Painkiller Resurrection - Feltámasztás, de minek?

A Painkiller már a nevével figyelmeztet: a végigjátszáshoz elengedhetetlen egy jó adag fájdalomcsillapító!

Painkiller Resurrection - Feltámasztás, de minek?

Oldal I.

Sokáig gondolkodtam milyen bevezetőt írjak ehhez a játékhoz, mert ritkán döbbent le valami olyan mértékben, mint a Painkiller széria legújabb része. Akik emlékeznek a 2004-ben kiadott első részre, azok tudják, hogy egy meglehetősen jól sikerült FPS-ről van szó, amelyben a történet csak sokadlagos tényező volt, és az esztelen pusztítás, az életünkre törő démonok százainak felaprítása állt a középpontban. A Serious Sam-mel egyetemben a Painkiller is amolyan Doom pótló volt, amivel el lehetett ütni pár unalmas percet. Az első részt, valamint annak kiegészítőjét a People Can Fly készítette, a folytatást viszont már egy másik csapat, a Mindware Studios hozta össze. Ez a váltás nem tett jót a programnak, amit a rá adott 60-70 %-os értékelések is jeleznek. A cikk tárgyát képező harmadik rész sem úszta meg új fejlesztő nélkül, és ez sajnos ezúttal sem tett jót a minőségnek.

[bold]

Újabb garázsprojekt?[/bold]

A legújabb Painkillert a Homegrown Games készítette, egy olyan csapat, amely a weboldaluk szerint lelkes amatőrökből áll. Hogy ezt tudatosítsák bennünk, a játék minden töltőképernyőjén megjelenik a „fan_made_project” felirat, mintha ezzel próbálnák jelezni, hogy miért is lett olyan a program, amilyen. Milyen kár, hogy ennek ellenére pénzt kérnek a játékért, méghozzá nem is keveset (megjelenéskor kb. 6000 Ft-ba kerül)! De lássuk, miért is beszélek ilyen lesújtóan a Resurrectionről.

Bár túl sok értelme nincs a történetet boncolgatni, lévén ezúttal sem ez játssza a főszerepet, azért nézzük meg mi is az alapszituáció. Ahogy az intróból megtudjuk, hősünk, Vad Bill (nem, nem a vadnyugati fickó) egy magasan képzett bérgyilkos, aki üzletembereknek és politikusoknak dolgozik. Éppen egy csapat öltönyös fickót akar eltenni láb alól az autójukba rejtett pokolgép segítségével, amikor egy utasokkal teli busz közeledik a célpontok felé. Billnek hirtelen megszólal a lelkiismerete, mivel nem szeretné, ha ártatlanok is áldozatul esnének a merényletnek, így az autó elé ugrik, hogy megpróbálja más irányba terelni. Természetesen nem sikerül neki, így Billel és a busszal együtt minden a levegőbe repül.  Annak ellenére, hogy hősünk kezéhez legalább ezer liter vér tapad, nem kerül a pokolra, hanem kap egy esélyt a megbocsátásra, így megkezdi egyszemélyes háborúját Lucifer hadserege ellen. A gyengécske történetet nem átvezető videókon keresztül, hanem képregényes formában mesélik el a játékban. Nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire hasonlít ezek hangulata és stílusa a Max Payne-ben látottakhoz, nagy rajongói lehettek a fejlesztők a Remedy művének. Természetesen vétek lenne egy kalap alá venni a két programot, hiszen a Painkiller párbeszédeiről süt az amatőrség, a játék tele van az adott karakterhez nem illő mondatokkal. Az ember csak a fejét fogja, amikor egy démon, az ördög generálisa „üresedés van a démonoknál” szöveggel próbálja felbérelni Billt.

 

Oldal II.

A játékmenet egyébként a jól bevált formulát követi. Leraknak minket az adott pályára, ahol el kell jutnunk A pontból B-be, miközben minden ötven méteren ránk szabadul két tucat szörny. Azt el kell ismerni – és tulajdonképpen ez lesz az egyetlen pozitívum a játékkal kapcsolatban -, hogy a pályák között van néhány nagyon hangulatosan elkészített darab is (elhagyott katedrális, temető, romos vár). Ha a Painkiller többi része nem lenne elszúrva, akkor egy egész jó játék is vállhatott volna belőle. Az igazság azonban az, hogy rengeteg dolgon fel fogjuk idegesíteni magunkat. Kezdésnek mindjárt itt vannak az ellenfelek, melyek minden játékos rémálmát testesítik meg. Nem agyafúrtságuk, vagy erejük miatt, hanem mert folyamatosan a semmiből tűnnek elő. Persze ilyet már láttunk más játékokban is, de itt elég pofátlan módon oldották meg. Amikor egy méterrel az orrunk előtt, és közvetlenül a hátunk mögött tűnik fel egy rakás szörny, az már bizony egyáltalán nem vicces. Ráadásul a fejlesztők még arra sem vették a fáradságot, hogy valamilyen animációt kreáljanak a megjelenésükhöz. Az első részben egy portálból léptek elő a lények, itt viszont csak hipp-hopp ott teremnek, ami elég illúzióromboló. Attól viszont ne féljünk, hogy nagy veszélyt jelentenek ránk a szörnyek. Az intelligencia, mint olyan, ismeretlen fogalom arrafelé, így az ellenfelek nem tesznek mást, mint egyenes vonalban elindulnak felénk. Ha esetleg az útjukba kerül egy tereptárgy, akkor sokszor előfordul, hogy szépen leragadnak, és egyhelyben futva próbálnak átkelni rajtuk, amíg mi egy jól irányzott lövéssel meg nem szabadítjuk őket szenvedéseiktől. A beragadás sajnos nem csak a szörnyek „speciális képessége”, mivel velünk is gyakran előfordul. Ki tudja, talán a fairplay jegyében csinálták meg így a játékot a fejlesztők, mindenesetre sokszor beszorultam a pályákon található tereptárgyak közé, amin csak a készítők felmenőinek sűrű emlegetése és egy korábbi mentés visszatöltése segített.

Painkiller 2004

Azt már tudjuk, hogy játékmenet semmit sem változott az első részhez képest, de a mi a helyzet a program többi részével? Maradjunk annyiban, hogy ha valaki nem játszott az első résszel, és nem ismeri annak pályáit, akkor nem fogja tudni megkülönböztetni a két címet egymástól. Hihetetlen, de még arra sem voltak képesek a fejlesztők, hogy új főmenüt vagy töltőképernyőt készítsenek. Minden ablak megegyezik az első részben látottal, tulajdonképpen kiadták újra az első részt, csak más pályákkal. Harc közben továbbra is a leölt szörnyek lelkeit kell összegyűjtenünk, melyek egyrészt lassan növelik az életerőnket, másrészt ha összegyűjtöttünk belőlük 66-ot, akkor egy rövid időre démonná változtatnak minket. Ilyenkor eltorzítva látjuk a világot, és minden lényt egy lövéssel el tudunk intézni. Visszaköszön a Tarot kártyás módszer is, ennek lényege, hogy minden pályán van egy feladat, amit ha teljesítünk, akkor kapunk egy lapot, melyet egy-egy szint elején aktiválva valamilyen bónuszhoz jutunk (például regenerálódó pajzs). Ahhoz, hogy ezeket a küldetéseket teljesítsük, általában keresztül-kasul be kell járnunk a helyszíneket, minden szörnyet, tárgyat elpusztítva. Személy szerint én már annak is örültem, ha gyorsan befejezhettem egy pályát, nem volt kedvem még ezekkel is foglalkozni, főleg mivel kártyák nélkül is könnyen végig lehet vinni a játékot. Apropó könnyűség. Azt már mondtam, hogy az alap ellenfelek tulajdonképpen semmilyen AI-val nem rendelkeznek, de a főellenfelek között is több olyan van, amelyek maximum egy csecsemőnek jelenthetnek kihívást, legalábbis normál nehézségi szinten. Hogyan is feledhetném az egy helyben forgó, a környezetéről tudomást nem vevő démonpókot, akit pár lövéssel fél perc alatt el lehet intézni?

Oldal III.

Túl sok kihívást tehát nem tartalmaz a játék, ám a hosszára nem lehet panaszunk. Persze a játékidőt nem hetekben fogjuk mérni, de 8-9 órára el lehet lenni vele, ami több mint elég ebből a játékból. Ne tévesszen meg senkit a küldetésmenüben olvasható „Első fejezet” felirat, az még az első Painkillerből „maradt itt”, ahol tényleg több fejezet volt. Itt csak egyet találhatunk, összesen hat küldetéssel. A többjátékos móddal nem is érdemes bajlódni, legyen elég annyi, hogy olyan is van. Nem mintha tolonganának az emberek a szervereken, sőt már az is csoda, ha egy-kettőt találunk belőlük. Ha mégis összefutnánk pár elvetemült játékossal, számítsunk rá, hogy bizony többször fog kifagyni a játék, mint ahányszor azt el tudnánk viselni. Ráadásul nem csak a fagyásoknál érthető tetten a játékmotor optimizálatlansága, hanem a gépigénynél is. Érthetetlen számomra, hogy ha technikailag nem javult semmit a játék, akkor miért nőtt meg alaposan a gépigénye? A hibáknak köszönhetően a program néha érthetetlen módon belassult a tesztgépen (AMD X2 6000+, 4 GB RAM, ATI HD4830). Igaz, hogy 1680x1050-es felbontás mellett mindent a maximumra raktam, de ennek így is hasítania kellett volna.

Vissza a múltba

Túl sokat nem szoktam lovagolni a játék grafikáján, hiszen végülis nem ez teszi a játékot, nem igaz? Viszont a Painkiller: Resurrection esetében nem tudok elmenni mellette pár keresetlen szó nélkül. Röviden, tömören, a játék teljes mértékben úgy néz ki, mint az első rész. Mielőtt a Kedves Olvasó azt hinné, hogy költői túlzásról lenne szó, kíváncsiságból visszaraktam a Painkiller 1-et (elvégre nem tegnap volt mikor játszottunk vele), csak hogy lássam a különbséget. A legapróbb eltérést sem véltem felfedezni sem a környezet kidolgozásában, sem a modellek megjelenítésében. Ugyanakkora poligonszám, ugyanaz a stílus, árnyékokról pedig ne is álmodjunk. Egyedül a fényeffektek néznek ki jobban a Resurrectionben, de abból meg elég kevés van. Ugyanez a helyzet a hangok terén is. Minden effekt az elődből van, legyen szó akár a fegyverekről, akár a szörnyekről. Apró pozitívum, hogy legalább a harcok közben hallható zúzós rock számok nem lettek rosszak, egész jól illenek ehhez a játékstílushoz, kár, hogy nincs belőlük túl sok.

 

Oldal IV.

Summa summárum, ez a Painkiller már nem az a Painkiller, amit régen szerettünk. Bár ez nem is igaz, hiszen éppen, hogy ugyanaz a két játék, és ez nagy baj. Öt év telt el az első rész megjelenése óta, és nulla fejlődés mellett manapság már nem szabadna kiadni egy ilyen programot. Míg a 2004-es változat egy élvezetes „ereszd el a hajam” típusú FPS volt, addig a Resurrection egy elavult, bugos, unalmas bithalmaz, mely legfeljebb ingyenes modként állná meg a helyét. Akinek ilyesmire támad kedve inkább az első részt vegye meg, vagy várja meg a Serious Sam HD-t.

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward