Painkiller: Hell and Damnation - Sátáni kacajra gerjeszt

A Painkiller sorozat legújabb része egy félig remake, félig folytatás program, mely e vitatható tulajdonsága ellenére is kifejezetten jól esik az embernek.

Painkiller: Hell and Damnation - Sátáni kacajra gerjeszt

I. oldal

Ha van olyan sorozat, ami szó szerint a semmiből emelkedett a mennyekbe, hogy onnan a pokol legmélyebb bugyraiba zuhanjon, akkor az a lengyel PeopleCanFly által 2004 tavaszán indított Painkiller. Az első részt a zseniális szó írja le legjobban, hisz egy oldschool shootert kaptunk a Doom és a Serious Sam mintájára, csak épp vallási körítéssel, Purgatóriummal, szerelemmel és magát Lucifert is seggbe durrantó főszereplővel. A játék nagy sikert aratott (még úgy is, hogy közvetlenül a Far Cry mellett jött ki), így nem csoda, hogy jöttek a kiegészítők és folytatások, melyek viszont nem a PCF műhelyéből, hanem mindenféle amatőrök billentyűzetéből kerültek ki. Ennek meg is lett az eredménye, a Painkiller az "olcsó és vacak" kategória töviskoronás királya lett, mi pedig eltemettük emlékezetünk hátuljába, nehogy sírógörcsöt kapjunk, ha eszünkbe jut. Erre mit ad isten, megérkezik a HD-be húzott első rész remake-je, méghozzá folytatásnak álcázva, mi pedig elolvadtunk és imádjuk, ahogy van.

Ördög és pokol!

Hogy micsoda? HD-be húzott remake, mint folytatás? Igen, ez így van, a Hell and Damnation nagyrészt az első Painkiller pályáinak és ellenfeleinek újrahasznosítása, holott a történet időrendben a kánon végén foglal helyet. Daniel Garner már legyőzte a túlvilág összes szemétládáját, mégsem jutott be a Mennybe, így most a Purgatóriumban tengeti mindennapjait, miközben mind az angyalok, mind pedig a démonok rettegnek tőle és gyilkos szerszámaitól. A játék elején azonban megjelenik maga a Halál, aki alkut ajánl Danielnek, megint: ha összeszed neki hétezer lelket, bejuttatja a Mennybe szeretett felesége mellé. Bár Garner nem bízik a kaszásban, belemegy az üzletbe, hisz úgyis unatkozik és imád tömegesen lelkeket gyilkolni. A történet ráadásul ügyes csellel kerüli meg a pályák újraalkotásának keserédes tényét, hisz Halál a már bejárt világokba küldi vissza Danielt lélekgyűjteni.

Bár elsőre furcsának hat e megoldás, az igazság az, hogy remekül működik, és ezt leginkább annak a ténynek köszönhetjük, hogy a klasszikus Painkiller is szuper volt. Nincs itt semmiféle scriptelt filmjelenet vagy hosszas dialógusokkal operáló NPC-k hada: egyszerűen csak rohanunk keresztül a méretes helyszíneken és mindenkit szitává lövünk fantasztikus arzenálunkkal.

II. oldal

Halálosztó

És ha már arzenál, érdemes kiemelni, hogy bár a fegyverek egy kivételével az előző játékokból lettek átemelve, még mindig üdítően eredetiek, ami nem annyira a Painkiller minőségéről, mintsem a stílus általános ötlettelenségéről árul el egyet s mást. A karóhajító és a pörgő pengékkel szeletelő bot, na meg a többi szeretett démongyilkoló szerszám forgatása hihetetlenül kielégítő, szinte nincs olyan pillanat, hogy ne élveznénk a játék harcrendszerét. Ráadásul minden egyes flinta két vagy három tüzelési móddal rendelkezik, mely megfejelve a még mindig kellemes változatosságot biztosító tarotkártya-rendszerrel a szokottnál több dimenzióval bővíti a régimódi akciójátékok hagyatékát. Az újonnan érkező, körbeforgó fűrészpengéket reptető játékszer is aranyos, de annyit nem fogjuk használni, mint az ikonikus klasszisokat.

Mivel a pályákon nagyon sok ellenfél száguld velünk szemben, kénytelenek vagyunk új stratégiákat fejleszteni, melyek során jól jöhet, hogy 66 lélek begyűjtése után démoni formát öltve szaggathatjuk szét a rosszfiúkat és rosszlányokat. Annak ellenére ugyanis, hogy ez egy ősi shooter, kihívás bőven akad, amit az összeszedett kártyákkal és a hatalmas főellenfelekkel csak tovább lehet tornászni. Mindez pedig szép és jó, de szomorú, hogy a játék kampánya elsőre jó, ha négy órán át tart, és a tizennégy pályát újra és újra ledarálva sem biztos, hogy  pár napnál tovább élvezzük majd a Hell and Damnationt.

A pályák annak ellenére, hogy az első játékból lettek átemelve, itt-ott változtak, például kisebbek lettek, új termeket kaptak, vagy épp erősebb szörnyeket pakoltak rájuk. Annyi bizonyos, hogy ha összeeresztjük a 2004-es és a 2012-es Painkillert, mindkettő megállja a helyét egyéni stílusa miatt - de persze a 2004-es variáns örök klasszikus, a Hell and Damnation pedig "csak" egy jó játék a sok közül.

III. oldal

[bold]

Ördögvigyor[/bold]

A legnagyobb fejlődést a sorozatban az Unreal Engine 3 használata hozza, és meg kell hagyni, hogy bár a Painkiller még mindig jól néz ki, az új motorral sokkal-sokkal szebb a látvány. A textúrák élesebbek, a karaktermodellek részletgazdagabbak, a gépigény pedig még mindig alacsony, hisz ma már a legfrissebb ipari Unreal-technológia a hatodik születésnapját ünnepli (egyébként tényleg, a Gears of Warral debütált engine 2006-ban mutatta meg az Xbox 360-on a jövőt). A hangok a régi részekből köszönnek vissza, a zene pedig pörgős rock - kell ennél jobb, de tényleg?

Őszintén? Igen. Jobb lenne, ha teljesen újak lennének a pályák és ha nem a PeopleCanFly emlékeiből élne még mindig a sorozat. Annak is örülnénk, ha a még mindig kreatív fegyvereket még ennél is újítóbb megoldások váltanák, és David is eljuthatna végre a Mennybe, mert a kitartása példába illő. Jó játék a Hell and Damnation, de rövid és sok meglepetést nem tartogat. Örömteli ugyan, hogy van egy kissé fapados kooperatív mód, illetve hogy a régi pályákat újra megcsodálhatjuk, de nyolc év nagyon hosszú idő. Kérünk egy teljes értékű Painkiller 2-t[bold]!

7/10 [/bold]

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward