• Mennyibe kerül?

A cím félrevezető lehet, ha arra gondolnánk, hogy egy hegyvidéki/erdei túra keretei között majd halálesetet kell kinyomozni, esetleg bátor túrázók túl nagy fába vágják a fejszéjüket és az út veszélyesebbnek tűnik mint gondolták. Ez a két gondolatsor jó alapot adhatna forgatókönyvekhez, de jelen esetben sokkal cinikusabb a valóság. A szó szerinti öngyilkosság ugyanis átcsap az eutanázia kérdéskörébe, a túra pedig egyfajta szolgáltatást jelent és habár általában szeretem a magyar fordításokat, itt a Suicide Tourist-ot (eredeti cím: Selvmordsturisten) át lehetett volna venni torzítás nélkül is. Lehet, hogy az eutanázia túlságosan érzékeny téma vagy ijesztő szó a mai napig, az öngyilkosság pedig nem?

Max (Nikolaj Coster-Waldau) a Trónok harca emlékezetes Jaime Lannistere után itt egy biztosítási nyomozót (és nagybetűs) átlagembert alakít, aki egy eltűnt férfi kapcsán eljut a Hotel Aurorába, ami viszont nem klasszikus szálláshely, hanem inkább végállomás. Legalábbis azoknak, akik úgy döntenek asszisztált öngyilkosság útján szeretnének véget vetni földi pályafutásuknak. Itt érkezik el a film az első lehetőséghez, hogy a nagy kérdőjelek mellé válaszokat kezdjen el kicsikarni magából, de ez a lehetőség kimarad.

Filozófia helyett disztópia?

A komor, skandináv filmekre jellemző borongós hangulat, a letisztult, modern helyszín egyfajta drámai de mégis steril összhatást kelt. Az Öngyilkos túra nem akar vagy nem mer nekimenni a kérdéseknek, a dilemmáknak, inkább egy üzleti modellt csinál belőle és halkan megsúgja nekünk: lehet ez lesz a jövőnk. Ahol az önkéntes halál morális, erkölcsi és lélektani befolyás nélkül egy üzleti szolgáltatás lesz. Ahol a korlátok, szabályozások nélkül ez is egy „iparág”, a szolgáltatói szféra egyik terméke lesz és természetesen marketingesek fognak azon is dolgozni, hogy ez csábító, megnyugtató alternatívaként kerüljön a kedves fogyasztók elé.

Csak éppen ott van az az apró, igazán említésre sem méltó apróság, miszerint, ha valaki bevonult, akkor a szabad akarata is odavész. Nincsen meggondoltam magam, inkább mégsem, vagy hasonló. Kiválasztottuk a hotelt, a céget, a csomagot, kifizettük és utána a folyamat az előre lefektetett szabályok értelmében lezajlik.

Ráadásul a betegségek, halálos lefolyású kórok elől menekülők szempontjából még érthető is az eutanázia vonzása, de mi történik, ha kiégett, elmagányosodott, kiüresedett életek esetén is ezt látjuk kiútnak? Vagy ha nem akarjuk szerető, támogató párunkat betegségünkkel, az elkerülhetetlen leépüléssel terhelni. Nyilvánvaló, hogy egy idegen ember életét jobban meg tudjuk ítélni, mint a sajátunkat ilyen szempontból, és a logika szemüvegén keresztül más lesz a kép, mintha a szenvedés és az érzelmek szűrőjén át tekintenénk rá.

Meghalunk, de nem mindegy hogyan?

A második, a kérdőjelek szempontjából érdekes pont a halál kérdése, de amire évszázadok filozófiai, teológiai és pszichológiai elmélkedései sem voltak igazán képesek, arra sajna 90 perc sem elég. A halál misztériuma, a „jó halál” vagy épp az „időben kiszállni és befejezni” kérdésköre ott lóg a levegőben, de olyan száraz és érzelemmentes csomagolásban, mintha arról döntenénk a hétvégi wellness hotelben, hogy kék vagy fehér szalvétát kérünk az asztalunkra vacsoránál. Hiszen mégsem mindegy, ugye?

Az Öngyilkos túra azonban nem filozófiai dráma, inkább egy szarkasztikus gondolatkísérlettel tarkított borongós film, ami szeretne misztikus lenni, de ahhoz túl száraz. A jövőbe pillantás, a disztópikus keret azonban alkalmas arra, hogy felvessen kérdéseket vagy elindítson egy beszélgetést. Sajnálatos, hogy a rendező nem mert nagyobbat álmodni vagy ugrani, hiszen ezernyi apró lehetőség van a filmben, amivel egy érzékeny témát jól meg lehetett volna közelíteni.