• „Leesett egy magszem. Picike, sárga. /Nem kősziklára s nem a járdára”

Üss és fuss

A napvilágot 1723-ban vagy 1724-ben, egy erdélyi nemesi család sarjaként meglátó Jeney Mihály Lajos nevét mára jórészt belepte a feledés pora, holott a  kartográfus és karrier-katona igen kalandos pályát futott be. Aktív évei alatt francia, porosz és osztrák egyenruhát egyaránt magára öltött, ráadásul a huszárok élete mellett a hadmérnökökébe is belekóstolt, hogy utána várparancsnokként, illetve vezérőrnagyként hágjon fel a csúcsra. Ennek tükrében nem csoda, hogy hivatása több területét kiválóan ismerő szaktekintélyként kötelességének érezte, hogy írásban összegezze a megfigyeléseit.

Magnum opusának, az 1759-ben kiadott „A portyázó, avagy a kisháború sikerrel való megvívásának mestersége korunk géniusza szerint”-nek a hatása közel felbecsülhetetlen. Hiszen ezt hagyományosan az egyik, ha nem egyenesen az első, az összezavarásra, megtévesztésre, tartalék-megsemmisítésre és logisztikai vonalak felbomlasztására építő partizán-harcmodor részleteit aprólékosan kiveséző könyvként tisztelik. Ebben a besorozott legényektől elvárt viselkedésen kívül a lovak ápolására, az osonva-orozva haladás fortélyaira, és a lesvetés-rajtaütés-visszavonulás szentháromság nüanszaira is kitér.

Hogy az orosz Alter Games alkalmazottjai hallottak-e a jeles férfiúról, azt nem tudni. De az vitathatatlan, hogy az értekezéshez hasonlóan első játékuk, a valós idejű taktikai címek sorát bővítő Partisans 1941 az ő modernizált filozófiáját vallóknak készült.

Völgyvidéken és hegygerincen át

Bár Zorin kapitány megpróbált a végsőkig kitartani, társaihoz hasonlóan őt is elsodorta a történelem  vihara. A jobb technikai felszereltségű, és kiválóan szervezett nácik szétverték a szakaszát, aztán társaival együtt egy fogolytáborba terelték, hogy feláldozható rabszolgaként gürcöljön a Harmadik Birodalomért. Ám ő örök bajkeverőként előbb lázadást akart szítani, majd az elkerülhetetlen lebukást követően megszökött, hogy újra csatlakozhasson a Vörös Hadsereghez.

Szerencséjére azonban ráébredt, hogy mélyen a frontvonalak mögött, dokumentumok és érdemi nyelvtudás híján ez az öngyilkosság egy páratlanul ostoba módja lenne. Ezért jobb híján eltökélte, hogy hozzá hasonló, a veszélyre fittyet hányó patriótákból ütőképes kommandót toboroz, és semmitől sem riad vissza, ha ezzel hátráltathatja a németeket.

Ígéretes alaphelyzet, és még izgalmasabbá teszi, hogy a műfaj legszebb hagyományainak szellemében egy tiritarka kompániát kommandírozhatunk. Az őket egyben tartó, karizmatikus tiszt nem a direkt-durrbele hirtelenkedés híve. Annak dacára, hogy nem retten meg az árnyékától, ha teheti, halk hajítókéseire támaszkodik, és indulat hevétől lángoló szónoklatokkal tüzeli fel az övéit. Az élsportoló Fetisov zsírozott villámként suhan ide-oda, és a gyorstüzelők specialistájaként ementálivá lyuggatja az óvatlanokat.

Az agresszív Belozerova akrobatikus, amazonba oltott fúria: ha lesből támad, egy egész szakaszt is kiiktathat. Az ifjú Sanek ártatlan képével nem kelt gyanút, csúzlijával kiüti az őröket és elboldogul sörétes puskákkal. Nagyapja, a mogorva Trofim afféle szívós-izmos hegyi ember, és tűzszerészként sem hoz szégyent a nevére.

A hírhedt tolvajtörvényekre esküvő Morozov sunnyogó árnyék: éles füttyszava garantáltan felkelti az unatkozó strázsák figyelmét, és hű bicskájával kicsontozza a neki nem tetszőket. A szanitéc Valya elsőre egy közönséges ártatlan-butácska fruskának tűnhet, de valójában profi orvlövész, kábító-csapdái kincset érnek, és kloroformos rongyával a legkeményebb fenegyereket is álomra szenderíti.

Záróakkordként, az utolsónak csatlakozó Nikitin egy fekete öves rohadék: kéjes élvezettel használja élő pajzsnak a rúgkapáló-rángatózó fasisztákat, és bökővel-pisztollyal nincs párja. Ám lényeges, hogy ezek csak az alapok. Tapasztalati pontok gyűjtögetésével a megadott kereteken belül szabhatjuk meg, hogy ki mihez konyítson, és nettó mazochizmusból egyéni fogásaikat is ignorálhatjuk.

Ehhez igazodva természetesen feladataink is széles skálán mozognak. Halálosztagok likvidálása, hídrobbantás, esetleg egy frontra tartó gabonaszállítmány megmérgezése: piszkos húzásokból nincs hiány. Ráadásul az ihletett kezek munkáját dicsérő, és ezernyi opcióval kényeztető térképeken barangolva hamar erőt vesz rajtunk a bőség zavara.

Megrendezett balesetek, rajtaütésekhez ideális romhalmazok, csali-pálinkásüvegekkel való figyelemelterelés, torokmetszés a magas fűben, forgalmas utcák aláaknázása, a fényviszonyokkal való manipulálás, és egyéb, aljasabbnál aljasabb fondorlatok teszik megunhatatlanná a bevetéseket. Tehát az, hogy a fegyverek statisztikái gyökeresen különböznek és egy lomha, de pontos karabély, vagy egy csekély lőtávját fürgeségével kompenzáló készség más-más taktikákhoz illik, csupán a hab a mézédes tortán.

Kommunizáljuk-e Zsófit?

Ahogy az ennyiből is könnyűszerrel kiókumlálható, egy percig sem unatkozunk – pláne, mivel sajátos szituációnkból adódóan extra kötelezettségek nyomják a vállunk. A legfőbb gond az, hogy nem reménykedhetünk abban, hogy elvtársaink ledobnak nekünk pár ládányi konzervet, némi lőszert, vagy egy kisebb bajor falu összes asszonyának özveggyé tételéhez elég robbanószert. Abszolút magunkra vagyunk utalva, és két, markánsan eltérő út közül választhatunk.

A legnyilvánvalóbb Szun-Ce azon ősi alapelvének megfogadása, hogy az ellenség ellátmányának felélése tízszeres nyereség. Ám a fékeveszett tulajdon-újraosztást nagyban megnehezíti, hogy a nácik nem ostobák. Raktáraikat körömszakadtáig védik, és semmi garancia nincs arra, hogy a zabrálás a kívánt eredményre vezet, mert benne van a pakliban, hogy nehéz-felesleges kacatokat zsákolunk be. De az sem mellékes, hogy nem holmi gátlástalan törtetők, vagy busás hópénzért kitartó zsoldosok vagyunk. Ha a hódítókkal kényszerből együttműködő parasztok szerszámait vagy elemózsiáját csenjük el, azzal ártatlan életek tucatjait tesszük tönkre, és ez súlyosan erodálja a hatékonyságunkat befolyásoló morált. Mivel roppant kevesen lopják ki örömmel gyermekek és öregasszonyok szájából a betevő falatot.

Ebből kiindulva az önfenntartás jóval csalogatóbbnak tűnhet, mert ha az összekuporgatott nyersanyagokból a megfelelő objektumokat húzzuk fel, elméletben egy csapásra megoldódnak égető problémáink. Csirkéink tojásokkal hálálják meg a törődést, leshelyt emelve vadászhatunk, konyhánkban feljavíthatjuk az élelmiszer minőségét, ispotályunkban minden bajra gyógyírt lelhetünk, műhelyünkben átalakíthatjuk a flintáinkat, és még megannyi kunszttal könnyíthetjük meg a napjaink. Ám ennek az az ára, hogy a küldetések között egyeseknek ügyelniük kell arra, hogy olajozottan menjenek a dolgok, és az építkezés is elvonja az időt az azonnali-direkt jutalommal kecsegtető mini-misszióktól.

Ezek beosztottjaink szintjétől függő százalékos eséllyel sikerülő, ad-hoc jellegű, és tisztes zsákmánnyal csábító megbízások. A civilek hangulatjavító istápolására épp úgy fel kell készülnünk, mint a propagandaanyagok terjesztésére, konvojok kifosztására, vagy titkos lerakatok kiürítésére.

Mi ez?!

Az Alter Games debütálása tehát megbabonáz, elvarázsol, és arra sarkall, hogy vérbeli szabadharcoshoz hasonlóan ne megcsontosodott sémákra, vagy bolondbiztosnak hitt fortélyokra esküdjünk.

Hiszen kategóriája legjelesebb képviselőihez hasonlóan eléri, hogy a percről percre változó körülményekhez alkalmazkodva folyamatosan csúcsra járassuk parányi szürke sejtjeinket, és néha minket is meglepő tervekkel vívjuk ki a diadalt. Éppen emiatt fájó, hogy ugyan egyes elemei oktatandóak, és a millió-egy lehetőséggel kecsegtető pályatervezés egyenesen zseniális, az alkotók a digitális terjesztés trendjeihez illeszkedve fikarcnyit sem törődtek a minőség-ellenőrzéssel. Így a különben parádés játék tízből hatszor egy három euróért kínált, szoftvernek álcázott agyrohasztó-pulzusemelő gazdasági bűncselekményre hajaz.

Az útvonalkeresés botrányos, sőt, megkockáztatom: eddig egyetlen, ezt alulmúló algoritmussal sem hozott össze a balsors. Megszokott, hogy katonáink a létező leglogikátlanabb irányból közelítik meg a kijelölt területet, és ha egy őr mögött osonnak, a fair play jegyében megkerülik, hogy nyíltan ronthassanak rá. Továbbá kardió-őrült sportrajongókként egyetlen esélyt sem mulasztanak el, hogy orbitális vargabetűkkel jussanak el a céljukhoz. Igaz, ebben a testedzés kritikátlan imádata mellett az alakulat lelki-szellemi egységét megalapozó, heveny ajtóundor is közrejátszik.

Önszántukból dafke-richtig nem nyomják le a kilincset, és akkor is vacillálnak, ha direkt utasítást adunk nekik erre az idegeiket kikezdő cselekedetre. Ez pedig még abban az esetben is hitvány bohóctréfává züllesztené a komoly-komor bevetéseket, ha a többi mechanika hibátlanul működne, de erről szó sincs. A kulcsfontosságú fedezékrendszer egy csattanómentes, hamisítatlanul posztmodern vicc és a Csupasz pisztoly második részének egy fekete misén megfogant, sátáni fattya.

Hiába lenne egyszerűbb hagyni a csudába a lövöldözést, és leütni a delikvenst, ez nem oszt és nem szoroz. Miként az sem számít, hogy lényegében egy csúzliból kilőtt meggymag is dezintegrálná az oltalmat nyújtó deszkakerítést. Ergo ha a németeket és segítőiket egy palánk mögé húzódnak, minimum egy fél tárunkba fáj, hogy végre-valahára első kézből kaphassanak információkat arról, hogy a túlvilágot illetően melyik vallás tanai stimmelnek.

Kevésbé ismert tény, hogy Frank Drebin a keleti fronton alapozta meg hírnevét.

Ahogy az is sokkoló és frusztráló, hogy hasztalan költjük szűk marokkal mért pontjainkat egy adott fegyvertípus rejtelmeinek kiismerésére. Mivel egyrészt az érintettek láthatóan fikarcnyit sem fejlődnek, és megmaradnak fakezű, gyermekkorukban rubeola helyett távolsági küzdelem ellen beoltott nyomoroncoknak, másrészt a gép pofátlanul csal. A nem is oly régen egy kolhozban kapáló kápójelöltek a hím muslincát párzási szezonban egy precíz találattal partnere megsebzése nélkül kiherélő mesterlövészek.

Míg a Wermacht-keretlegények szabadidejükben sanszosan riadtan menekülő, és a megmaradásért cserébe szexuális szolgáltatásokra is hajlandó predatorok riadt hordáinak önbecsülését tépázzák meg. Mert aki fél másodperc alatt cafrangosra szaggatja rosszakarói koponyáját, az efféle mókánál nem adja alább – vagyis az erőviszonyok finoman fogalmazva sem felénk lejtenek.

Egyszer négy önkéntesemmel hátulról szerettem volna lepuffantani két kósza-kóbor bakát. Ám, bár ketten is golyószórót szorongattak, és a többiek sörétes mordályokkal osztották a halált, egytől-egyig elhibázták kiszemeltjeiket, aztán rövid úton fűbe haraptak. Botorságomban ezt évtizedenként egyszer megeső anomáliának tudtam be, de negyven perc és hozzávetőlegesen száz próbálkozás után kisült, a nyavalyások génjébe volt kódolva a vereség.

Ezért kínomban új taktikához folyamodtam, mivel az, hogy egy bokorból szitává lyuggassanak két, a felhőkben gyönyörködő közlegényt, meghaladta a képességeiket. Magyarán a papíron tisztes kihívás-faktor elsősorban nem annak köszönhető, hogy ravasz-frappáns terv híján bukásra vagyunk ítélve. Hanem azért izzadunk vért egy-egy feladat teljesítésekor, mert a legrafináltabb cselek sem jönnek be, mivel az ellenfelekre nyilvánvalóan enyhébb szabályok vonatkoznak, mint ránk. Ráadásul halmazati büntetésnek triviális alaptevékenységek kivitelezése is megugorhatatlan kihívás az elvileg főként veteránokból verbuvált kompániának. Azaz a tanulás mit sem ér, mert azon semmi sem segít, hogy kecskét kell áldoznunk a Káosz setét démonjainak ahhoz, hogy szabotőrünk kegyeskedjen besétálni egy pajtába.

Verdikt

Összességében az ígéretes alapszituációra építő, és jobb pillanataiban pazar, ám hányingerkeltően slendriánul piacra dobott Partisan 1941 legszerényebb várakozásokat is alulmúlta. Hibái elképesztően kemény munkával természetesen korrigálhatóak, de adja magát a kérdés: miért kéne javulásban bíznunk, ha a legordítóbb gyengeségeket és hiányosságokat sem orvosolták? Így messze az a legokosabb, ha inkább a zsáner krémjéhez tartozó Desparados III egy digitális kópiájába ruházunk be, és elfelejtjük ezt a felemás-groteszk kísérletet. Kár érte: kicsit több odafigyeléssel kategóriája egy egyéni preferenciáktól függően 80-85% körül mozgó etalonját tisztelhettük volna benne, viszont jelen formájában nem nagy kunszt jobb elfoglaltságot találni.