Egy három évtizeddel ezelőtti dél-kaliforniai építkezés során előkerült leletegyüttesről kiderült, hogy annak darabjai egy minden ismertnél nagyobb szárnyfesztávolságú madárhoz tartoztak. Az egykori állat két szárnycsúcsa között 6,4 méter lehetett a távolság, ami majdnem duplája a legnagyobb szárnyfesztávú mai madár, a vándoralbatrosz 360 centiméterének.

A csontok 1983-ban a Charlestoni Nemzetközi Reptér egyik termináljának építése során kerültek elő egy 25−28 millió évesre datált kőzetrétegbe ágyazva. A csaknem teljesen ép koponya, illetve a részlegesen megőrződött végtagok sziklából való kifejtéséhez csaknem 30 évre volt szükség. A csontokat Daniel Ksepka paleontológus vizsgálta meg.

A leletegyüttes legméretesebb csontja egy 81 centiméter hosszú felkarcsont-darab, amely a letört részekkel együtt nagyjából 94 centiméteres lehetett. A szakértő a hasonló testalkatú madarak testarányait használta fel a szárnyfesztáv megbecsülésére, amely több mint hat méternek adódott. A Pelagornis sandersi néven bejegyzett új faj a maroknyi gigantikus tengeri madarat magába tömörítő Pelargonis nemzetség tagja, amelynek képviselői a fosszilis leletek tanúsága szerint világszerte elterjedtek voltak.

A kutatók korábban úgy vélték, hogy az ősi madarak a pelikánok és az albatroszok rokonai lehettek, a legújabb vizsgálatok alapján azonban valószínűleg közelebbi rokonságban állhattak a kacsákkal, a ludakkal és a hattyúkkal. A Ksepka által megvizsgált lelet lábcsontjainak vastagsága alapján a madár 22−40 kilogrammot nyomhatott. Az állat vélhetően kiválóan tudott vitorlázni, a szakértő számításai szerint a levegőben való siklás közben 1 méter süllyedés alatt nagyjából 22 métert haladhatott előre, amivel olyan vitorlázóbajnokokat köröz le, mint a keselyű, a fregattmadár vagy a szürkefejű albatrosz.

A P. sandersi testalkata alapján hosszú időket töltött a levegőben, mondja Michael Habib paleontológus. A felfelé irányuló légáramlásokat kihasználva a madarak óriási távolságokat tehettek meg az óceánok fölött vitorlázva. Ez megmagyarázhatja azt is, miért voltak 55 millió évvel ezelőttől 3 millió évvel ezelőttig világszerte elterjedtek a Pelargonis nemzetség tagjai. Ksepka szerint nagyobb rejtélyt jelent, hogy mi okozhatta a gigantikus madarak kihalását. A szakértő elképzelhetőnek tartja, hogy az éghajlat megváltozásával úgy módosultak az óceán fölött fújó szelek ereje, hogy a nagy szárnyfesztávolság hátrányossá vált a madarak számára, vagy esetleg fő táplálékforrásuk vált hirtelen elérhetetlenné.

A valaha élt legnagyobb ismert madár azonban lenyűgöző méretei ellenére messze nem volt a leghatalmasabb repülő lény a Földön: a pteroszauruszok legnagyobbika, a Quetzalcoatlus northropi szárnyfesztávolsága ugyanis a 11 métert is elérhette.