellemzők

A monitor egy óriási, de meglehetősen vékony dobozban érkezik, amit kibontva először tartozékok garmadájával fogunk találkozni. Tápkábel, 3,5mm-es jack csatlakozós audió kábel, VGA (D-sub), HDMI és DisplayPort, valamint egy RS232-es kábel vár ránk, némi olvasnivaló és egy CD mellett. A papírok közül az egyik egyébként büszkén mutatja, hogy a mérések szerint mennyire színhelyes új szerzeményünk a gyárilag kalibrált sRGB profilban.

Szemből nézve túl sok érdekesség nincs a monitoron. Óriási panel vékony keretekkel körbevéve, alul egy Philips felirattal, ami mellett a power lednek olyan alacsony fényereje van, hogy sosem fogja elvonni a figyelmünket a kijelző tartalmáról. Ez készenléti állapotban szép lassan villog, de még az sem zavaró, úgyhogy talán nem is gond, hogy nem lehet kilőni.

A talp viszont olyan, mintha csak egy TV-től örökölte volna az óriás monitor (és valószínűleg így is történt). Ez azt jelenti, hogy abszolút ZÉRÓ a beállítási lehetőségek száma. Még döntögetni sem lehet a képernyőt, olyan luxusdolgokat meg kár is felhozni, mint a magasságállítás. Nos, ezzel még talán meg is lehetne barátkozni, főleg, hogy hátul vannak szabványos VESA furatok (200mm), tehát szükség esetén pl. falikarra tehető a monitor, de az már necces, hogy a mi példányunk gyárilag egy kicsit hátrafelé dőlt, így ki kellett támasztanunk a talpat hátul, hogy kihúzza magát a panel. Máshogy nem megoldható, mert 4-4 csavar tartja szorosan a talpon a kijelzőt, tényleg nulla állítási lehetőséggel. Némi szórás egyébként lehet a gyártásban, mert körbenézve a neten azt találtuk, hogy van akinek teljesen jó volt a dőlésszög, és volt, akinek pedig enyhén előrefelé nézett a panel (ami veszélyes is lehet, mivel nem egy könnyű termékről beszélünk). Az első rossz pont tehát megvan, de ez még szükség esetén orvosolható.

Hátul baloldalt van a tápcsatlakozó (a tápegység beépített), a főkapcsoló, és a sarok környékén egy kis joystick-szerűség, amivel az OSD-ben mászkálhatunk. Jobbra egy négyportos USB 3.0 hub várja, hogy használatba vegyük, a videó és audió csatlakozók pedig fura módon a monitornak majdhogynem a bal oldalára kerültek (szemből nézve), de azért egy kicsit süllyesztve, hogy a kábelek ne szúrják ki a szemünket.

Felülről lefelé haladva van itt egy füles kimenet (legalább könnyen elérhető helyen), egy audió bemenet, majd öt videó/audió csatlakozó van. Két HDMI (az egyik MHL-es), egy DisplayPort, egy mini-DisplayPort és egy D-sub. Ez azért már elég szép kínálat, és még értelme is van, mert a monitoron több forrás képét is nézhetjük egyszerre, ha úgy tartja kedvünk. Ezen kívül túl sok mindent nem lehet elmondani a BDM4065UC fizikai jellemzőiről, maximum még annyit, hogy nem a világ legstabilabb egyénisége. Mivel a panelt körülbelül a saját súlya (és pár csavar) tartja a helyén, ezért egy hirtelen mozdulattal könnyen feldönthető, ez TV-knél is problémát szokott jelenteni.

OSD

A menü teljes egészében a hátsó joystickkel vezérelhető. Az OSD óriási, elég nagy részét kitakarja a képernyőnek, és egy kicsit pixelesnek is hat (alacsony felbontású), de legalább könnyen elérhető benne minden. Ha balra húzzuk a joysticket, akkor felbukkan a SmartImage menü, amiben előre eltárolt profilok közül válogathatunk. Ha felfelé toljuk a kart, akkor a MultiView menü jön fel, amiben rengeteg féle PIP és PBP beállítás van. „Kép a képben” módban két bemenet lehet egyszerre aktív, míg „kép a kép mellett” esetében kettő, három, vagy akár négy is, ilyenkor felosztja négy Full HD-s részre a panelt a szoftvere. Ha lefelé toljuk a joysticket, akkor gyári beállítások mellett az audió bemenetek közül válogathatunk, de ha ezt feleslegesnek tartjuk, akkor megváltoztathatjuk az irány jelentését. Maradt a jobbra tolás még, mint opció, ezzel léphetünk be a nagy menübe, ahol testre szabhatjuk a szokásos dolgokat.

Kicsit furcsa mondjuk, hogy ha a kontrasztot állítjuk, akkor egy jobbra tolással aktiváljuk az állítgatás lehetőségét, majd bár vízszintes skálát mutat az OSD, mégis a fel-le mozgatás növeli vagy csökkenti az értéket, ha véletlenül balra tolnánk a kart, akkor kilépünk a menüből. Pár perc alatt megszokható, de nem túl logikus az irányítás a csúszkák esetében.

A Picture menüponton belül a SmartContrast a dinamikus kontrasztot takarja, a SmartResponse-zal pedig a túlvezérlést állítgathatjuk. Érdekes módon egy pixel mozgató funkció is van, amivel leginkább a plazma képernyőknél találkozhatunk. Induláskor szokott is szólni a Philips monitora, hogy ne legyen sokáig ugyanaz a képernyőn, mert az beégést okozhat, és ez ellen küzd a pixelmozgatás, de egy modern TFT menüjében fura ilyet látni. Biztos ami biztos, bekapcsolva hagytuk, beégéssel az egy hetes tesztidőszak alatt nem találkoztunk, de meg is lepődtünk volna ha nyomott hagyott volna egy statikus kép a monitoron.

Érdemes még kitérni rá, hogy a Setup menüpontban a DisplayPort verzió gyárilag 1.1-re van állítva. Ha csak nincs valami ős videókártyánk, indítsunk azzal, hogy ezt átállítjuk 1.2-re, különben csak 30Hz mellett élvezhetjük a 4K-s felbontást.

Ha nem tudnánk megbarátkozni az OSD-vel, akkor érdemes feltelepíteni a mellékelt CD-n lévő Smart Control alkalmazást, mert azzal sok beállítás elvégezhető egérrel is, sőt, van benne intelligens képfelosztó is, ami ekkora felületen jól jöhet, ha kettőnél több ablakot akarunk kirakni a képernyőre. A Smart Control viszont telepítés után mindent visszalő gyári állapotba, szóval ha már kalibráltuk a monitort, jó ha megjegyezzük mit mire állítottunk be.

Képminőség

Képminőség

A panel fényes bevonatot kapott, ami szerencsére csak mérsékelten tükröződik, szóval nem óriási borotválkozó tükörnek fogjuk használni a monitort. A felhasznált VA panel 8 bites, tehát trükközés nélkül képes 16,7 millió szín megjelenítésére. Már gyárilag is gyönyörű ennek az óriásnak a képe, de enyhén hűvös, szóval azért nem árt neki egy kis extra kalibráció. Néhány perc szöszöléssel ezt az eredményt kaptuk (az OSD fotókon látszanak a beállításaink):

A 0,8-as átlag Delta E nagyon szép eredmény, és egyénileg sincsenek óriási kilengések. A VA panelnek ráadásul van pár igen előnyös tulajdonsága az IPS-ekhez képest. Kezdjük a kontrasztaránnyal, ami ebben az esetben statikusan is 5000:1 környékén mozog, ami nagyon szép érték. Felhősödés sincs, a feketék pedig tényleg igazán sötétek. Ez eddig persze álomszépnek hangzik, akkor miért nem használ mindenki VA paneleket? Nos, a látószögei például nem olyan jók, mint egy IPS panelnek. Persze még így is messze a TN felett van, de horizontálisan nagy szögekben ez a monitor például egy kicsit mosottabbnak tűnik, és fakóbbnak, vertikálisan pedig ez hamarabb jelentkezik. Erős színváltozás szerencsére nincs, ami jellemző néhány VA panelre (főleg régebbiekre), de a Philips kijelzője nem sárgásodik, szemből pedig nem láttunk sehol elváltozást rajta, de ha például fölé állunk, akkor látszanak a változások. Ami még gond lehetne, az a sebesség, mert IPS kijelzővel már 144Hz-es gamer csodákat is építettek, de azért a BDM4065UC-nek sincs oka panaszkodni.

A sebességre még visszatérünk, egyelőre foglalkozzunk a háttérvilágítással. A szokásos W-LED-es megoldással találkozhatunk a gigászi panel mögött, aminek - mint a fenti ábra is mutatja - a fényerő-eloszlása nem a legjobb. Főleg a sarkokban vannak problémák, amiket a szemünkkel nehéz észrevenni, de sajnos nem lehetetlen. Megoldásként választhatjuk a Smart Uniformity sémát a menüből, ami kiegyenlíti a fényerőt, de cserébe még ha újrakalibráljuk is a monitort, némi kontrasztot és maximális fényerőt veszítünk. Az eredmény viszont ragyogó, teljesen véletlenszerű helyeken néztük meg a kijelzőt, és a jobb alsó sarok kivételével 10%-on belül volt a fényerő eltérés mindenhol, ez már nagyon szép teljesítmény. És igazából egy kis kontrasztvesztéssel is még messze az IPS-ek felett vagyunk, úgyhogy érdemes lehet elgondolkodni ezen mód használatán, mert nagyon jó kompromisszumot nyújt. Amivel viszont 2015-ben nehéz kibékülni, az az, hogy PWM-es a háttérvilágítás. 240Hz-es a vezérlő, alacsony fényerő esetén az erre érzékeny szeműek villódzást tapasztalhatnak. Maximális fényerő esetén természetesen nincs gond, mert akkor folyamatosan mennek a LED-ek.

Jó hír, hogy ha játszanánk a monitoron, akkor vészmegoldásként elővehetjük a Full HD-s felbontást is, mert annak nagyon szép a felskálázása, így nem gond, ha a gépünk nem tud mindent 4K-ban futtatni (ahhoz azért egy elég brutális erőmű kell). A 720p sem ronda, de azt már bűn ekkora monitoron használni.

Hivatalosan a panel két szürkeárnyalat között 8,5ms alatt képes váltani, ha pedig maximumra tekerjük a túlvezérlést, akkor ez lecsökken 3,5ms-ra. Gyárilag viszont ki van kapcsolva a túlvezérlés, és azt kell mondjuk, hogy valószínűleg nem véletlenül. Így érzésre tényleg hozza a 8ms körüli szintet a panel (ami VA esetében elég jó), úgyhogy kb. a profi, gyors játékokat használó játékosok kivételével mindenkinek megfelelő lesz (ők pedig úgyis egy 144Hz-es előtt ülnek). Pont ezért nem is érdemes bolygatni a túlvezérlést, mert bár valamennyi gyorsulást hoz, a túlvezérlésből fakadó hibák nagyon látványosak, a legerősebb beállítás szinte érthetetlen volt számunkra, még a kevésbé érzékeny szeműeket is zavarta a szerkesztőségben, teljesen felesleges. A bemeneti késés átlagos, szóval mondhatni passzol a 8ms-os sebességhez, akit az nem zavar, azt a minimális lag sem fogja.

Végezetül, bár nem a képminőséghez tartozik, de érdemes megemlíteni, hogy van két darab 7 wattos hangszóró is a monitorban, amik meglepő módon elég jól szólnak, pedig még hangzatos PR nevet sem kaptak. Persze tudni kell a helyükön kezelni őket, ezek vékony testben lévő apró hangsugárzók, de ebben a ligában egyértelműen az átlag felett vannak, szóval ha épp nincs rendes hangfal vagy füles a közelben, akkor simán át lehet vészelni velük néhány sorozatrészt.

Verdikt

Verdikt

Elég fix trendnek látszik már évtizedek óta, hogy minden kijelző szép lassan növekszik az ésszerű határokon belül. A notebookok lehetnek a kivételek a hordozhatóság miatt, de például a mobilok pár évvel ezelőtt még jóval kisebbek voltak, táblából se gondoltuk, hogy lesz 12 inches, és emlékszem a 90-es években, mikor meglett az első 17 colos CRT monitorom, úgy éreztem én vagyok az élet császára. Aztán kijöttek az LCD-k, és a 17 col pár év alatt teljesen átlagos méret lett, 20 hüvelyknél kezdődtek az igazi drágaságok. Napjainkban az átlag méret a 24 col, de már 27-es kijelzők is kaphatóak nagyon jó áron. Az igazán nagyravágyóknak pedig ott vannak a 32 colos óriások, és a 34-es extra szélesvásznú különlegességek. Vagy a Philips gigásza, ami le sem tagadhatná TV-s gyökereit, de ezt mi annyira nem bánjuk, mert a 40 hüvelykes VA panel igazán jól teljesített. Az egyetlen dolog, amit nem kellett volna magával hoznia a TV-k világából a BDM4065UC-nek, az állványa, az ugyanis annyit tud, mint egy kődarab. Egy helyben tartja a panelt és csókolom.

A 40 col egyébként nagyzolásnak tűnhet, de sok felhasználónál valószínűleg értelmet ad a 4K-nak. Munkára például tökéletes ez a kijelző, kényelmesen elférhetünk mindennel, és sasszeműeknek sem kell lennünk. Filmet nézni olyan rajta, mint egy jobb TV-n, a játékok terei pedig igencsak grandiózusnak tűnnek. Mindezt pedig olyan áron, amennyiért nemrég még a jobb 27 colos monitorokat osztogatták. Ha nem PWM-es lenne a háttérvilágítás, és lehetne állítani a talpon, akkor 200-ért ez lenne „A” monitor, így viszont szimplán csak nagyon jó vétel azoknak, akik egy nagy monitort szeretnének, és nem tartják zavarónak az említett hátrányokat (és tapasztalataink szerint ebbe elég sokan beletartoznak). Tehát bár nem tökéletes ez a kijelző sem, a kvalitásai és az ára miatt úgy gondoljuk mindenképpen jár neki az ajánlott plecsni, mi nagyon megszerettük a tesztidőszak alatt.

Pro:

+ Magas kontrasztarány, igazán mély feketék

+ Jó ár

+ VA panelhez képest megfelelő sebesség

Kontra:

- PWM-es háttérvilágítás

- Buta állványzat (nulla állíthatóság)

- Alap beállításon rossz fényerőeloszlás

Hasznos linkek

Hivatalos oldal: Philips BDM4065UC

Vásárlás: iPon webshop