- Ennek a női börtönnek a nézők is a rabjai lesznek.
(A kritika az új évadról szól, így az ötödikre nézve van benne egy spoiler)
Sok hasonlóságot lehet felfedezni Jenji Kohan jelenleg futó sorozata, az Orange is the New Black és az eggyel korábbi sorozata, a Weeds (Spangli / Nancy ül a fűben) között: mindkettő dráma-komédia karakteres női főszereplőkkel, mindkettő elég nyíltan kezeli a tabu-témákat (főleg szexuális fronton), és mindkettő elhagyja a megszokott helyszínt néhány évad után. Ez különösen furcsa egy női börtönről szóló sorozatban: egyszer csak minden szereplő fogja magát, és átmozog máshová, de aki követte eddig az eseményeket, pontosan tudja, miért van ez: az ötödik évadban lezajlott börtönlázadás miatt.
Ugyan a sorozat félig-meddig igaz történetként indult (amelynek alapja Piper Kerman hasonló című könyve), a Litchfield minimum biztonsági szintű fegyházát lakó fiktív szereplők a Netflix hatodik évada hömpölygő sorozatában önálló életre keltek és már-már szappanoperásan komplikált, szövevényes kapcsolatrendszert építettek ki egymással, egymás ellen, az őrökkel, az őrök ellen, mindezt tetszőlegesen váltogatva annak megfelelően, hogy állnak a viszonyok. A humor és a dráma itt annyira adott, hogy szinte hangsúlyozni sem kell. Mégis, mindezt megfűszerezi némi érdekes betekintéssel is, hogyan működnek a magáncégek által irányított börtönök, milyen magasabb szintű politizálás folyik a börtönigazgató és a marketingesek között, vannak-e szakszervezetek a börtönőröknek, illetve mik a leggyakoribb rések a biztonsági rendszereken.
De alapvetően, még ha keményebb drámai szituációk adódnak, az Orange is the New Black nagyon laza sorozat, ahol egymás piszkálása, a különböző karakteres szereplők háttértörténete érdekesebb mindennél, ami éppen történik.
Minden évadnak megvan a maga dedikált antagonistája vagy meredek szituációja, ami köré szerveződik a sztori, az egyes szereplők szabad életét pedig flashbackekben ismerjük meg.
A jelenetek jelentős része viszont mindig a börtönben játszódik. A főszereplőként bevezetett Piper Chapman szép lassan a többiekkel egyenrangú mellékszereplővé fokozódik vissza, és bár mindig megmarad néző-szurrogátumnak, illetve gyaníthatóan a Netflixet bámuló középosztály nyafogó avatárjának, ez a fajta visszafokozás igazából előrébb is viszi a karakterét, plusz teret kapunk a többi szereplő megismerésére.
Fejben tartani őket közel lehetetlen, tehát nem csak részről részre, hanem évadról évadra is bizonyos szereplők több teret kapnak, ami eléggé szokatlannak tűnhet. Abban a pillanatban, hogy a sorozat ellaposodott volna, behozták a nagy börtönlázadás-szálat, amivel a teljes ötödik évad foglalkozott. Itt egy fegyenc halála és egy kegyetlen börtönőr túlkapásai váltják ki a nagy forradalmat, és bár izgalmakban nincs hiány, folyamatossan érezzük a narratíva szorítását: ebből nincs visszaút, a dolgok visszafordíthatatlanul megváltoztak.
Ezért volt érdekes az idei, hatodik évadra várni, mert olyasmi történik, ami a sorozatoknál meglehetősen ritkán: bejön a teljes helyszínváltás. Az új évad átviszi a sztorit a "Litchfield Max" területére, vagyis oda, ahol az igazán kemény elítéltek ülnek, akár életfogytig: hidegvérű gyilkosok, akik ráadásul territoriális viselkedésükkel folyamatos rivalizációban élnek. A C blokk és D blokk bandáit két, örök haragban álló nővér irányítja (egyébként nagyon jópofa háttérsztorit is kaptak, igazán hidegrázós). Ez adja a drámai feszültség egyik gerincét, ugyanis régi kedvenceink is két külön blokkba kerülnek, és bár rákényszerülnek, hogy egymás ellen forduljanak, a régi barátságokat azonban mégsem olyan könnyű szétszakítani.
A másik szál viszont pont ennek az ellenkezőjéről szól: az árulásról. Most komolyan vizsgálják, kik a felelősei a tavalyi évadban bemutatott börtönlázadásnak, és néhány szereplő igaz barátságok árán árulja el társait. A kialakuló vizsgálatsorozat és tárgyalások kereszttüzébe kerülnek olyanok, akik ártatlanok, és meglógnak olyanok, akik komolyan beleálltak a lázadás során a kegyetlenkedésekbe.
A jól ismert karakterek viszont nagyjából hozzák a karakterekre jellemző manírokat, az orosz matróna Red és a kicsit kattant Suzanne továbbra is a legjobbak, viszont az új szereplők miatt még kevesebb idejük marad kibontakozni, mint eddig. Meglepő módon rengetegen hiányoznak, sehol nem látni a keménykötésű Boo-t, vagy a szótlan Normát. Persze, így is több nézőpontkarakter van, mint ahány rész egy évadban, nagyon sok szál elvarratlan marad, az újak pedig észrevétlenül tolják arrébb a régieket.
Akárhogy is, ez az eklektikusság mindig is a sorozat sajátja volt, pörögnek az események, a vicces-tragikus pillanatok, mintegy hullámvasútként, lehetetlen nem kompulzívan nézni a részeket egymás után, egyedül az elvárásainkat kell ehhez a történetmesélési módszerhez idomítanunk: szórakozni ülünk le, nem a dolgok mélyére hatolni. Érdekes módon ezt tartja a sorozat a hatodik évad magasságában is, szóval: szórakoztat és visz előre.
Hallom több helyről is, hogy ez a sorozat egyáltalán nem működne, ha egy héten csak egy részt lehetne nézni, ha hagynánk időt végiggondolni az elvárásainkat, és lehet benne valami. Viszont nem hiába ez a Netflix jelenleg legnépszerűbb sorozata, az egy órás részek pillanatok alatt elrepülnek és az ember folyamatosan követeli az újat.
Valamit csak tud, na.
