Ötven éve sétált először ember az űrben

Alekszej Leonov egy hajmeresztő fordulatokkal terhes küldetéssel alapozta meg a következő fél évszázad váratlan eseményekben szintén nem szűkölködő űrsétáit.

Ötven éve sétált először ember az űrben

1. oldal

„Ahogy a tengerész úszni tud a tengerben, úgy a kozmonautának is képesnek kell lennie az űrben való úszásra” – ezekkel a szavakkal indította útjára a szovjet űrprogram feje, Szergej Koroljov az emberiség első olyan küldetését, amelynek során az űrhajósok egyike a világűrbe is kilépett. Alekszej Leonov és Pavel Beljajev ötven évvel ezelőtt, 1965. március 18-án helyi idő szerint délelőtt 11 órakor indultak útnak Bajkonurból a Voszhod−2 űrhajó fedélzetén. Leonov másfél órával később, az első Föld körül megtett teljes kör után 12 percre elhagyta az űreszközt, és az első emberré vált, aki űrsétát hajtott végre.

A fogalom napjainkban már ismerősen cseng az űrkutatás iránt érdeklődők fülének, és bár jó lenne azt mondani, hogy korunkban már rutinszámba mennek a hasonló akciók, ez egyáltalán nem igaz. Az elmúlt fél évszázad során 10 ország összesen 211 asztronautája hajtott végre űrsétát, közülük sokan többet is, az űreszközök elhagyása azonban még most is roppant kockázatos vállalkozás, amely veszélyességében és összetettségében leginkább egy mélytengeri merüléshez hasonlítható.

Ötven évvel ezelőtt a dolog még némileg egyszerűbben zajlott, amely jelentős részben annak volt köszönhető, hogy nagyon keveset lehetett tudni az űrben való tartózkodás során felmerülő problémákról, így csodával határosnak tekinthető, hogy Leonov vállalkozása nem torkollott tragédiába. A Voszhod−2 küldetésének idején javában zajlott az űrverseny az Egyesült Államok és a Szovjetunió közt, és az olyan mérföldkövek, mint hogy kijuttat először embert az űrbe, vagy a Holdra, a technológiai eredményességen túl komoly propagandaértékkel is bírtak a hidegháborús konfliktusban.

Készül a Voszhod−2

A két fél ráadásul nagyon eltérően állt hozzá az űr meghódításának kérdéséhez. Az Egyesült Államokban az emberes űrrepülés nagy nyilvánosság előtt zajlott egy civil ügynökség vezetésével. Az amerikai űrprogram vezető mérnöke, Werner von Braun közismert figura volt, és minden Cape Canaveralból induló kilövés egyben ismeretterjesztő szándékú is volt a technológia fejlesztése mellett.

A szovjet űrprogram ehhez képest a legnagyobb titokban működött, nem kis részben azért, mert a kommunista párt élén állók nem igazán lelkesedtek az emberes űrrepülésért. Úgy vélték, hogy a kozmonauták felküldésének pusztán propagandaértéke van, hadászati alig, és csupán azért a néhány fejlesztésért cserébe voltak hajlandóak elviselni a szovjet űrprogram létét, amely lehetővé tette, hogy immár az űrből is képessé váljanak megfigyelni legfőbb ellenfelüket, az Egyesült Államokat.

A program propagandaértéke ugyanakkor nem volt lebecsülendő, és az mindig is fontos volt szovjetek számára, hogy az űr meghódításában egy lépéssel lehetőleg mindig az amerikaiak előtt járjanak. Ez azt eredményezte, hogy minden egyes űrmissziójuk során igyekeztek valami újat letenni az asztalra, amelyet aztán sokszor csak évekkel később követett újabb hasonló küldetés. Így került sor gyors egymásutánban az első műhold, az első állat, majd az első ember fellövésére, az első űrben töltött napra, az első nő űrbe juttatására és az első háromfős küldetés végrehajtására. Amikor aztán az adott mérföldkövet sikerült az amerikaiak előtt teljesíteni, a küldetéstípusnak szovjet részről nem volt folytatása, hanem továbbléptek a következő potenciális célpont felé.

Az űrjármű felépítése

Ebben a szellemben kezdődtek meg az első űrséta előkészületei is. A küldetésnek egyetlen célja volt, hogy a szovjet űrhajósok megelőzzék annak végrehajtásában Ed White amerikai asztronautát, aki az 1965 júniusára tervezett Gemini−4 küldetés keretében készült kilépni a világűrbe. Leonov és Beljajev feladata tehát egyszerű volt: feljutni az űrbe, kilépni az űrhajóból, majd hazajönni. Ahogy már említettük, a két űrhajós 1965. március 18-án indult útjára a bajkonuri űrrepülőtérről. A Vosztok űrhajó módosított változatát használták az utazáshoz, amely az eredeti változathoz képest fékezőrakétákat és egy légzsilipet is tartalmazott.

A ki- és bejutást lehetővé tevő, felfújható rendszert a szovjetek a kilövés előtt egyetlen alkalommal tesztelték az űrben, és az ember nélküli próbaút során a zsilip üzembe helyezését követően elvesztették a kapcsolatot az űrhajóval. A Leonovék útja előtt két hónappal végrehajtott próbarepülés kudarca azonban nem akadályozta meg a startot: a Voszhod−2 a terveknek megfelelően útnak indult. Amikor az űrhajó megtette első, 167−475 kilométeres magasságú körét a Föld körül, a két fedélzeten tartózkodó kozmonauta munkához látott.

Leonov az űrsétára a Vosztok űrjárművek belső tereiben használt Szokol−1 nevű űrruha módosított változatát öltötte magára. A módosítások lényegileg annyiból álltak, hogy a szkafanderhez egy háti egységet kapcsoltak, amely 45 percre elegendő oxigént tartalmazott, illetve változtattak a nyomásrendszeren is, hogy az űrhajós az űrbe kilépve mozogni tudjon az öltözékben. A légzsilipet a kapszula nyílásán kívülre helyezték el. Erre a rendszerre azért volt szükség, mert a Voszhod−2 elektronikus rendszerei léghűtést igényeltek a működéshez, így nem lehetett egyszerűen letekerni a nyomás a kabinban, és onnan kilépni az űrbe, ahogy ezt később az amerikaiak tették.

Leonov az űrben

2. oldal

A szovjet kozmonauták tehát nyomás alá helyezték, és ezzel felfújták a légzsilipet, majd Leonov bemászott a felfújt konstrukcióba, és kizárta magát a kabinból. Ezt követően megkezdte az űrbéli nyomás és a zsilip nyomásának kiegyenlítését, majd a zsilip túloldalán elhelyezett nyíláson keresztül kibújt az űrbe. A kapszulával az űrséta alatt egy 5 méter hosszú köldökzsinór kötötte össze. A zsilipből kiérve elképesztő látvány tárult elé: Gibraltár szikláitól a Kaszpi-tengerig terült el előtte a felszín.

Az idilli pillanatoknak azonban hamar vége szakadt. Leonovnak két feladata volt az űrséta során, egy kamerát kellett rögzítenie a zsilip külső felén, hogy az felvegye az űrben töltött percek eseményeit, illetve a mellkasára szerelt fényképezőgéppel képeket kellett készítenie az űrhajóról. A kamerát sikeresen elhelyezte az űrhajós, amikor azonban megpróbált elkezdeni fotózni, már nem volt képes elérni a lábához rögzített kioldót, ugyanis a nyomáskülönbség következtében űrruhája annyira felfúvódott, hogy komolyan akadályozta a mozgásban. Amikor aztán megpróbált volna visszabújni a légzsilipbe, rájött, hogy a felfúvódott szkafanderben egyszerűen nem fog beférni a nyíláson.

Az űrruha annyira felfúvódott, hogy minden mozdulat óriási erőfeszítést igényelt. Leonov pár perc elteltével közel állt a hőgutához, és közben összesen 6 liter vizet izzadt ki magából, ami a szkafander lábrészében gyűlt össze, így az űrhajós a szó szoros értelmében térdig állt az izzadtságban. Annak érdekében, hogy beférjen a zsilip nyílásán, végül a szabályokkal teljesen szembe menő húzásra szánta el magát: elkezdte kiengedni az oxigént űrruhájából. Ez rendkívül rizikós vállalkozás volt, hiszen ezzel oxigénhiánynak tette ki magát és a dekompressziós betegség kialakulását is kockáztatta, de nem igazán volt más választása, ha túl akarta élni a kalandot. A terv működött, bár a szkafander belső nyomása jóval a biztonságosnak ítélt szint alá csökkent. Leonov sikeresen visszabújt a légzsilipbe, összesen 12 perc 9 másodpercet töltve a járművön kívül az űrben.

A problémák azonban ezzel nem értek véget. Leonov és Beljajev először nem tudták rendesen becsukni a kabin nyílását, majd amikor a terveknek megfelelően leoldották a feleslegessé vált légzsilipet, az űrhajó vadul pörögni kezdett, több kulcsfontosságú műszert is használhatatlanná téve. A belső oxigénszint egy másik hiba miatt annyira megemelkedett, hogy attól kellett félni, hogy a legapróbb elektromos szikra is végzetes robbanást idézhet elő.

A légkörbe való visszatérést eredetileg egy automata rendszer irányította volna, ez azonban meghibásodott, így az űrhajósok kénytelenek voltak maguk vezérelni az űrhajót. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a hajótestre kapcsolt egyik modul nem oldott le rögtön, így az űreszköz ide-oda bukdácsolt, nagy terhelésnek téve ki a pilótákat. Mivel az űrhajó átalakításakor a katapultrendszertől is megszabadultak, hogy a kabinban két űrhajós is elférjen, Leonov és Beljajev nem tudta elhagyni a fedélzetet, ahogy azt annak idején Jurij Gagarin tette, hanem a kapszulával együtt kellett földet érniük.

A leszállást a fékezőernyők mellett a fékezőrakéták tették elviselhetőbbé, a viszontagságoknak azonban még ezzel sem volt vége. A problémás légköri utazás miatt a Voszhod−2 jócskán eltévesztette célját, és Bajkonurtól 2000 kilométerre keletre, az Urál hegység fenyői közt ért földet. Az időjárási viszonyokról talán elég annyit mondani, hogy a felszínt 2 méteres hó fedte, így az űrhajósok nem voltak túlságosan boldogok, amikor a leszállást követően a kabin nyílása automatikusan kitárult, a fűtésrendszer pedig ezzel párhuzamosan felmondta a szolgálatot.

A két űrhajós leszállás közben elvesztette a kapcsolatot az irányító központtal, így Moszkvában a legtöbben hallottnak hitték őket. Végül egy nyugat-német rádióállomás vette jeleiket, a mentés viszont még megtalálásuk után is nagy nehézségekbe ütközött, ugyanis a nehéz terepen nem tudtak leszállni a helikopterek. Végül meleg ruhákat, egy életlen baltát és egy üveg konyakot (ez utóbbi rögtön össze is tört) dobtak le az űrhajósoknak, hogy kibírják egy darabig. Az első éjszakát a kapszulába bújva töltötték, miközben farkasok és medvék kerülgették őket.

Leonov a landolás és a sikeres mentőakció után

Hajnalban néhány embert eresztettek le egy helikopterről, hogy pár kilométerrel odébb tisztítsanak meg egy foltot a fáktól, leszállóhelyet biztosítva a mentéshez. A kozmonauták végül még egy éjszakát kénytelenek voltak kint tölteni, majd másnap 9 kilométert síeltek a mentőhelikopterig. A küldetés tehát csodával határos módon sikerrel járt, és a szovjetek újabb győzelmet könyvelhettek el az űrversenyben.

Az űrséta, ahogy már korábban szóba került, még napjainkban, jóval fejlettebb felszereléssel, és alaposabb előkészületek mellett is igen veszélyes műfaj, és tulajdonképpen az az igazán meglepő, hogy eddig senki sem halt bele (amennyire tudni lehet). Hogy csak a legutóbbi életveszélyes helyzetet idézzük fel, 2013-ban Luca Parmitano olasz űrhajós, a Nemzetközi Űrállomás akkori legénységének egyik tagja egy űrséta alkalmával majdnem megfulladt, amikor szkafandere hűtőrendszeréből víz kerülta sisakjába. Hasonló akciókra ugyanakkor időről időre szükség van, hiszen az említett űrállomáson, és a korábbi hasonló létesítményeken is rengeteg problémát oldottak meg űrséták folyamán elvégzett javításokkal.

Arról nem is beszélve, hogy az idén 25 éves Hubble egy halom roppant drága ócskavas lenne az űrhajósok áldozatos munkája nélkül, hiszen csak a felbocsátás után derült ki, hogy az űrtávcső főtükrét gyártás során néhány mikrométerrel „elszabták”, így az űrséták során utólagosan beépített korrigáló alkatrészek nélkül teljesen használhatatlan lett volna az emberiség egyik legfontosabb űreszköze. Mindez valószínűleg egészen másként alakult volna, ha Leonov nem igazolja, hogy megfelelő felszereléssel az ember képes produktív feladatokat végrehajtani az űrben.

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward