Minden szakmának vannak veszélyei. A szénbányászok a metángáztól rettegnek, az agysebészek rémálmaiban gyakran előforduló jelenet, hogy két milliméterrel mellévágnak és oda a kemény munkával felépített reputációjuk és renoméjuk, a rendőrök az agresszív elkövetők jelentette fenyegetés árnyékában élnek, a játékújságírók pedig a túlzásba vitt szellemeskedés okozta negatív hatásoktól szenvedhetnek, ha nem figyelnek oda elég alaposan.
Egy jó, vagy legalább értékelhető elemeket tartalmazó programnál többnyire nincs gond, mert van bennük annyi érdekesség, hogy azokra fel lehet építeni a kritikát. Egy minden ízében elhibázott játéknál viszont nincs sok opciója az embernek. Vagy ír egy száraz és unalmas hibajegyzéket, amihez képest egy 1965-ös, a TSZ-ek eredményeit dicsérő Népszava vezércikk is avantgárd stílbravúr, vagy egyéb megoldás híján valami kreatív ötlettel, vagy színes nyelvezettel igyekszik feldobni írását. Ez rendjén is van, hiszen az olvasónak esztétikai élményt is kell nyújtani a tájékoztatás mellett. Arra viszont minden, önmagára minimálisan adó ítésznek maximálisan ügyelnie kell, hogy ne kapja el a gépszíj, és amikor komolynak kell lenni, akkor a lényeget vesézze ki, ne pedig különféle élceken és szójátékokon agyaljon.
Cikkünk tárgya, a PewDiePie: Legend of the Brofist úgyszólván tálcán kínálná magát egy 500-600 szavas hülyeségcunami-tudatfolyam alapanyagának. Hiszen egy olyan játékról beszélünk, amiben egy infantilis viselkedésű, rajongói által élőszentként tisztelt, ám rengeteg ember szerint kórházi kezelésre, vagy azonnali internetmegvonásra szoruló médiaszemélyiséget irányítva kell legyőznünk pár jetit, egy T-rexet, az illuminátusokat, meg körülbelül negyvenhatezer hordót, akik a királyuk parancsára elrabolták a rajongóit. Mindez ráadásul magától értetődő módon nyakon van öntve egy jó sűrű és ragacsos, popkultúrális utalásokból, csak a rajongók számára értelmezhető poénokból, illetve bohóctréfa-összetettségű viccekből álló szósszal, és ha mindez nem lenne elég, a főhősön kívül idővel más, hozzá hasonló pályát befutó videókészítőt is irányíthatunk. Meg egy kacsát... vagy egy mopszot.
Ezek a külsőségek kiválóan alkalmasak arra, hogy eltereljék a figyelmet a lényegről, jelesül, hogy a játék egyike az utóbbi idők leginkább zavarba ejtő címeinek, amit nem könnyű hová tenni. Mindenek előtt le kell szögezni, hogy bár a pixelgrafika az álmoskönyv szerint ritkán jelent jót, és a hírességeket felvonultató videojátékok is rendszerint kritikán aluliak, egy abszolút élvezhető, sőt, játékélményt és kihívást nyújtó platformerrel állunk szemben, ami még a normált helyettesítő könnyű fokozaton is okoz majd izzasztó perceket, a többiről nem is beszélve. Hogy ki mennyire találja majd nehéznek, az nyilván függ majd az adott illető reflexeitől, de vitathatatlan, hogy akadnak benne olyan pályaszakaszok, amik egy NES-re vagy SNES-re kiadott alkotásban is megállták volna a helyüket. Az pedig, hogy a pályák nem csak grafikájukat, hanem stílusukat tekintve is változatosak, külön jó pont, mert az ugrabugrálást kellemesen szakítja meg egy repülős, vagy egy bizonyos idő túlélésére kihegyezett szakasz.
Látszik tehát, hogy a készítők nem csak Kjellberg nevét használták fel, hanem nyújtani is akartak valamit rajongóinak a pénzükért cserébe. Ezzel viszont az a baj, hogy az érintettek alighanem tízszerte jobban élvezik az átlagos földi halandót az őrületbe kergetően irritáló „történetet”, vagy az igénytelen szinkronú dialógusokat, mint az ugrabugrálást. Aki tehát játszani akarna a programmal, azt jó eséllyel annyira taszítani fogja a körítés, hogy sosem ér a végére. Erre utal az is, hogy a Steames statisztikák alapján az utolsó főellenséget, az ördögi hordókirályt a vásárlók valamivel több mint harmada nyomta le a legkönnyebb szinten, ami egy (ezen a nehézségi szinten) szabvány nagyjátékfilm hosszát is alig elérő cím esetében bárhogy is nézzük, nem túl fényes eredmény. A nehezebb fokozatokon pedig alig valaki vág csak bele a kalandokba.
Összességében tehát úgy vélem, mindent figyelembe véve, kár a Legend of the Brofistért. Kár érte, mert azok, akik leginkább élvezhetnék, alighanem hosszában nyelik majd le a monitorjukat a hetedik frenetikus poént követően, majd élnek a Steam pénzvisszafizetési garanciájával. A megcélzott közönség pedig nem az érdemei miatt fogja kedvelni, hanem mert nagyjából öt mondat erejéig beszél benne egy Stefano nevű szobor, és a Shannonnak nevezett nősténycápán is segítenünk kell. Az Outerminds Inc. csapata tehát eljátszhatta a melódiát, amit régen, régen, régen hallottak zengeni és zokogni a szívükben, de a cirkusz közönségének tagjai között csak elvétve lesznek olyanok, akiket ez érdekelni fog.
