Azt persze egy ideje már tudják a kutatók, hogy a tintahalak nem úgy öregednek, mint az ember vagy általában az emlősök. A nemi érettséget későn érik el, életük várható élettartamuk háromnegyedénél, mintha emberként a hatvanas éveinkben kezdenénk kamaszodni. Amikor aztán az általában egy-két évig élő állatok végre szexuálisan aktívvá válnak, teljes erővel belevetik magukat génjeik átörökítésébe. Hetekig csak párosodnak, annyi partnerrel, ahánnyal csak bírnak.
Ezt követően viszont gyorsan eléri őket a vég. A párosodási időszak után látványosan öregedni kezdenek, karjaik erőtlenné válnak, étvágytalanok lesznek, és álcázásra használt bőrük is felmondja a szolgálatot, mint egy régi tévé képernyője. Az állatok a csúcsformából pár nap alatt szinte tehetetlenné válnak, majd elpusztulnak. „De nem mondhatjuk, hogy nem tudtak élni” – mondja Alex Schnell, a Cambridge és a massachusettsi Tengerbiológiai Laboratórium kutatója, egy most megjelent tanulmány egyik szerzője.
Érdekes módon ugyanakkor a tintahalak a gyors hanyatlás heteiben is relatíve jó állapotban maradnak testileg, szellemileg meg főleg. Schnell és kollégái vizsgálatai szerint a közönséges tintahal (Sepia officinalis) még egy hónappal a halála előtt is képes emlékeket formálni, és ezeket kristálytisztán felidézni.
Vagyis képes pontosan megjegyezni, hogy mi, mikor és hol történt vele, és ezt a tudás felhasználni aktuális viselkedése során.
Epizodikus emlékek
Ezt a fajta emlékezetet az emberben epizodikus emlékezetnek hívják a szakértők, és gyakran hasonlítják egyfajta mentális időutazáshoz, amely során az emlékező gyakorlatilag képes újra átélni a múltbéli eseményeket. Esetünkben az epizodikus emlékezet a nyugdíjas kor környékén kezd romlani, a tintahalaknál azonban majdnem életük végéig változatlan intenzitással működik.
„Nem ismerek más állatot, amely ennyire élénk epizodikus emlékezettel bír ilyen idősen”
– mondja Gabriel Nah, az Indanai Egyetem neurobiológusa, aki nem vett részt Schnell kutatásában.
Önmagában az is lenyűgöző, hogy a tintahal, egy fejlábú képes epizodikus emlékeket formálni. Az emberek körében ezek az emlékek a szubjektív tudás forrásai, amely nincs leírva a tankönyvekben és nem kereshető a neten. Nyelvi kifejeződése a történetmesélés, amely mindig egyedi, vagyis eltérő attól függően, hogy ki meséli, még ha azonos körülmények között is született az emlék.
Az 1990-es évek végéig az volt a tudományos álláspont, hogy epizodikus emlékek formálására és felidézésére csak az ember lehet képes. Ez aztán gyorsan megváltozott, amikor Nicky Clayton és Anthony Dickinson, a Cambridge-i Egyetem kutatói megmutatták, hogy a bozótszajkók emlékeznek, hogy mikor és hova rejtették a táplálékot, és még azt is képesek észben tartani, hogy melyik rejtekhelyet nem érdemes felkeresni, mert a tartalma már túl régi és megromlott. Ez a fajta emlékezés nem feltétlenül egyezik pontosan az ember érzelmekben gazdag, önreflexív emlékezésével, például amikor valaki az első randevút idézi fel, de a szükséges mentális összetevők gyakorlatilag egyeznek.
Az azóta eltelt két évtizedben több madárról, rágcsálóról, kutyáról és más állatról igazolták, hogy rendelkezik az epizodikus emlékezet képességével. A közönséges tintahal, amely nagy méretű, összetett agya miatt eleve roppant furcsa képviselője a fejlábúaknak, 2013-ban került fel erre az illusztris listára. Nyolc évvel ezelőtt Clayton és Christelle Jozet-Alves kutatócsoportja igazolta, hogy az állatok emlékeznek, hogy mi, mikor és hol történt velük. A vonatkozó kísérletek során a kutatók meghatározott sorrendben különböző helyeken különböző táplálékokat adtak az állatoknak, és ők képesek voltak megjegyezni hogy hol és mit kaptak.
Az eszes tintahal
Schnell ezt a projektet kezdte folytatni pár évvel ezelőtt, immár arra fókuszálva, hogy az így formált emlékek mennyire állják ki az idő próbáját. Az emberi agyban az epizodikus emlékezet az első, amely romlani kezd, ahogy idősödünk, mondja a kutató. A tintahalak kapcsán azonban sikerült megmutatni, hogy a 10–12 hónapos, középkorú állatok és a 22–24 hónapos, öreg példányok egyformán kiváló epizodikus emlékezettel rendelkeznek.
A vizsgálatok során a kutatók először is azt igazolták újra, hogy a tintahalak képesek megjegyezni egy etetési útvonalat. Ehhez az emlékezet másik fajtájára, a szemantikus emlékezetre is szükségük van, amely általános tényeket és koncepciókat őriz meg, és idős korban is nagyrész funkcionális marad. A tintahalak megtanulták, hogy ha a nap különböző időszakaiban akváriumuk specifikus helyszíneire mennek, amelyeket egyforma, fekete-fehér jelzéssel jelöltek meg a szakértők, ezeken a helyeken ehető jutalomban részesülnek. Ez egész nagyon hasonló volt ahhoz, mintha emberként tudnánk, hogy a reggelit a konyhapulton, az ebédet a tévé elé, a vacsorát pedig az étkezőbe szervírozzák nekünk.
Ez után következett a vizsgálat újabb, még összetettebb szakasza. A kutatók minden korosztályból hat állatot betanítottak arra, hogy a fekete-fehér jelzéseket két típusú táplálékkal hozzák összefüggésbe: élő üvegrákokkal, amelyek igazi ínyencségnek számítanak vagy garnélarák-falatokkal, amelyek az üvegrákokhoz képest unalmasak és íztelenek. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy az egyik tintahalnak reggelire az akvárium egyik pontján élő üvegrákokat, a másikon garnélarákot kínáltak. Aztán következett a második etetés, amely vagy egy órával később jött el, garnélahússal, vagy három órával később, ismét két helyszínen két különböző opcióval.
Egy óra elteltével tehát a tintahalnak meg kellett keresnie a második helyszínt, és legközelebb emlékezni erre, hogy garnélához jusson. Ha a három óra után esedékes, finomabb jutalomra hajtott, akkor pedig akár egy helyben is maradhatott, hogy kivárja az újabb adag üvegrákot. (A tintahalak az időt is képesek nyomon követni, bár egyelőre senki sem tudja, hogy ezt hogyan csinálják.)
Röviden: a tintahalnak meg kellett jegyeznie, hogy reggelire hol és mi adnak, majd ehhez képest mikor és hol jelenik meg a második étkezés tárgya.
A kísérlet minden napján módosult az üvegrákos etetőhely és a garnélahúsos is, így a tintahalaknak mindig aznap reggeli tapasztalataikra kellett támaszkodniuk a nap folytatásában.
Az idős emberek többsége egy ugyanilyen kísérlet emberekre átalakított változatán menthetetlenül elbukott volna. A tintahalak közül azonban mindegyik állat nyomon tudta követni a változásokat, és napról napra átlátta az aktuális etetési rendet. Sőt, Schnell elmondása szerint az idősebb állatok még jobbak is voltak a szabályok gyors elsajátításában és új helyzetben való adaptálásában, mint a fiatalabbak – ami egészen elképesztő.
Emlékek és tervek
Bár a vadon élő tintahalak nem fekete-fehér szimbólumok alapján azonosítják a táplálékforrásokat, Schnell és Clayton szerint a kísérletek során igazolt viselkedés természetes körülmények között is hasznosulhat vadászat, de akár a párosodási időszak során is. A személyes emlékek „újrajátszásának” képessége révén az állatok például felidézhetik, hogy melyik zátonyokon bukkannak elő alkonyatkor a finom rákok, és hol vannak hajnalban ízletes falatok. Ahogy azt is, hogy melyik nősténnyel találkoztak már az ivarérettséget ünneplő orgia alatt.
És ez a fajta emlékezés persze nemcsak a múlt felidézése és a tapasztalatok közvetlen hasznosítása miatt fontos. A tintahalak akár ahhoz is kellően intelligensek lehetnek, hogy előre tervezzenek.
Schnell és társai korábbi kutatásaik során igazolták, hogy a fejlábúak hajlandóak lemondani a közepesen ízletes falatokról, ha tudják, hogy nemsokára ízletesebb opciók közül lehet válogatni. Ez a fajta önuralom pedig olyan képesség, amit az emberi gyerekeknek is évekbe telik megtanulni.
Az emberi viselkedés jelenségeinek állatokon való vizsgálata sok szempontból problematikus, nem utolsó sorban azért, mert más fajok igényei és szükségletei nagyban eltérhetnek a sajátunktól, ahogy az intelligenciájuk is. Egyes szakértők ezért némileg kételkednek is abban, hogy a mostani kísérlet valóban azt igazolja-e, amit az azt végrehajtó szakértők állítanak. Mások szerint a tintahalak olyan intelligensek, hogy ezek a feladatok nem jelentettek számukra eléggé komoly kihívást, így nem tudni, hogy mire képesek valójában, természetes körülmények között az állatok.
Annyiban valószínűleg igazuk van a szkeptikus szakértőknek, hogy a tintahalak nem minden szempontból állnak ellen az öregedésnek. Reflexeik lassulnak, étvágytalanná válnak és kinézetük is megváltozik életük vége felé. Ezek a jelek a laborban nevelt, életük során sosem párosodó tintahalaknál is jelentkeznek. Trevor Wardill, a Minnesotai Egyetem kutatója vizsgálatai szerint az idős tintahalak számára kísérleti keretek közt olykor komoly gondot jelent a zsákmány elejtése is. És vannak olyan, az 1990-es évekből származó kutatási eredmények, amelyek a hosszú távú memória romlását sugallják.
A tintahalak esetében tehát sok szempontból nehéz meghatározni, hogy mit is jelent az öregedés. Az embereknél hosszan tart az ivarérett, felnőtt kor, amit lassú hanyatlás követ. A fejlábúak ehhez képest nagyon másféle utat futnak be életük során: szexuálisan aktív időszakuk rövid és későn jön el, amit gyors hanyatlás követ. De az egyre inkább világosnak látszik, hogy esetükben, és talán más fajok esetében az idős kor nagyon hosszú ideig nem egyenlő az öregséggel.
